Útinaplóm

(8. rész)

  Széltölcsérek éve, második szakasz

 Párduc nélküli szép estét! Hm… ebből gondolom, kiderül, hogy egy jó időre elegem volt a párducokból!

 Felötlik bennem egy emlék, mintha csak tegnap lett volna. Apám halála, és az enyém is, kis híján. Igen, a párducok… Azon a napon vereséget szenvedtek, de drágán megfizettünk érte egy értékes élettel. Azt is tudom, hogy ezt lejegyzeteltem korábban. Hih! Kis suhanc levén azt gondoltam, macskák támadtak ránk. Igaz, köztük és a macskák között van hasonlóság, de mégsem ugyanaz a kettő.

 Ezt azért írtam le, mert történt, hogy visszatértek! Apám helyett én védelmeztem a tartományt. Így kezdődött egy 1 éves kaland. Miért? Íme…

*

Egy ismerős vidéken jártam. Jaken, mint mindig, a sarkamban, vezetve Aunt.

- Hová megyünk, nagyuram? – kérdezte, de nem kapott választ. Nem tartozott rá.

 Ezen a környéken éltem valaha gondtalan kisgyermekkorom. Lehunyt szememmel láttam az akkori mindennapokat, a közös gyakorlatokat, a vadászatot… De szép is volt…

 Majd hirtelen fel kellett riadnom emlékeimből, mert valaki közelített felénk. Ismerős szaga volt. Mikor már látóhatáron belülre került, megállt, s mereven tekintett arcomba. Egy párduc volt. Erre a fajra jellemzően öltözötten állt ott ridegen, akár egy fadarab. nem hittem, hogy megtámadna, mivel nem nézett ki harcosként.

 Majd megszólított:

- Sesshomaru! Inutaisho fia!

- Én vagyok. Te ki vagy?

- A nevem nem fontos. A keleti tartományok urai egy követe vagyok. Hírt hozok neked.

- Mi hírt hozhat egy párduc?

- Ma este csapataink megtámadják apád földjeit. Ha meg akarod akadályozni, toborozz sereget, és harcolj! Bár úgysem lesz semmi esélyed… - kuncogott.

- Nagyuram! Mi folyik itt? – Faggatott Jaken.

- Mondd vezérednek, hogy elfogadom a kihívást. – feleltem a követnek, Jakennel mit sem törődve.

Erre amaz sarkon fordult és eliszkolt. Tehát apám után nekem kell képviselnem a családot a harcban.

- Jaken! Keresd meg az öcsémet! – mondtam aztán.

 Inuyashában is ugyanaz a vér folyik, mint bennem is részben. Neki is ugyanúgy kötelessége szembeszállni azokkal, kik szülőföldünkre törnek!

- De Sesshomaru nagyúr! Inuyasha öcséd már halott!

 Ekkor eszembe ötlött a fájdalmas tapasztalat, hogy Inuyashát egy emberi nyílvessző a goshinbokuhoz láncolta, hogy marasztalja ott örökre. Elfogott a gyűlölet. Inuyashának fontosabb volt holmi szánalmas halandó, mint tulajdon családja! Apánk… és én. Testvéri szeretetemet immár majdhogynem teljesen felemésztette a harag, megvetés és gyűlölet. Szeretet nyoma már csak az emlékekben volt fellelhető. Örökre elveszett a közös lét, csak egyikünk halála maradt…

- Hmph… Jellemző… - mondtam, féktelen gyűlöletem inkább a párducokra tartogatva – Egy közönséges halandó csalta tőrbe…

- Mit tervezel, uram? Nem, mintha azt gondolnám, hogy gyenge vagy, ne értsed félre… De nem szállhatsz szembe egyedül a sereggel!

- Nem is fog! – hangzott a fák közül.

Mozdulatlan maradtam, próbáltam rájönni, ki szólt. Ugyanis úgy vettem észre, mintha egyszer már hallottam volna ezt a hangot.

 Előjöttek a bujdosók, csupa ismerős arc járult színem elé. Élükön egy különösen jól ismert személy állott: Royakan.

- Mit akartok?

- Sesshomaru-sama – hajtotta meg magát az imént említett személy – A legutóbbi ütközetnél apád oldalán állhattunk. Most, hogy itt az újabb harc napja, kérünk, fogadd hűségünk, és engedd, hogy segítségedre legyünk!

 Egy ideig elnéztem Royakant és embereit. Éppen kapóra jött ajánlatuk, mivel, Jakennel egyet értve, úgy láttam, az ellenféllel egyedül szembeszállni értelmetlen lenne.

- Felőlem… - szólaltam meg, és elfordultam tőlük.

