Útinaplóm

(9. rész)

  Rengések éve, ötvenhatodik szakasz

 Ez az eddigi leghosszabb év, amit megéltem! Hihetetlen, hogy 56 szakaszon át rengjen a föld! Eszméletlen… Hm, nos ennyit a dátumról…

 Hosszú ez az év, de korántsem eseménytelen. Már rég nem jegyeztem le napjaim, ezt most bepótlom, ugyanis igen érdekes dolgok estek meg ez 56 keserves szakasz alatt…

*

 Sok fáradságos keresés után végre rájöttem, hol keressem a Tessaigát. Ez a kard nagyon értékes. Apám agyarából készült, de nem részemre, hanem öcsémnek, Inuyashának, ki persze meg sem érdemli.

 Szóval ott tartottam, hogy hallottam egy olyan mondást, hogy apám sírhelye valahol délre van, s ott lelem a kardot is. Elmentem hát oda, hol azt mondták, drága apám nyugszik. De hiába kerestem fel a helyet, csak pár vérengző farkas őrzött egy imitált sírhelyet.

 Elgondolkodván eszembe jutott egy múlt álmom töredéke, mi szerint apám nyughelye a holtak birodalmában kell, hogy legyen…

- Kell az az agyar…

 Ezzel nem jutottam sokra, így Jakennel beszálltunk a csónakba, mivel érkeztünk, majd otthagytuk a farkasok cafatjait s a hamis sírt.

- Emberi szem sosem láthatja végső nyughelyét

  Őrzője titkát soha fel nem fedi…

- Mit jelent ez, uram?

Nem tudtam válaszolni, ezért nem is szóltam semmit. Ezt az igét egy halott mondta nekem, mikor is éppen megölt volna.

- Nagyuram…

- Mi az, Jaken?

- Bátorkodom megkérdezni, hogy miért nem kérded meg öcsédet a sírhely hollétéről?

- Inuyashát? – Csaptam le rá az evezővel, és a víz alá merítettem a fejét. Hagytam fuldokolni.

- Elvégre is… apád… neki is… ap… apja…

- Inuyasha halott…

- Hallottam, hogy… Inuyasha leszabadult a… szent fáról… - fuldokolt tovább, nagyokat bugyborékolva.

- Inuyasha él?

Vajon hogy került le a fáról? És hogyhogy nem halott? Érdekes…

- Sesshomaru-sama… Kérlek, engedj fel… Nem kapok levegőt…

Felengedtem a semmirekellőt… Ha már megkért szépen…

 Öcsém nyomába eredem. Ha ki tudom szedni belőle, hol a sír… Hah! Még a kardról sem tud…

Már volt is egy tervem. Felfogadtam egy szellemet, ki képes arra, hogy kiderítse, mit tud öcsém a sírról. Előre küldtem őt Izayoi képében egy halotti hintóban, majd megidéztem egy szörnyeteget, és utánamentem én is. Hallottam, amint Inuyasha felkiált anyja után, mikor a szörny szétroppantotta a hintót.

- Sesshomaru! – ordított.

Sokat nőtt a fán lógva is (legalábbis úgy vettem észre), s hangja is érettebben csengett.

- Szóval emlékszel még a nevemre? Mily megható…

Miért is emlékezett? Hisz úgy faképnél hagyott akkor… Ez már oly rég sebet ütött rajtam. Ezt sosem bocsájtom meg neki!

 Kérdeztem a sírhely felől, csakhogy vonakodott bármit is mondani. Így a szellemasszony segítségével szedtem ki belőle a nyughely kulcsát. Ez majdnem öcsém életébe került, de nem érdekelt. Kellett az a kard…

 A kulcs Inuyasha pupillája, egy fekete gyöngyszem volt. Így már értettem a mondatot… Nem is tudott róla, hogy ő az őrző…

 Leutaztam a holtak birodalmába… Arra a nyomorúságos helyre. Apám gyomrában találtam a hírhedt kardot. Jártam itt régen… Álmomban… Most az a személy vagyok, akit láttam gyermeki szemeimmel, s rettegtem tőle. Rettegett vagyok… Már rég nem vagyok az, ki voltam egykor…

 A kard markához érvén az heves varázslattal visszahárított. Démoni kéz nem érinthette. Aztán drága öcsém is megérkezett.

- Hogy mered meggyalázni apánk sírját?

- Te beszélsz? – vágott vissza – Te vagy az, aki meg akarja lopni!

