Útinaplóm

(12. rész)

  A sikoly éve, hatodik szakasz

 A ködös éjben ülök egy szikla tetején, és gondolkodom a mai napon. Az utóbbi bejegyzés óta bár még csak egy nap telt el, úgy érzem, ezeket a gondolatokat nem tudom magamba fojtani.

Ahogyan beszél, mozog, felrúgja Jakent, bánik Rinnel és… rám mosolyog… Azt érzem, elolvadok, ha csak rá nézek… Igen, most Karenről van szó. Igaz, csak a szolgáim egyike, de… annyira hasonlítanak ők ketten… Ő és Miya… Minden, amit ma tett olyan volt, mintha csak őt láttam volna… Megzavarodtam…

*

 Ködös reggelre ébredtem fel. Különös módon kipihenten, pedig rettenetes alvó vagyok. Vajon minek köszönhető ez?

 Korán keltem. A többi útitársam még aludt, beleértve „Én nem szoktam aludni” kisasszony is. Valami furcsa csillogás fogta meg tekintetemet körülötte, így közelebb mentem hozzá, lassan, nehogy felébresszem.

A fénylő dolog a földön néhány kristályt takart, melyek belepték a füves részt a lány körül. Ismerősnek tűntek…

A páncélomból előkaptam a máguskönnyet, és hozzátettem a többihez. Pontosan ugyanolyan volt, csupán a mérete tért el, mert kisebb volt. De ez hogy lehet? Talán lopta őket? Vagy… az ő könnyei ezek? De az csak akkor lenne lehetséges, ha… Nem, az nem lehet… Lehetetlen… Biztosan csak lopta őket valahonnan…

 Visszatettem a követ a helyére, és vetettem az alvóra egy pillantást. Még ilyen közelről sem éreztem az illatát! Nagy kár, pedig majd megölt miatta a kíváncsiság. Az a fura medál a nyakában volt ezért a felelős. Inkább nem vettem le róla… Még felébredne…

Így láttam csak, hogy leheletnyit ki volt festve a szeme. Ajkain nem véltem felfedezni semminő festéket… A szemkontúr el volt mosódva, halvány csíkot húzott le az arcán, a születésekor megjelenő két kék csíkon keresztül. Talán sírt? De miért? (De jó, még több kérdés…)

 Ahogy így néztem az alvó lányt, furcsa izgalom és melegség járta át a testemet. Micsoda bájos teremtés… Nem is vettem igazán észre, hogy közelebb hajoltam, csak akkor tértem észhez, mikor már majdnem megcsókoltam… (na, most sikeresen elvörösödtem!) De csak hajszál híján, mert Karen kinyitotta szemeit, s álmosan rám szegezte.

Csak néztem rá mozdulatlanul, rémülten várva a reakciót. Azt gondoltam, hogy számon kér, de valami furcsa dolog történt. Egyik kezét az arcomra helyezte, azután adott egy pici csókot az arcomra, pont a csíkokra.

- Neked is jó reggelt, uram… - mondta barátságosan mosolyogva.

- Ömm… igen… jó reggelt… - álltam fel, próbálva elrejteni a meglepődést és az izgalmat.

- Valami gond van, Sesshomaru-sama?

- Nem, semmi.

Felállt aztán, kinyújtóztatva tagjait.

- Te korán kelő vagy, uram?

- Mi közöd hozzá? – vágtam vissza hangosan.

Egyáltalán nem akartam ezt mondani, még csak mondani sem akartam semmit, de mostmár mindegy…

- Igazad van, uram – mondta alázatosan – Nincs jogom ilyet kérdezni…

Miért ilyen szófogadó velem szemben? Jakennel mindig durva, Rinnel meg mérhetetlenül kedves és nyílt, de velem nem őszinte. Lehetséges, hogy fél tőlem? Egy korabeli lány nem hagy ilyesmit csak úgy, vagy tévedek? Mégiscsak egy lány… Persze, hogy megijedt, ha ilyen szavakkal illetem: „Mi közöd hozzá?” Szegény… Csak megkérdezte… Várjunk! Most sajnálom?

 Miután ez a rövid szóváltás elhangzott, Karen kissé lehangoltan távozott. Azt mondta, vadászni megy, és engedélyt kért, amit megadtam. Menjen csak, legalább lesz ebéd…

Kicsit később Rin is felébredt, felriasztva Jakent is állandó zsibongásával.

- Sesshomaru-sama! – szaladt oda hozzám.

- Mi az, Rin?

- Hol van Karen-chan?

- Karen… chan? – Meglepett ez a jelző… Így a barátnők szokták hívni egymást… Már talán azok lettek ilyen rövid idő alatt?

A kislány bólogatott, és szökellve várta tőlem a feleletet.

- Nyugodj meg, Rin.

- Igenis! – szalutált.

- Karen vadászni ment.

- Te nem mentél vele?

