Sesshomaru úrfi naplója

(7. rész)

   A harc éve, első szakasz

 Pont ma van három éve, hogy itt vagyok Ezüstfaluban. Hát nem hihetetlen? Az árvizek éve öt évig tartott… Hogyan? Hát… Fura egy naptárunk van, az biztos… Az évek egy valamilyen nevezetes eseményről kapják a nevüket, vagy arról, hogy mi történik gyakran. Hát, ebben az évben a harc dominál. A szakaszok hossza változó. Ezeket is valami esemény (vezető halála, csodának vélt történés) tagolja szét…

 Az elmúlt három évet, és két szakaszt itt töltöttem… Senkinek semmi kifogása ellenem, szerencsére… Gordon-sama elégedett velem, mert részt veszek az edzéseken, és lustának sem vagyok mondható… Novouri-sama (Miya mamája) szívesen lát, hisz segítek neki egy kicsit a varázsfőzeteknél… (Én nem kotyvasztok, csak odahordom az üstöt, meg ilyenek… Nem leszek mágus! Hih!) Jakeru elvisel maga körül, Miya pedig örül nekem, hála ég. Megmondom őszintén, hogy csak miatta vagyok itt… Láthatóan, még mindig nem gyógyultam ki beteges szerelemnek hívott érzésemből… És nem is fogok!

  Mindezt azért mondtam el, hogy kicsit érthetőbb legyen a dolog… Bár senki sem olvassa e sorokat…

*

 Ezüstfaluban az újév kezdetének tiszteletére ünnepségeket rendeztek. A falut feldíszítették, árusok lepték el az utakat, mindenféle ünnepi játékot rendeztek, egymás hegyén-hátán. Bár apja nem kezelte őt valami jól, de azért azt megengedte Miyának, hogy elmenjen, és egy kicsit szórakozhasson ő is. Örültem annak, hogy engem választott kísérőjének, és nem Kahnnal ment…

 Jártuk az utakat, megnéztünk pár előadást, részt vettünk pár játékban is… A legjobb a színjátszás volt. Egy olyan jelenetet játszottunk el, mikor a feleség (Miya) és a férj (én) összekapnak, és a végén kiderül, hogy a férj nő… Na jó, kicsit fura, de azért jó móka volt. Megnyertük az első helyet, mert olyan hiteles volt, mondták a nézők… Biztos a lányos arcom teszi… Tch! Nem lényeg…

 Szóval, továbbmentünk. Miya jól mulatott, és én is vele. Egyszercsak megállt egy árus kocsija előtt. Megálltam mentemben, és én is azt néztem, amit ő. Egy fehér, liliommintás selyemruha lógott ott legfelül, arra lett figyelmes.

- De szép… - nézte sóvárogva a ruhadarabot.

- Igen. Jól állna neked…

- Lehet, kicsit nagy lenne rám…

- Miért nem nézzük meg? Megvehetnéd…

Erre Miya elmosolyodott. Ez a mosoly viszont nem a boldogság, inkább a keserűség és bánat mosolya volt.

- Sajnos, nincs elég pénzem, hogy megvegyem. És úgyis csak szekrényem féltett kincsévé válna, mivel apám megtiltotta, hogy ilyesmit hordjak…

- Igaz. El is felejtettem. Nagy kár… -ez engem is lehangolt kissé.

- Igen… Kár… - indult meg tovább, bánatos szemeit a földre szegezve.

A nők és a ruhák… Ha egyszer beleszeret egy szép darabba, egy örökkévalóság, mire el tudja felejteni. Pedig ő aztán igazán megérdemelné, hogy ilyet hordjon. Elvégre is, hercegnő, vagy nem? És ráadásul piszok jól áll neki a fehér… Nem bírtam így látni szegényt… Igazán nem akart sokat, csak egy szebb ruhakölteményt, mint az ő szakadt dolgai. Aztán gondoltam egyet… Ez az ünnepség egy jó pár napig eltart, így talán… Megvehetném neki azt a ruhát… De, volt egy kis gond… Egy vasam se volt, a külföldi pacák pedig rendesen megkérte az árát… Egy megoldás volt: a munka.

