Útinaplóm

(4. rész)

  Portyázások éve, első szakasz

 Nah, ma érdekes egy napom volt… Igazi változatosság a múlt szakaszok unalmas légköréhez képest… Találkoztam egy érdekes személlyel, voltam egy különös helyen, és rész vettem egy élvezetes kis mészárláson… Igen! Élvezetes! Szellem vagyok, nem nyápic! Számomra az ölés élvezet… HEHEHEHEHEEEE!!! Ehm… Igen, ezt ördögi kacajnak szántam… Ha valaki röhögni mer, akkor én… Hé… De… Nem is olvassa senki! De lyukagy tudok lenni… De akkor is! NEHOGY NEVESSEN VALAKI!!! Főleg a lyukagy mivoltamon szigorúan tilos!!!

*

 Ismét egy magányos reggel köszönt rám. Na jó, Aun velem van, de nem az a beszédes típus… Ébredés után, mint mindig, bolyongni indultam céltalan, egyre beljebb a sűrű ködbe. Egyre csak orra buktam volna, mert még addig se láttam el, bármilyen jó legyen is a szemem… Szégyen!

 Szóval, csak barangoltam össze-vissza. Néha arcon csapott egy-egy faág, vagy esetleg fatörzs…

- Au! Idióta! Nézz a lábad elé! Ja, hogy nincs… Hoppá…

 Mentem volna tovább, de aztán ráléptem valamire… Vagy valakire? Elvettem onnan lábamat, és egy másik lábat láttam ott… Vagy olyasmit…

- Egek! Egy láb! De hol a többi része? – Tűnődtem.

 Aztán valami megrázott egész testemben. Nem a hideg, nem az őrültség, de nem is valami vágyféle… Csak a kardom…

- Hát ebbe meg mi ütött?- Szemléltem a rázkódó kardot, ami már kéken izzott – Talán világít nekem?

 Visszanéztem a lábra… De ni csak! Már láttam a többi részét! De hogyan? Az előbb még csak az az árva láb díszelgett ott, de most… Egy szürke kimonó derült fel előttem folyamatosan, aztán két kar, nyak, és végül egy fej… Egy férfi feküdt ott előttem. Szellemnek tűnt tökéletes arca és kitündöklő metszőfogai által…- Ezt csak azért láttam, mert a szája nyitva volt… - Fekete haja befedte egész arcát, mellkasán mély seb tátongott. Halott volt… De nem csak őt láttam ott feküdni. Testén kis gyíkszerű teremtmények csimpaszkodtak. Néhánynál felfedeztem egy-egy kaszát…

- Alvilágiak? – Tűnődtem magamban.

 Már húzták volna le a végtelen mélységbe, de akkor a Tensaiga egyszerűen előrébb csúszott a hüvelyben, mintha azt akarná, hogy kihúzzam. Meg is tettem, és a szerzetekre koncentrálva nagyot suhintottam vele. Egy fényes csík látszott a kard után, majd a teremtmények kettéhasadtak.

 Hirtelen dobogást hallottam. Szívdobogást. Az előttem elterülő testbe visszatért az élet, az örök időkig lezárásra ítélt szemek kinyíltak. A szellem felült, mellkasát tapogatta, amin még mindig ott volt a seb. Felszisszent annak fájdalmától, aztán, észrevéve jelenlétemet, rámmeredt.

- Ki vagy, fiú?

- A nevem Sesshomaru… Em… Nagyúr a számodra!

- Sesshomaru? – Kelt fel a férfi – Inutaisho fia, Sesshomaru?

- Igen. Te ki vagy?

- Az én nevem Mushoku. Ismertem apádat… Izé… Nagyúr… - Mosolygott – Régi barátom volt. Kár, hogy már nem él…

- Igen… De te hogyhogy… élsz?

- Nem te élesztettél fel?

- Hmmm…

 Logikusan végiggondolva lehetséges. Lehet, hogy ez a kard nem sérti meg az élőket, de a holtakat igen, az előbbi példa láttán… Különös…

- Nem számít… Azért köszönöm. De…Hogy láthatsz engem?

- Miért ne látnálak?

- Különös…

- Mondd már, az ég is megáld!- Türelmetlenkedtem.

- Ez a ruházat, amit hordok, láthatatlanná tesz. De te mégis láthatsz… Hogyan?

 Ez a magyarázat arra, hogy először csak a lábát láttam? Egy láthatatlanság-kimonó? Hmmm… Ilyen sem volt még…

- Nem tudom… Talán a kardom… - Mutattam a Tensaigát.

- Az lehet… Ez az a túlvilági valamicsoda?

- Azt hiszem… Van a ruhádban holt dolog?

- Van… Egy kis vér… És egy kis élőhalotti csontozat…

- Undorító… Minek az rá?

- Kell, és kész!