Mélyen hálálkodtak, majd a csatatér felé siettek, amely ugyanaz volt, mint akkoriban: a nagy rét a palota romjai mellett…

 Még a nap folyamán összegyűjtöttem apám harcosait… már ahányan még életben voltak. Ezután velük együtt a megbeszélt helyre indultam. Ott megbeszéltük a felállást. Felosztottam a csapatokat. Royakan emberei védték a bal oldali frontot, a veteránok középütt nehézfegyverzetben, a jobb szárnyon a szablyások, leghátul íjászok, mögöttem dárdások és legelöl én, mint vezető. Tökéletesnek tűnt, de akadt egy kis gond… Jakennel mit kezdjek? Az oldalamon harcolt volna ő is, csak volt egy olyan érzésem, hogy láb alatt lesz…

- Na mindegy…

- Mit „Na mindegy”, nagyuram? Ha szabad kérdeznem…

- Nem szabad kérdezned…

- Oh… bocsáss meg…

 Gyakoroltunk egy keveset, míg a nap már majdnem leszállt. Akkor már megláttuk az ellenség előlovasait.

- Kezdődik… - vélte Royakan.

- Mindenki a helyére! – parancsoltam.

 A máik oldalon már minden harcos megérkezett. Megláttam a vezetőt is. Egy hatalmas párducra számítottam, de meglepetésemre Koura állt a vezetői pozícióban. Mellette testvérei: Shun, Karran és Shuuran.

 Kourát közelebbről ismertem. Egyszer úgymond szomszédok lettünk, mert a családja meghódította a keleti tartományokat. Ki nem állhattam ezt a párduclánykát… Kirázott tőle a hideg… Hát igen, szó szerint, mivelhogy jégpárduc. BRRR! Az akkori vezér nevelt lány-szerűsége volt. Gondolom, ezért választotta őt utódjául, miután elesett a harcban. Kemény ellenfél, meg kell mondjam, de ma ő lesz az, aki nem tér haza…

 Elhangzott a harci kiáltás, és a seregek egymásnak törtek. Egy kegyetlen mészárlás vette kezdetét. A párduclovasok el kezdték felégetni a teret, és az embereimet. Az íjászok pontosan céloztak, de őket is pontosan célozták az ellenség mesterlövészei. Dárda dárdának csapódott, kard éle kardélt ért.

 Nekem egy szem kardom nem képes ölni, ezért karmaimat használtam, és persze az ostort. Eláshatta magát, aki közel ért. Nem kíméltem senkit. Már jól megfogyatkoztak a seregek, sajnálatosan az enyém a legjobban. Párharcot vívtam egy férfiúval a jobb szárnyból. Nem vehette túlzottan komolyan az egész eseménysort. Mert, mikor láttam, hogy Jakent leszúrni készülnek, egy megszokásbeli parancs hagyta el a számat:

- Állj meg!

- Mi? – állt meg ténylegesen a párducharcos.

 Gondoltam, kihasználom ostobaságát…

- Várj egy pillanatot… - mondtam intve.

- Em… Rendben… - és úgy maradt, támadó helyzetben, ahogy volt.

 Nem egy idióta? De épp jó, hogy ilyeneket választott Koura a seregbe… Nők vezetőnek… Tch! Na jó, tisztelet a kivételnek, de ez… Hah! Ez nevetséges!

 Kirántottam Jakent sebesen a gyilkos dárdák közül.

- Maradj mellettem!

- Igenis!

 Visszamentem a tökfejhez, aki még mindig ott várt rám…

- Mostmár mehet?

- Mehet…

 És ugyanolyan dühösen lecsapott rám, de persze, én gyorsabb voltam, és kettévágtam szerencsétlent. Aztán körülnéztem… Senkit nem láttam a katonáim közül… De holttesteket sem! Nem elesek, hanem… elfutottak! A gyávák! Cserbenhagytak!

- MINDENKI CSERBENHAGY?

- Én itt vagyok… - mondta Jaken, de nem figyeltem rá.

Dühöm mostmár határtalan volt. Inuyasha… a seregem… Mindenki elment! Itthagytak a harc kellős közepén!

 Nem is tudom pontosan, mi történt. Elvesztettem az uralmat… Termetem hatalmassá nőtt, szemem vörösen izzott, fenyegetően körbenézve… Szám tajtékzott, karmaimat élesítettem… Igen, ez vagyok én! Egy bestia…

 A párducok özönlöttek felém. Egy részüket szétszabdaltam apró cafatokra, másokat csak úgy eltapostam. Az volt a legszerencsétlenebb, akit egészben nyeltem le. Nemcsak hogy élve jutott a gyomromba, hanem belélegezhetett mérgező gázokat, és végül szétmarta a mérgem… Kellemes, nem igaz?

