Sesshomaru úrfi naplója

(5. rész)

  Árvizek éve, ötödik szakasz

 Mondok valamit… Ma reggel arra ébredtem, hogy alszom… Miért? Egyszerű…

Tegnap Gordon-sama elvitt edzeni minket: Jakerut, engem és még pár katonát… Pár százat csupán… Tudni kell, hogy Gordon egy hatalmas farkasszellem. Vagy ötször akkora, mint én, szóval óriási… Sisak nélkül még sosem láttam, és külön nekünk különlegesen áttörhetetlen páncélt öltött fel. Jobb karján hatalmas vaskarmokat viselt, bal kezében mindig egy gigantikus alabárd pihent. Csupán annyi volt a dolgunk, hogy támadjuk, és győzzük le… Hih! De jó volt, mondhatom! Én teljesen kifáradtam, de Jakeru és a többi harcos vígan futott hazafelé. Lemosdottam, és szabályosan a szobámba másztam… legalábbis azt hittem… A nappal együtt keltem én is, felültem, nyújtóztam… Szóval, ahogy szoktam, ébredeztem. Letettem a kezem magam mellé, és az érintett valami szokatlant… Odanéztem, és majdnem elordítottam magam. Miya feküdt mellettem. Takaróját erősen szorította, édesen szuszogott, mit sem sejtve semmiről.

- Mit keres Miya az ágyamban…? – tűnődtem, és egyre csak néztem az alvó teremtést. Olyan szép volt, ahogy így álmodott csendesen… Ahogy így elnéztem, valami furcsa melegség járt át belülről. Fogalmam sincs, mi volt az, de kezdett megtetszeni. Nem is tudom, mi ütött belém akkor, de valami azt súgta, hogy érintsem meg… simítsak végig arcán… csókoljam meg…

- Megőrültem… - kaptam a fejemhez, és keltem volna fel, e nem tudtam. Marasztalt valami.

- Jó – mondtam magamnak – de ha megtudja, én…

A lány fölé hajoltam, és, engedve az érzésnek, megcsókoltam. Szerencsére, nem ébredt fel. Még jó, hogy ilyen korán felébredtem. Huh… Tényleg megőrültem… Ha megtudja, megöl… 

 Kiosontam az ajtón, és lassan, csendben becsúsztattam azt. Aztán megpillantottam rajta egy táblát: Miya kisasszony szobája. EGEK! MIYA SZOBÁJÁBAN ALUDTAM! AZ Ő ÁGYÁBAN!!! Egek… És rajtam maradt az illata… Azonnal lefürödtem, mert ha nem tettem volna, valaki rájött volna, hogy én… Sohasem tudhatják meg!

*

 A nap folyamán megvalósítottam tervemet, hogy kiderítek egy rejtélyt. Azt, hogy mi történik valójában, mikor Gordon edzeni viszi Miyát, és csak ketten vannak. Biztos, hogy nem közönséges edzés… Emlékszem, mikor apámmal gyakoroltunk, kemény párbajokat csináltunk végig. De apám sosem sebzett meg komolyan, és én sem őt, hisz csak gyakorlatról volt szó. De Gordon esete más… Miya edzésből jövet tele van sebbel, el van törve egy végtagja, vagy menni sem tud, úgy kell cipelni… Itt valami nem stimmel… Ezért derítem ki!

 Végigkérdeztem katonákat, szellemeket a faluból, de ők is csak találgattak. Valaki azt mondta, hogy Miya akkor felnőtté változik, és úgy harcol apjával. Olyat is hallottam, hogy halottakat mennek ostromolni az alvilágba. Tudniillik, Ezüstfalu és az alvilág hadban állnak, mostmár úgy körül-belül 50 éve. Lehet benne logika, de nem nagyon hittem el az illetőnek. Aztán találkoztam egy íjásszal. Harának hívták. Miyát és Jakerut, valamint több katonát tanította íjjal lőni, mégpedig tökéletesen. Engem is próbálgat tanítani, de én inkább a számszeríjat választom. Miért? Kaptam egyet ajándékba külföldről, és az íjtól bevallom, megfájdul a kezem… És nem is tudom rendesen tartani, mert túl nagy! A számszeríj könnyű, és jól néz ki, ezért megkértem Harát, hogy tanítson meg vele lőni. És tanít is! 

 Visszatérve Harára… Megkérdeztem tőle is, amit tudni akartam.

- Mi történik, kérded? – mondta ő.

- Igen. Furcsállom, hogy Miya mindig félholtra van verve!

- Értem. Gyere, menjünk arrébb…

- Igenis, uram… - Volt egy olyan érzésem, hogy nyert ügyem van. Elmentünk egy ház mögé, és ott Hara körülnézett.

- Jól figyelj, Sesshomaru! Amit mondok, az titok, és nem tudhat róla más rajtad kívül. Ha Gordon-sama megtudja, hogy elmondtam…

- Légy nyugodt. Nem mondom el senkinek… De most mondd…

- Rendben… Aki a palotában él, mindenki tudja, hogy Gordon fiút akart második gyermeknek, de lánya született, Miya kisasszony, farkasnevén Karen…

- Két neve van?

- Igen. Anyja Miyának akarta hívni, apja viszont a Karen nevet választotta. Mivel félig ez is, félig az is volt, így mindkét nevet adták neki, de a Miya a hivatalos…

- Igen… Térj, kérlek a tárgyra.