- Te csináltad? – Kérdeztem, kétkedve bár benne. Nem hittem, hogy…

- Igen, én. Szabó vagyok.

- Ez most vicc?

- NEM! – Idegesedett fel – EZ KOMOLY!

- El – nééé – zéééést! Honnan sejthettem volna?!

- Jól van, na… Csak utálom, ha piszkálnak…

- Mondd, honnan ismerted apámat?

- A szabója voltam. Szerinted, ki készítette a ruháit?

- És az enyémet is talán?

 Megvizsgálta virágmintás ingemet, kék övemet, és páncélzatomat. Nekem tetszik a minta! Nem tudom, miért nevezik lányosnak! Nem iiiis!!!

- A szőrme apádé, az biztos…- Vélekedett Mushoku -  De a ruhádat nem én csináltam… Valaki más volt…

- Oh… Kár… Mondd, eh… Ki ölt meg?

- Áh… Hataloméhes vásárlók! Készítettem nekik ilyen köpenyt, de nem volt elég nekik, és akartak még… Eddig még rendben… De nem voltak hajlandók kifizetni! Nekem is élni kell valamiből!

- Hmmm… Csak ennyi?

- Korán sem! Volt velem egy lány… Hachukonak hívják… Elrabolták…

- A barátnőd volt?

- A feleségem…

- Hihetetlen… nem nézném ki belőled…

- Ugye? – Vakargatta idegesen tarkóját – Vissza kell őt szereznem! Segítesz nekem?

- Hogyan segíthetnék pont én? És miért érné meg nekem?

- Kérnél valamit cserébe? Tőlem, egy szegény szabótól?

- Igen!

- Rendben… - Sóhajtott, lecsukva szemeit – Mi lenne az?

- Vigyél le az alvilágba! Tudom, hogy letudsz, mert különben honnan lenne élőholt csontozatod a ruhához? – Hű, de okos vagyok! Hih!

- Megfogtál… Rendben, leviszlek… De akkor tényleg segíts! – Lóbálta mutatóujját parancsolón, sokkal idősebb levén nálam.

- Mostmár csak azt mondd meg, hogyan? – Ragadtam meg kezét, és arrébbtoltam.

- Nos… Kígyószellemek vitték el szeretett Hachukomat, mélyen sötét gödrükbe Keletre innen.

- És hogy jövök én a képbe?

- Te vagy az egyetlen, aki láthatja őket! Keresd meg és öldd meg őket, és én leviszlek a holtak birodalmába.

- Honnan tudom, merre? Még nem volt szerencsém találkozni velük…

- Itt egy darab kedvesem ruhájából… - Dobott felém egy ruhafoszlányt.

- Végezzem el a piszkos munkát? Nem tűnik nehéznek… De aztán tartsd a szavad, különben… - Megropogtattam ujjaimat.

- Természetesen… - Vigyorgott, és eltávozott a ködbe.

 Nem tudtam, hová lett, de nem nagyon érdekelt. Meglesznek nélküle is…

 Szimatolni kezdtem kígyóféleségek után, no meg Hachuko után… Nyomra akadtam kis idő múlva, és rögvest megiramodtam a szag irányába. Sokáig kellett haladnom Keletnek, míg végre elértem célom: egy sötét barlangot. Bemerészkedtem…

 A kőbe vájt falak csak úgy bűzlöttek a csúszómászóktól… Orrfacsaró élmény… A barlangot belül zöld nyálka borította, amelyhez nem tartottam bölcsnek hozzányúlni…

- Nem lesz gond… Ilyeneket eszek reggelire!

 A barlang gyomra felé közeledve kígyók sziszegését hallottam meg. A hang irányába haladva megtaláltam, amit kerestem. Sok kígyó között megláttam egy ugyanúgy szürkébe öltözött nőt, aki megkötözötten térdelt a földön…

- Ő lehet Hachuko…

 El kellett, hogy tereljem a fogvatartók figyelmét. A barlangból nyílt még egy folyosó, abba dobtam egy követ, jó messzire, de úgy, hogy legyen egy feltűnő hangja. Ahogy vártam, a kígyók elindultak, hogy megnézzék, mi volt a zaj forrása. Csupán egy őr maradt a fogollyal.

A háta mögé léptem:

- Kukucs!

- Hesssz? – Nézett volna hátra, de leütöttem, hogy menten szörnyet halt.

 Ezután elkezdtem kioldozni Hachukót.

- Ne félj! Mindjárt szabad vagy!

 Sikeresen kioldottam a furcsa csomókat, majd felsegítettem a lányt.

- Köszönöm… - Mondta az – Ím, jutalmad!

 A szépséges teremtésből rút kígyóasszony lett! Nekemesett, és fojtogatott. A többi csúszómászó is odatolongott, hogy szétszakíthasson.

