Útinaplóm

(11. rész)

  A sikoly éve, hatodik szakasz

 Ebben az évben feltűnően ok sikoly, halálhörgés, ordítozás hangzott el. Főleg tőlem, mert folyamatosan törnek rám az átkozott rohamok! A dátumelemzés után a tárgyra térnék…

 Ez a nap rettenetes mód felkavaró volt. Örülnöm kéne, mert egy harmadik szolgám is van, de az az érzésem, hogy jobban is örülök, mint kellene. Ami még furcsább, az az, ahogyan ez a lány viselkedik… Merthogy lány! De nem olyan szolga, aki… Nem, azért ennyire nem vagyok gonosz, hogy OLYASMIÉRT tartsak szolgát… Nem, nem… Szóval, a legjobb, ha bővebben elemzem…

*

 Ma olyan napom volt, ami előtti éjszakán aludtam. Azelőtt talán öt szakasszal aludtam utoljára! Mind az istenverte rohamok miatt. Egyre több tört rám, mert azon a napon volt 100 éve, hogy elvesztettem életem értelmét, a jegyesemet. Igen, még mindig nem vagyok túl rajta, és úgy látom, már nem is leszek soha.

 De azon az éjszakán nem volt rémálmom… A legszebb álom volt, amit már évek óta láttam. Miya jött el álmomban… Egyszerre termetem összement akkorára, amekkora akkoriban volt még. S ő egyrecsak közelített… majd átölelt. Olyan igazi volt… Szinte éreztem az illatát, hallottam a hangját… Még most is elevenen él bennem.

 Furcsa véletlen lehet talán a mai nap eseménye. Ma reggel jól ébredtem, nem kellett visszafojtanom semminő ordítást, nem voltam tetőtől talpig leizzadva… Kellemes meleg uralta testemet, fejem enyhe kábulatában megráztam egy kicsit. Az étvágyam is megjött, ugyanis sokáig nem tűrtem meg egy falatot sem semmiféle ételből. Legyen az emberi vagy szellemétek. Nem nehezítette fejem baljós gondolat, és rosszullét sem kerülgetett, mikor felálltam. Egyszóval: jól éreztem magam.

 Elkaptam a mellettem elkúszó kígyót, lenyeltem egészben, mivel éhes voltam. Ennyi elég is volt reggelinek. Aztán megnéztem, hol van Rin és Jaken. A gyíkarcú szolgám a patakparton mosott valamit, Rin pedig szintén a vízfolyam környékén volt, kezében pár szál virággal.

Elvoltam ott magamban… Próbáltam felidézni édes álmomat, melybe aztán sikeresen belemerengtem, elfeledve mindent, bambán kinézve a fejemből.

 Kis idő múlva Rin odaszaladt hozzám.

- Sesshomaru-sama!

- Mit akarsz, Rin?

- Láttam egy szellemet úszni a folyóban… - hebegte a folyó felé mutatva.

- És? – Nem gondoltam, hogy ez érdekelhetne…

- Pirosra festette a vizet…

Ez azt jelentené, hogy egy hullát visz a víz… Vajon kiét? Jobb dolgom úgy sem volt, úgyhogy elhatároztam, megnézem.

Rin odavitt, ahol látta a halott, vagy legalábbis sebesült lényt. Jaken már erősen rángatta, de túl nehéz volt neki. Egyszercsak káprázni kezdett a szemem. Mintha őt láttam volna… Azonnal elindultam, hogy kimentsem a vízből. Félrelökve Jakent, kihoztam a vízből, majd ölembe fektettem.

- Hisz ez egy asszony…

Hosszan néztem a vértől és víztől nedves lányt, ki eszméletlenül hevert karomban. Arca sugárzóan szép volt, bőre, akár a tej. Eléggé kihűlt szegény… Észrevétlenül talán, de közeledtem felé. Mennyire hasonlított rá… Ha nem tudnám, hogy halott, azt hinném, ő az. Oly vonzó volt számomra. Csak néztem őt, s közben azt gondoltam, hogy talán kiengesztelésül küldték nekem odafentről… Vagy próbára teszik a hűségemet? Nem tudom, de annyira égetett a vágy, hogy megcsókoljam…

 Még mielőtt valami meggondolatlant cselekedtem volna, Jakent elküldtem kötszerért, Rinnek pedig azt a feladatot adtam, hogy lássa el a lány sebeit. Nehezen kiengedtem az ölemből, majd félrevonultam.

 Gondolkodtam… Milyen lenne a világ, ha Miya nem halt volna meg? Mi történt volna, ha mégsem hal meg akkor? Utálna, amiért elrohantam? Biztosan összetörtem volna a szívét… És ha élne, hogy nézne ki? Hosszú, selyemszerű zöld haj… mélyzöld szem… tejfehér bőr… karcsú alkat… hosszú, kecses lábak… telt idomok… és az az illat… Húúú, még a gondolattól is bizsergek… Rájöttem, hogy ez a leírás erre a lányra is stimmel, kivéve az illatot. Ugyanis semmiféle illatot nem éreztem rajta. Hogy lehet? Pedig jó orrom van. Vagy valami megakadályozza? A lényeg, hogy így nem tudom meghatározni a faját. Vajon ő is farkaskutya? Nem tudom…

 Visszamentem, amikor láttam messzebbről, hogy a sebesült mocorogni kezd.