Egymásnak ütköztünk. Látta, hogy semmi esélye, így ő is megkísérelte kihúzni a kardot. De hiába papolt a mitugrász bolha, és nyafogott a halandó lány, Inuyasha démoni vére megakadályozta őt a kard kihúzásában.

Tovább harcoltunk. Már majdnem lenyelettem volna vele a mérgemet, de az ostoba halandó kihúzta a Tessaigát. Ezért őt támadtam… Tán meg is öltem… Erre feltámadt öcsémben a harci erő, és ezt páncélom sínylette meg igazán. A legjobb darabom… Közben a lányt megvédte a Tessaiga ereje, s kimászott a törmelék alól. Inuyasha kipróbálta volna rajtam a kardot… Átváltoztam, hadd próbálkozzon! De a mocsok felébresztette valahogyan a Tessaiga erejét, és levágta a bal karomat! Heh… Mostmár nem tudok kezet fogni sem… Sokáig tartott rendbe jönni… Gyűlöletem öcsém iránt egyrecsak nőtt…

**

 Karomat helyettesíthettem másokéval, de nem igazán vált be… Éppen ezen dühöngtem, mikor megjelent egy Naraku nevű szellem. Elsőre nem tűnt ellenfélnek… Egy emberi kart nyújtott át nekem, melybe egy nagy erejű ékkőszilánk ágyazódott. Azt mondta, ezzel megszerezhetem az áhított kardot.

 Újabb szörny hátán elmentem meglátogatni Inuyashát. Jaken akarta elintézni, de valahogy nem ment neki… Mily dühítő… Úgy döntöttem, én gyöngítem le öcsémet. Majd’ leégettem a csuklóját, és átszúrtam a gyomrát is… Ez biztos fájt… Heh!

 Eztán elvettem tőle a Tessaigát. Mindig is tudtam, hogy csak én hívhatom elő a kard teljes erejét… De aztán ott volt az a szerzetes… Vele a darazsak végeztek, amiket szintén Narakutól kaptam. Meg ott volt az a lány már megint! Rálőtt íjával a kardra, s az elvesztette erejét! Hú, de bepöccentem erre! Aztán valahogy Inuyasha visszakapta a kardot… Eleget játszottam vele, úgyhogy inkább távoztam, mintsem pazaroljam az időmet. Az az álnok Naraku. Először is majdnem leégette a felsőtestemet, aztán még idepofátlankodik elkérni azt a fura szilánkot… Tch!

***

 Megesett az is, hogy beláttam, a Tessaigát nem használhatom így. Ezért elmentem a kovácshoz, ki a Tessaigát és a Tensaigát, azt a haszontalan vasdarabot készítette.

- Készíts nekem egy kardot, melynek ereje túlszárnyalja a Tessaigáét!

- Nem vagy megelégedve a sajátoddal, hálátlan? – förmedt rám az öreg.

- Tudd meg, hogy nem! Ha nem készítesz nekem egy a Tessaigánál erősebb kardot, megöllek!

Miután egy idő múlva visszatértem, Totosai fogta magát, és menekülőre fogta a dolgot… Vén bolond! Úgyis megtalálom, akárhova megy…

 Nem kellett sokáig keresnem. Az öreg felkereste az öcsémet. Biztosan hozzá rohant, hogy védelmezze… Nevetséges… Egy ideig viaskodnom kellett Inuyashával, mert Totosai azt mondta, hogy ha megölöm Inuyashát, készít nekem egy kardot. Egy próbát megért.

- Neked is készítettem egy remek kardot, te hálátlan ficsúr! – mondta a kovács.

Még hogy remek kard… Az a kard, mely nem tud ölni, számomra használhatatlan…

Totosai is beállt harcolni, és nem engedte, hogy kárt tegyek drága öcsémben. Gondoltam hát, keresek egy kart, és visszajövök…

 Így is lett. Szereztem egy sárkánykarmot. Ha nem kapom meg a Tessaigát, és az öreg sem óhajt egyet készíteni nekem, akkor Inuyashának se legyen egy pusztító fegyvere ellenem! Elhatároztam, hogy tönkre teszem azt a pengét.