- Ez… egy… átverés… volt… - Nyökögtem, majd megint lángra lobbant a vérem, és mindet széttéptem, aki életemre tört…

 Ezek után halk dübörgést hallottam az üreg egyik végéből. Ketrecek voltak ott. Az egyik üres volt, ajtaja nyikorgott. A másikban egy vörös szempár meredt rám. Odamentem, mert kíváncsi vagyok… Nem tehetek róla!

- Mushoku? – Lepődtem meg. A szempár tulajdonosa maga Mushoku volt! Karjában Hachuko feküdt kimerülten.

- Hát terád vadásztak?

- Igen… Úgy néz ki… Bár az okát nem tudom…

- Láttad őket… Ez hátrány volt számukra…

- De… Hogyhogy te…? És ő…?

- Egyikük az én képemben ment hozzád. Az egész már meg olt tervezve…

- Galád kígyók! Tch!

- Kiszabadítanál? Úgy jobban beszélhetnénk…

 Kiengedtem őket a ketrecből, bár nem volt kulcsom. Néha azért hasznos a méregkarom-támadás! Hih!

 - Köszönjük… - Eszmélt fel Hachuko. Szemét dörzsölgetve kapaszkodott férjébe.

- De azért igaz, amit mondott rólad, ugye? Hogy szabó vagy, és házas, és hogy a ruhámat nem te szabtad? – Intéztem kérdésemet Mushokuhoz.

- Teljes mértékben. – Mosolygott feleségére, majd rám – Sajnos, a ruházatra is…

 Aunt hívtam, majd elmentünk a házaspár házához, kettőjük útmutatásával, persze… Nem bírtam nézni őket… Olyan boldogok voltak… Mint amilyen én sose leszek… Majd belehasadt a szívem, ami immár kissé több bűnt cipel magán, mint fiatalabb koromban… Csak ő járt a fejemben… Az én jövőbelim, aki sosem lehet az enyém…

 Hozzájuk érkezve esteledett már. Felajánlottak egy szobát éjszakára. Először visszautasítottam, hivatkozva tengernyi teendőimre. De aztán, leülve egy párnára, el is aludtam. Ugyebár már jópár napja nem jött álom a szememre…

 Álmodtam valami furcsát… Egy fiú rohant egy erdőben, egyre közelebb annak vége felé. Mikor már odaért volna, fák tornyosultak útjába, majd mikor megkerülte volna azokat, újabbak nőttek a helyébe, mígnem teljesen bekerítették. Aztán hirtelen felbukkant egy fekete ruhás férfi az árnyból, és kinyújtotta a fiú felé a kezét, ki rémülten esedezett, hogy ne bántsa. De a férfi nem kegyelmezett: felmutatott ujjával, amikor is láncok törtek elő a földből, és fogságba ejtették az ifjút. Villámok csaptak aztán belé, az árnyszerzet parancsára. Annál a fénynél látszott a két „szereplő” arca: a fiú én voltam fiatalabb koromban, a másik pedig idősebb koromban!

 Saját ordításomra felriadtam. Mi lehetett ez? Egy jel?

Még mindig este volt. A két szabó aggódva figyelt fel.

- Rosszat álmodtál? – Kérdte Hachuko.

- Em… Igen… Elaludtam…

- Maradj csak…

- Nem… Mennem kell… - Álltam fel. Megtöröltem merő-víz homlokomat.

- Ha mennél… - Lépett oda Mushoku-… akkor fogadd ezt.

 Kezembe nyomott két garnitúra finom selyemruhát. Pontosan olyan szabásúak, mint az enyémek, csak a minta más… És az öv színe… Tetszetős… Fel is húztam…

- Úgy vélem, páncél is kell hozzá… - Adta rám Hachuko újonnan elkészített páncélremekművét… Olyan volt, mint a enyém, csak nehezebb… Elfelejtettem volna mondani, hogy Hachuko inkább páncélokat készít?

- Ez felnőttesebben néz ki… - Vélték mindketten.

- Köszönöm…

- Sajnos, az alvilágba nem tudlak levinni… Az hazugság volt valóban… Helyette szeretném, ha ezt elfogadnád…

- Köszönöm mégegyszer… És nem baj… Egyszer csak lejutok…

**

 Rövidesen távoztam. Azért megérte az egész herce-hurca a ruhákért… Valóban jól állnak… Ez segített megfejteni az álmomat… A fiú a gyerekkorom, a férfi a jövőm, a felnőttkorom jelképe volt. Ez azt jelenti, hogy végleg lezárult a gyermekkor, és kezdődött a kegyetlen nagyúr kora, ami belőlem lesz majd… Sesshomaru-sama, aki semmiféle érzelmet nem mutat… Se öccse iránt… Se őiránta… Ezeket váltig titkolni fogja… Amíg meg nem hal egyszer… Dicsőségben, már hatalmas úrként…

 Igen… Ez leszek én…