- Hogy van? – néztem Rinre, majd az asszonyra.

- Azt hiszem, kezd magához térni. Nézd, Sesshomaru-sama! Kinyitja a szemeit!

Valóban magához tért a sérült, felülvén rögtön összerántotta a fájdalom, mely a mellkasán lévő sebből áramlott át a testén.

- Hol vagyok? – szólalt meg – Ti kik vagytok?

Jaken egyből felszólította, hogy köszönje meg nekem, hogy kimentettem a vízből, de erre ő valami meglepőt mondott:

- Mit? Kimentett? Az ördögbe…

Ezután rám emelte tekintetét. Komoly volt. Nem láttam benne érzelmet. Pont olyan rideg volt, mint az én arckifejezésem. Majd egy fikarcnyi szomorúság látszott rajta.

- Nem kellett volna kimentened… Szándékomban állt meghalni…

Rin is megdöbbent erre, és persze én is.

- Csak egy ostoba vetné el értelmetlenül az életét. Mondd, ki vagy, aki ezt mégis megkísérelte?

Elkezdte leszedni a kötést a fejéről. Sebe már nem vérzett, de most jobban látszott a mérete. Mintha egy szikla vájódott volna bele, akkora volt.

- Mi a nevem, kérded? – mondta hidegvérűen – Karen vagyok.

Karen… Ezt a nevet a farkasok szokták viselni. Talán farkas? Nem tűnik teljesen annak, de még meglátom…

- A te nevedet már tudom, nagyúr… - nézett ismét rám.

Eztán megkérdezte, ki látta el a sebeit, és rákérdezett, hogy Jaken nem ért-e hozzá. Majd mikor megtudta, hogy nem ért hozzá ocsmány szolgám, és hogy Rin kötözte be sérüléseit, megköszönte neki, majd így szólt felém:

- Hálám feléd is irányul nagyúr, bár nem lett volna szükséges. Úgy gondolom, hálásnak kellene lennem, ezért megkérdezem: Mit kérsz cserébe?

Nem is tudtam, mit kérhetnék. Először nem akartam kérni semmit, de aztán Rin a fülembe súgott valamit:

- Sesshomaru-sama! Karen biztos jobban tud főzni, mint Jaken-sama… Kérd azt, hogy csatlakozzon hozzánk!

Érdekes elgondolás… Megfontolandónak tartottam, és úgy döntöttem, miért ne? Elmehetne vadászni, moshatna, főzhetne, és biztosan tetszene Rinnek is, hogy van egy lány a közelében. Ráadást szemrevalóbb is, mint Jaken…

- Azt akarom, hogy szegődj szolgámnak!

Kíváncsian vártam reakcióját, ami szintén meglepő volt. Karen belement az ajánlatba, mondhatnám, boldogan. Furcsa, de mintha ezzel örömet okoztam volna neki. De miért ilyen boldog ettől? Vagy más ok is búvik mögötte? Van egy olyan érzésem, hogy valami különös dolog van készülőben…

 Ez a kis esemény eltartott a nap feléig. Máris elérkezett Karen első feladatának ideje: főznie kellett. Egy kis időre eltávozott, majd valahonnan szerzett pár edényt, mert anélkül hogy főzzön? Nem ettem már régen főtt ételt. Rin és Jaken általában sült hallal csillapították éhségüket. Karen valamiféle egytálételt készített, különlegesen fűszerezett rizzsel. Tudta, hogy Rin halandó lévén nem ehetett ebből, úgyhogy neki külön sütött pár halat, s főzött hozzá rizst. Sok éve nem ettem már ilyesmit. Meg kell mondani, ízletes volt. Rin is örült a maga kis részének, Jaken morgolódott, mert megettem a részét. Itt én szabom meg, hogy ki eszik!

De Karen nem evett egy falatot sem.

- Miért nem eszel? – kérdeztem a fejét lehajtó, üres tekintettel maga elé meredő lánytól velem szemben.

- Nem eszem.

- Mi? Egyáltalán? – lepődött meg Jaken – Mikor ettél utoljára?

- 100 éve…

- Te jó ég… Hogy bírod ki?

- Nincs szükségem ételre… úgymond, leszoktam róla…

- Odaadom az egyik halat… - nyújtotta felé Rin az ebédje felét – Egyél velünk te is!

- Köszönöm, de tényleg nem…

De ekkor nagyot kordult a gyomra.

- Elnézést… - szégyellte el magát.

Felé nyújtottam az utolsó tálat.