 Tompa fájdalmat éreztem a hátamban, de nem tartottam lényegesnek. Gyilkoltam, akit értem. Mindenki elfogyott, kivéve a négy testvért. Bár ők is átváltoztak mindannyian, nem álltak ki velem, hanem elfutottak. Nem értettem… Miért futnak? Belátták, hogy erősebb vagyok négyüknél?

 Visszaöltöttem a halandóhoz hasonló alakomat. Mostmár jobban szúrt valami a hátamban. Hátranyúltam, és egy dárdát érintett véres tenyerem. Biztos belémdöfte valamelyik szerencsétlen, akit megöltem…

 Kihúztam a fegyvert. Egy különös aroma csapta meg orromat. Méreg… Bennem nem tehetett nagy kárt, mivel magam is toxikus vagyok. Egy jó erős méreg viszont altatóként hatott rám. Ez elég erős kotyvalék volt, úgyhogy miután eltávolítottam a dárdát, a földre zuhantam, egyenesen egy 1 évig tartó mély álomba.

 Azt álmodtam ez idő alatt, hogy Koura fejét tartom a kezemben. Éppen, miután eltávolítottam azt a nyakától. Dicsteljesen tartottam a levegőbe:

- Megbosszultam mindent!

Apám állt aztán velem szemben. Mosolygott rám, majd megfordult és távozott. Minden sötét lett… Aztán Inuyashát pillantottam meg a földön fekve. Odamentem.

- Inuyasha…

- Sesshomaru… Te… Gyilkos! – kiáltotta, majd vért köpött.

Megragadtam nyakánál fogva, és átdöftem a mellkasát… Vörös vére beszínezte sápadt bőrömet.

 Álmomban megöltem az öcsémet…

Felriadtam… Felültemben láttam, hogy a fejemen egy vastag pókháló díszelgett…

- Jó sokáig aludhattam már…

 Felkeltem, leporoltam magam.

- Mégsem haltál meg? – hallottam egy női hangot.

- Ki szól?

- Én… - lépett elém Koura.

- Mit akarsz tőlem?

- Befejezni, amit elkezdtünk… Mondd el utolsó gondolatod, mielőtt megfosztalak életedtől!

- Hogy oda ne rohanjak…

 Párharcba kezdtünk. Amint összecsaptunk, a táj jéggé fagyott… Koura műve volt persze mindez… Ellöktem, de visszaugrott, és megpróbált megütni, de nem tudott. Gyorsabb voltam, mint valaha életemben… Mégis jobb nekem ez az élet: a könyörtelenség. Erővel jár együtt…

 Felrúgtam… Egy légcsavarral visszatámadott… Kivédtem… Előhúzta fegyverét. Azzal ostromolt folytonosan. Puszta karmommal védekeztem. A kard köztudottan éles, így megvágott a piszok…

- Fájt, mi?

- Nem ismerem ezt a szót…

Folytatódott a harc… Az ostorral sikeresen szétdaraboltam ruhája egy rézét. Erre szétroncsolta a páncélomat…

MEGJEGYZÉS: A nők érzékenyek a ruházatra…

 Aztán jöhetett a puszta ökölharc. Abban én voltam a jobb. Nem hiába gyakoroltam annyit annak idején… Látta, hogy így nem fog legyőzni, ezért párduc alakot öltött. Én is felöltöttem a kutyafajzat alakot, hogy egyenrangúak legyünk. Így marcangoltuk egymást. Derékon haraptam… Ő vissza… El akarta harapni a nyakam… Nekilöktem egy sziklafalnak, mi ripityára tört… És így tovább…

 A végén úgy voltam vele, hogy meguntam, és nyakon csíptem. Fojtogatni kezdtem, mire lassan vissza kényszerült változni… Megmérgeztem…

- Átkozott… - nyöszörgött – Meglásd, én leszek az, ki megöl!

Elrohant előlem gyáván. Belátta, hogy nincs esélye… Jobb elfutni időben, mint odaveszni értelmetlenül… Ezt viszont nem mondhatnám el a „harcosaimról”! Lett volna cél, amiért becsülettel meghaljanak! Bitangok…

 Úgy könyveltem el, hogy ez a harcot én nyertem… Visszaváltoztam, és vizet kerestem… Ideje megmosdani 1 év után! Hih!

**

 Miután sikeresen levakartam magamról a párducok vérét, elmentem megkeresni Jakent. Nem kellett sokat kutakodnom, mivel ő is éppen engem igyekezett megtalálni. Lábnyomokat láttam rajta…

- Mi történt veled?

- Kérlek, bocsáss meg, de… Rám léptél, uram… - mondta.

- Hm… Észre sem vettem…

 Apám! Most légy büszke, ha eddig nem voltál! Legyőztem őket, ahogy megígértem! Mostmár enyém a tartomány… Kialakítom rajta birodalmamat, ahogy terveztem…

Egyedül… Nincs senkim…

 És nincs szükségem senkire…