- Nem lehet olyan nehéz… -gondoltam magamban, és másnap a hirdetőtáblához siettem.

Csodák csodájára tele volt! Senki sem, keresett munkát az ünnep alatt… Több jut nekem… Az összes papírdarabot letépkedtem onnan, és sorban felkerestem a címeket…

 Először futárként tevékenykedtem egy vén hollóasszonynál. Kiskoromban nagyon féltem tőle, mert egyfolytában kergetett. Öreg banya létére pedig pefo…pedro… PEDOFIL! Az volt a dolgom, hogy a falu lakóinak kézbesítsek egy csomagot, amiben gyógynövények voltak. Mindegyiken egy jelzés volt, amelyet az azonos jelzésű dobozba kellett, hogy betegyek… Egy hatalmas talicskát húztam magam után, tele csomagokkal… Fuh! Napnyugtáig végeztem is… De a banya nem pénzt akart adni fizetésnek… Na ne! Jól elláttam a baját, és elvettem a PÉNZBELI fizetségemet! Senki sem szórakozik velem! Grrr!

 Második állomás: Egy piaci bódé eladója lettem, és mindenféle ócskaságot kellett eladnom… Mivel nem nagyon értettem hozzá, be kellett vetnem néhány trükköt, például egy kis sárm itt, leoldott felső ott… Vittek mindent, mint a cukrot! Hih! De többet nem aláznám le magam ennyire! Lassan már magam sem hittem el, hogy az ott én vagyok…

 Harmadiknak ki kellett takarítanom egy 100 szobás házat, ami már évek óta nem volt kitakarítva… Többet meg ne lássak kefét! A rézfán fütyülő rézangyalát neki! Én még nőnek nézett a hapsi… Hogy a tohonya állatja! Megmutattam neki, mi vagyok! Mire ő:

- Igen, egy lányképű kisfiú…

- KISFIÚ???

- Amilyen… khm… kicsi vagy…

Sejtettem mire célzott, ezért az övé már a múlté! Hogy vigyék el a sáskák!

 Ezek után jött még gyerekfelügyelet, színészhelyettes, asztalossegéd… A vetkőzést nem vállaltam… Aztán a kezemben tartottam az utolsó hirdetést, amin csak annyi állt: „Ha szeretnél egy jó közösségnek segíteni, jelentkezz!” Alatta a cím állt. Felkerestem…

 Egy kis házba értem. Előttem megjelent egy fekete ruhába öltözött hölgyemény. Miyáéhoz hasonlóan az ő haja is zöldes volt, csak volt benne pár fekete tincs. Szeme fölé kendő volt kötve, hogy lásson, két lyuk volt belevágva. Hogy őszinte legyek, szép lány volt… Nagyon is…

- Üdv! Engem mindenki Árnyhölgynek hív. A hirdetés miatt jöttél?

- Em… Igen… Az én nevem Se…

 Szelíden az ajkaimra helyezte mutatóujját.

- Nem kell a neved… Itt másikat kapsz… - megfogta a kezem – Gyere velem, kérlek…

- Rendben…

Egy kis szobába vezetett engem, ahol a kezembe adott egy garnitúra fekete ruházatot.

- Vedd fel, légy oly szíves…

A paraván mögött magamra öltöttem a ruhákat. Egy öv szőtte át felső testemet X alakban, közepén egy halálfej medál volt. Fekete nadrágot kaptam hozzá, kék övvel. A cipő szintén fekete volt…

 Az árnyhölgy türelmesen várakozott a paraván másik oldalán. Mikor kijöttem, azt mondta:

- Remek! Pont a méreted…

- Igen… Úgy néz ki… De… Mire kell ez?

- Értesz a hangszerekhez?

- Hangszer?

- Igen… - a kezembe adott egy húros, samisenhez* hasonló hangszert.