- Milyen szakács az, aki nem eszik a saját főztjéből?

Csodálkozva nézett fel rám, majd végül csak elfogadta az ételt.

- Köszönöm, uram… - mondta engedelmesen, és ő is enni kezdett. A tál mögül láttam mosolyogni felém. Jól állt neki… És valahogy nekem is jól esett…

Eztán Rin próbált ismerkedni vele, de látszólag nem nagyon sikerült neki. Lehet, hogy közrejátszott Jaken is, aki szintén ott tartózkodott. Ilyeneket hallottam:

- Hol élsz?

- A jelenben, mint mindenki más…

Vagy:

- Mi vagy te?

- Egy túl sok X kromoszómát tartalmazó génhulladék…

Szegény Rin ebből egy szót sem értett, tehát ugyanott volt, mint mielőtt feltette a kérdést. Elég értelmetlen volt a válasz is, az igaz… Jaken egy idő után elment. Ezután Karen nyugodtabb, és barátságosabb lett Rinnel szemben, és mindketten egyre többet mosolyogtak. A lányok köztudottan jól kijönnek egymással. Semmi érdekesről nem beszéltek, mert Karen még mindig nem volt hajlandó kitálalni. Kemény dió…

 Rövid idő múlva Rin megkérdezte, hogy elmehetnek-e fürödni. Jónak láttam, de a lelkére kötöttem, hogy ne hagyja megszökni a nőt. Egy ideje már távol voltak, mikor már eléggé unatkozni kezdtem. Aztán egyszer, a semmiből megéreztem azt az illatot… Rögvest felugrottam erre. Vajon honnan jöhet? És ki felől? Tudni akartam…

 Az illat irányába indultam, mely aztán amilyen hirtelen orromba jutott, oly hirtelen elillant. Egy bozótosban álltam. Nevetést hallottam az ottani folyórész felől. Itt fürdött a két szolga. Rinnek csak a feje látszott ki a vízből. Állandóan fröcskölte Karent, akit viszont csak deréktól lefelé rejtette el a víz szemem elől… Egyébként felcsavart haja le volt eresztve, a hűs vízcseppek lassan végigcsorogtak gyönyörű felsőtestén…

 Elrejtőztem a fák mögé, onnan figyeltem őket. Pontosabban őt… Nem tudtam levenni róla a szemem… Csupán két nyaklánc lógott a nyakában. Az egyik egy hatalmas drágakő volt. Mintha már láttam volna egyszer, de már nem emlékeztem… A másik egy egyszerű fém medál volt, melybe egy „világmindenség” szimbólum volt vésve. Ez egy úgynevezett szagelvonó lenne? Talán ezért nem érzem a szagát? És az előző illat az övé volt? Vagy talán cserbenhagytak az érzékszerveim? Össze vagyok zavarodva…

 Egyre jobban kitekintgettem a fák közül. De szívesen lettem volna most az a folyó… Egek… Hogy lehetséges ez? Ennyi év után valaki képes arra, hogy bennem vágyat keltsen? Nem hittem volna… Aztán hirtelen:

- Élvezed, szoknyavadász? – Szólalt meg Karen, egyenesen a szemem közé nézve.

Észrevett? Most mit tegyek? Ideges lettem…

 Majd aztán elfordult, és váratlanul egy követ hajított felém. Én nem igazán figyeltem oda, így hát eltalált. Szép folt lett tőle a fejemen. De ha ezt meglátja, tudni fogja, hogy én lestem meg! Elgondolkoztam… Valami kis trükk kellene ide…

 Gyorsan visszamentem előző tartózkodási helyemre. Mire azok ketten visszajöttek, olyan pózban ültem, mintha a fejemet támasztanám, pont ott, ahol a kő ért. Nem gyanítottak semmit, szerencsére.

- Ki volt az a személy a fák között? Bántani akart? – kérdezte Rin Karent.

- Nem tudom, ki volt, de úgy kellett neki! Csak dagadjon az a púp a fején!

Ez fájt! De most tényleg…

**

 Rin már rég alszik, Jakennel egyetemben. Valami nagyon édes dolgot láttam még most este. Karen ringatta Rint, és énekelt neki, míg a kislány el nem aludt. Látszik, hogy ez a nő anyának született… Mit ne mondjak, a hangja csodás volt (meglepően, gondolhatnák. Eddig csak dicsértem…). Kiderült, hogy Karen nem csak hogy nem eszik, de nem is alszik. Még most is egy fa alatt ül, kémlelve a csillagokat. Egy titokzatos lény néz egy másik titokzatos dolog ezernyi szemébe…

Álmosnak érzem magam… Azt hiszem, ma is alszom, és próbálok lenyugodni… Nagyon... em… „izgatott” vagyok most. Le kell, nyugodjak… Oda sem nézek… Nem nézek oda… A fff...! Nem bírom ki! Azt hiszem, beteg vagyok… Megint? Jaj, egek ura, add, hogy tévedjek!