- Gordon-sama könyörtelen. Minden hibáért lányát okolja, akármilyen apró legyen az, és akármennyire nem ő követte el. Ha valamin nagyon felkapja a vizet, félrehívja lányát, és elveri, azt hazudva, hogy edzeni megy vele.

- Veri?

- Igen, sajnos…

A mesterlövész lehajtotta fejét. Hosszú íja elcsúszott hátán, arcán mintha egy könnycsepp gurult volna végig. Rámnézett szomorú szemeivel, majd egyből félrehajtotta fejét.

- Sajnálom…

- Mit sajnálsz, Hara-sama?

- Van még valami, amit tudnod kell ezzel kapcsolatban.

- Mi az? Mondd már! – rángattam meg türelmetlenül.

- Az utóbbi időben mi is jelen vagyunk az, úgymond ’edzésen’…

- Igazán? És?

- Gordon-sama megparancsolta, hogy én és az embereim… - elcsuklott hangja.

- Mondd! Mit parancsolt?

- Azt parancsolta, hogy… hogy használjuk Miya kisasszonyt… céltáblának…

- MICSODA? – keltem ki magamból – És ti engedelmeskedtek?

- Nincs más választásunk… Ha nem engedelmeskedünk, akkor…

- Tudom… Ne folytasd…

- Sajnálom… Úgy sajnálom…

- Higgadj le, Hara-sama! Nem a te hibád…

- Lehetséges… Valakinek el kellett mondanom…

- Ígérem, senki sem tudja meg.

- Köszönöm…

 Elbúcsúztunk, és én sétálni mentem az erdőbe.

- Veri őt? Veri a saját lányát? Szörnyeteg… Ha fiú lenne, még hagyján, de hogy félholtra püföl egy védtelen lányt… Undorító… -borzongtam meg.

 Ahogy mentem, beleütköztem valakibe. Egy fiú volt. Furcsa fiú. Hasonlított rám, kinézetre egy kicsit, szénszínű haját lófarokban hordta, piros tincsekkel benne. Nadrágszíja X alakban húzódott végig mellkasán, felső testén nem volt semmi, piros öves fekete nadrágot viselt.

- Eh… bocsánat…

- Rá se ránts… - mondta a fiú – Új vagy itt, ugye? Hogy hívnak?

- Sesshomaru vagyok.

- Sesshomaru? Inutaisho fia?

- Igen…

- Aha. Hallottam már rólatok… Az én nevem Kahn. Tűzőr vagyok.

- Tűzőr?

- Pontosan. Mindenhol van szemem, ahol csak tűz lobog. Testem bármikor tűzzé tud válni. Szemem nem pihen, míg a tűz el nem alszik.

- Értem. Jó lehet… De jobb, hogy bármikor alhatok, amikor akarok.

- Egyetértek…- nevetett – én is azt tenném…

- Te itt laksz?

- Hát… ott laktam egy perccel ezelőtt… - kinyújtotta a kezét, és egy leégett házra mutatott.

- Eh… Te csináltad?

- Igen… - szomorodott el – A két húgom is ezt kérdezte, mielőtt meghalt odabent…

- Oh… Sajnálom…

- Majd túl leszek ezen is… Van kedved valamit enni?

- Mindig…

- Akkor gyere! Térjünk be valamelyik fogadóba egy kis éltető elemózsiáért…

- Rendben… - mosolyogtam, és vele mentem.

 A fogadóban Kahn a legdrágább étkeket rendelte. Biztosan húgait feledtette velük… Szegény… Látszik rajta, hogy nem gyilkos… Biztos túltengett az ereje, de ezt inkább nem hoztam szóba.

- Mondd, ki a szabód?

- Em… nem tudom. Miért?

- Remélem, nem egy női ruhatervező…

- Te hergelsz engem?

-Á, dehogy. Csak tetszenek a virágok az ingeden. A húgom is ilyet akart…

- Baka…

- Köszönöm szépen!

- Szívesen máskor is!

- Mondd, tudod, hol az árnyékszék?

- Miért tőlem kérdezed?

- Hát kitől kérdezzem, Secchin-mau?

- Sesshomaru!

- Tudom… Csak ugratlak…

Mérgesen néztem rá, majd mikor nevetni kezdett, én is vele nevettem. Kedves srácnak tűnt. A napom hátralévő részében vele ismerkedtem, barátkoztam… És úgy érzem, szert tettem egy jó haverra…

**

 Üldögélek a vendégszobában, amit kineveztek az én lakosztályomnak. Most nem tévedtem el… Fuh! Még mindig teljesen ellágyulok, ha csak rá gondolok… Hogy mi ez az érzés, azt még mindig nem tudom, de ha megkérdezném, kiröhögnének, az biztos…

  Még mindig érzem az illatát… És a csókja ízét, mit még a vacsora sem vett el… Ő nem sejt semmit, hála az égnek. Egy ideig még titkolom előle. Majd talán egyszer… elmondom neki… Egyszer, ha összeszedem magam, hogy elmondjam… azt, hogy… Jaj, ne! Ez nem lehet! Nem hiszem el! Egek… megőrültem! Ideges vagyok… Folyik rólam a víz… Össze vagyok zavarodva… Majd meg sülök… És a legfurcsább, hogy ez tetszik… Azt hiszem… azt hiszem… nem, tudom… megkedveltem… túlságosan… Ez az igazság… Elkaptam a létező legsúlyosabb betegséget… Szerelmes vagyok!!!