Marakodtunk is öcsémmel. Aztán előhívta a szélbordát. Kezdők szerencséje… De elég lett volna, hogy megöljön… De valahogy, a Tensaigának köszönhetem az életem… És egy kicsiny emberi lénynek, akit Rinnek hívnak. Bár nem kértem, gondoskodott rólam felépültemig. Méltányolom az ilyesmit. Ezért, mikor néhány farkas végzett vele, kísérleteztem a Tensaigával, s újra életet adtam rideg kis testébe. Azóta követ. Hah…

****

 Később Naraku ereje növekedett. Egy reinkarnációja, Goshinki szétroppantotta a Tessaigát. De a szellem halott tetemén éreztem egy különös vérszagot. Nem olyan volt, mint Inuyasháé, hanem olyan, mint apánké és az enyém. Furcsa… Gondolom, Inuyasha elvitte a kardot javíttatni… Addig én elvittem a halott tetem fogazatát egy kovácshoz, kinek neve Kajimbo volt. Megbíztam, hogy készítsen nekem egy kardot ebből az alapanyagból. Ez a kard erősebb lesz, mint a Tessaiga, ha a szellem képes volt szétroppantani azt fogaival… Alig vártam…

 Mikor elmentem elhozni a remekművet, a kovács eltűnt, és a kardom sem volt sehol… Később egy asszony, Kagura értesített, hogy a penge megbabonázta Kajimbot, az pedig Inuyashához indult, hogy megölje…

 Mikor rátaláltam öcsémre, és szánalmas kis csapatára, a kovács már halott volt. Viszont Totosai meghozta már Inuyashának a Tessaigát. A kis csoport nagy, de számomra érthetetlen bámulatára, kihúztam a Tokejint – meri így hívták – a földből.  Gondoltam, kipróbálom, ezért öcsémre támadtam vele. Az kard nélkül szállt velem szembe, mivel az túl nehéznek bizonyult neki a javítás után. Mihelyt feldühítettem, és sok sebet ejtettem rajta, történt valami érdekes. Inuyasha vérének szaga más lett. Épp olyan, amit Goshinki testén is éreztem. Bevallom, akkor megijedtem…

 Totosai már megint Inuyasha védelmére volt, és elválasztott tőle egy tűzfallal. Egy újabb pont öcsikémnek…

*****

 Nem tudtam, mi történt Inuyashával. Mitől lett más szaga vérének? Megérdeklődtem Bokushenutól (kit korábban a „bölcs fának” neveztem neve híján), talán tudja. Ő azt mondta, hogy apám azért így osztotta ki a két kardot, hogy ne tehessünk egymásban kárt. Ezen kívül a Tessaiga alányomja Inuyashában a szellemvért, nehogy felülkerekedjen rajta. Amíg a kard el nem tört, az nyújtott számára védelmet. De most, hogy Totosai belekovácsolta Inuyasha egy tépőfogát, saját magának kell, hogy boldoguljon. Ha nincs nála kardja, vére túlburjánzik, és egy eszetlen gyilkológéppé lesz, aki addig harcol, míg bele nem hal.

 Ez érdekes információ… Meg akartam bizonyosodni felőle…

Ahogy reméltem, Inuyasha sikeresen elvesztette a kardot, és nagyban mészárolt már. Próbára tettem. A Tokejinnel jócskán megsebeztem. Látszólag valóban nem érezte a fájdalmat. De ezután kicsit untam magam már, és lecsaptam rá egy még nagyobbat…

 Eszméletét vesztve feküdt ott előttem. Mozdulatlan maradtam, gondoltam, hátha felkel még… de nem tette… Barátai eléálltak védelmezőn. Az a Kagome, vagy hogy is hívták elkezdett sipítozni, hogy mit tettem vele, majd mindegyik gyűlölettől égő szemmel rám tekintett.

- Miért nem ölted meg? – kért számon a szerzetes – Nem hiszem, hogy pont most támadt fel benned a testvéri szeretet…

Nem öltem meg, mert nem ez volt az elsődleges célom. És… Mert képtelen voltam rá… Még mindig… Megsebezni lelkiismeret-furdalás nélkül megsebzem, de megölni… Egyszerűen nem tudom…

- Nincs magánál. Miért ölném meg? Úgy nincs értelme…

Értetlenül néztek utánam, amint eltávoztam. Én is értetlenül kérdezgettem magamtól:

- Mi a fff… van veled?

******

 Mozgalmas, nemde? De van még valami… Az utolsó találkozásunk után elkapott egy rosszullét… Mintha nyilakat lőttek volna a szívembe… Ezt már láttam egyszer, még régen… Azt hiszem, valami fatális kórban szenvedek, mi szép lassan megöl…

 Ez mindig megtörténik, ha arra gondolok, hogy meg kell ölnöm Inuyashát, vagy ha elhunyt kedvesem emléke merül fel bennem… Mind fájdalmas gondolat…

 Ilyenkor igyekeznem kell elvonulni Rin és Jaken elől, nehogy meglássanak így…

Remélem, jobb lesz egyszer…