- Nem is tudom… A samisenen tudok játszani… Még apám tanított…

- Akkor ezen is tudsz! Majdnem ugyanaz, csak másféle hangot ad ki.

A kantárt magamra vettem, kipróbáltam. Jobban tetszett, mint a samisen… Valahogy fiúsabb volt…

- Az a dolgom, hogy játsszak rajta?

- Az is… És énekelni tudsz-e?

- Nem igazán…

- Sebaj. Majd Mirage megtanít…

- Mirage?

- Gyere… - húzott ki a szobából – ismerd meg a többieket!

Ezután egy próbateremszerűbe mentünk, ahol három, hozzám hasonlóan öltözött fiú ült.

- Fiúk! Hoztam egy új tagot! Kicsit nyers még, de majd mi segítünk, igaz?

Á! Leesett! Ez egy együttes! Azok ott a tagok! És én egy kezdő énekes lennék?

- Igen, persze! – állt fel egy zöld hajú egyén. Ruhánk a medálban és az öv színében (zöld) különbözött csupán – A nevem Mirage… Ő itt Flash – fekete hajú, piros öves- és Dancer – barna hajú, lila öves – Üdvözlünk köreinkben!

- Ez az igazi nevetek?

- Nem… - mosolygott – Ezek álnevek. Egymás igazi nevét magunk sem tudjuk…

- Én… engem hogy hívjanak?

- Majd kiderül… Olyan név lesz, ami illik hozzád…

- Mirage majd egyengeti egy kicsit a hangodat, Flash segít a gitárnál… - kezdte az Árnyhölgy.

- Szóval gitárnak hívják?

- Igen. A jövőből szereztem. Ne kérdezd, hogyan… Szóval… Dancer majd ad egy kis háttérritmust… Igaz, srácok?

- Igen! – mondta Flash – Éljen! Mégegy gitáros…

- Akkor… Akkor jó…

Az Árnyhölgy odalépett hozzám:

- Isten hozott a csapatban! – mosolygott bíztatóan.

 Összesen két napomat emésztette fel a felkészülés. A gitárral gyorsan megtanultam bánni, az énekléssel voltak kisebb gondjaim… Mikor először megszólaltattam énekhangomat, menten kitört az összes ablak körülöttem… De a srácok segítségével beletanultam, és szerintük jó hangom van! Hurrá! Időközben rájöttem: Mirage gitáros, segédénekes, Flash gitáros… milyen… elektromos? Jövőbeli hangszerek… És végül Dancer van a doboknál… Én voltam az énekesjelöltjük… Egek…

 Alig hogy kész voltam a kiképzéssel, máris fellépett a Mascarade, mert így hívták az együttest. Egy csomó pénzt kerestünk… És az én nevem Houndini lett [Huddini]. Azért hound, mert kutya vagyok… És a nyelven, ahogyan énekelünk, ez kutyát jelent. Hih!

 Végre, volt elég pénzem a ruhára! Még épp nem ment el az árus, úgyhogy megvettem a ruhát, amire Miya annyira vágyott… Megkerestem, és átadtam neki.

- Tőled kapom?

- Er… Nem… - mondtam hirtelen – Egy alattvalód küldi neked… Csak elhoztam…

- Értem… Azért köszönöm, hogy átadtad… - és adott egy puszit. De nem akárhova! A számra kaptam… Merev léptekkel távolodtam. Mikor elég messze voltam, felugrottam örömömben…

 Ma még láttam, ahogy felpróbálja… Sosem láttam még annál szebbet… Mintha ráöntötték volna… És ahogy fordult benne egyet-kettőt, azt hittem, beleszédülök… Akkor észrevettem valamit kicsit lejjebb, az övemen alul, amit nem nagyon kéne, hogy lássanak, úgyhogy szép csendben visszavonultam a szobámba… Mit tehetek? Én is fiú vagyok… Olyan, aki most nagyon vágyik egy lányra…

**

*gitárszerű Japán hangszer