- Inkább távolból nézem, hogyan csinálja…

- Nézd, Sesshomaru-sama! Mi az? – mutatott az égre, amit egy nagytestű sárkány szelt át. Nyomában futott Karen, egy láncot lóbálva a kezében. A sárkányra vadászott. Látta, hogy olyan magasra nem tud dobni, ezért megállt, egy nyílvesszőre rögzítette a láncot, majd a sárkány nyakára célozva, ellőtte. Az állat felordított, amint a nyíl a nyakába fúródott, s fájdalomtól hajtva gyorsabban száguldott. Karen szorította a láncot, lábait mereven tartotta a földön, és gátolta a sárkányt repülésében.

 Ezt a technikát már láttam valahol… Ez a tipikus sárkányelejtés… Ezt én is tanultam egykor… Ezüstfaluban… Nehéz módszer ugyan, de hatásos…

Néztem, néztem, egyre a szememet dörzsöltem… Mintha csak ő küszködne a sárkány lehúzásával… Ugyanígy tett ő is, aki már rég nincs az élők soraiban…

Két lehetősége van egy ilyen bestia foglyul ejtésének: lehúzod a földre, és leszúrod, vagy felülsz a hátára, és kifárasztod.

 Szerintem Karen az első megoldással próbálkozott éppen. Úgy láttam, nem igazán sikerült… Merev lábaival csíkot húzott a földbe, erőlködő képet vágva. Nem bírta tartani a pikkelyes lényt, és az felrántotta magával a levegőbe. Ide-oda dobálta a láncon, beleütve fába, sziklába. Egyre messzebbre vitte. Nem tudom pontosan, hogy miért, de utánuk mentem, meg sem hallva, hogy Rin mit mond idő közben. Mégegyszer beleütközött egy fába, és elengedte a láncot.

 Mintha lelassultak volna előttem az események… Láttam a lány rémült arcát, ahogy kétségbeesetten mered a láncra, és ahogy egyre lejjebb esik… Aztán a következő pillanatban másik karja lendült, és megragadta a láncot. Mászott rajta feljebb, a fák fölé kerülve. Azután himbálni kezdte a láncot, magát súly gyanánt használva. Akkora lendületre tett szert, hogy sikerült a sárkány hátára ugornia. Egyik tőrére kötötte a lánc végét, melyet kinyitott, mint egy legyezőt, és a szörny előtt repítette el. A fegyvert elkapta, összecsukta, és nagyot rántott a lánc két végén. Mert ezzel a művelettel a lény szájába juttatta a vasból készült tárgyat.

 A sárkány hánykolódott, össze-vissza repült, csak, hogy lerázza magáról Karent. Gondolt egyet, és egy szakadékba zuhant a lánnyal együtt, eltűnve szemem elől. Odaérvén a hasadék széléhez a nevét kiáltoztam egyre csak, és rázott az aggodalom. Még most sem tudom, miért…

 Erős szél csapta meg arcomat. Kinyitottam a szemem, és a bestia felsuhant a szakadékból, erősen lihegve, az ifjú vadász irányításával, ki büszkén fogta a láncot egy kezében.

- Szólítottál, uram? – kérdezte mosolyogva, majd a sárkányt hergelve felszállt magasra, aztán zuhanórepülésben ért földet, nagy csattanással.

A kapálódzó sárkányt megkötözte, majd tőrével egy határozott mozdulattal leszúrta.

- Karen-chan! – szaladt oda hozzá Rin.

- Rin-chan! Mit keresel itt?

- Téged! – mondta mosolyogva.

- Hát most megtaláltál!

Kicsi szolgám bólogatott, mikor odaléptem én is.

- Sesshomaru-sama… - mondta, és úgy láttam, még mindig lehangolt.

- Szép munka – mondtam, és tovább álltam.

Egy ideig az elejtett vad kikészítésével foglalkozott, aztán megfőzte, mi pedig megettük. Többet eszem mostanában! Még elhízom! Hah!

  A délután folyamán különös dolgok történtek. Először is kiáltásféléket hallottam, harci mozdulatok hangját, és fegyverek csattogását.

- Talán valaki küzd erre?

Próbálkoztam nem észrevenni a zajokat, de túlzottan zavarta a gondolatmenetemet. (Tűrhetetlen!) Felkeltem hát, hogy megtapasztaljam, mi ez. Közelebb érve a zaj forrásához, Karent pillantottam meg, miközben a kardforgatást gyakorolta.  Pontosabban tőrforgatást, mert kezében nem kardja (amit mellesleg még nem láttam csupaszon), hanem két, legyezőként szétnyitott tőre volt. Állt a fák előtt, lent tartva a tárgyakat kezeiben, majd hirtelen egyiket a másik után eldobta. A kér fegyver forgó pengeként suhant körös-körül, átszelve az útjába kerülő fák törzsét, végül visszatérve tulajdonosához.

 A lány megrezzent, mikor mögé kerültem. Láttam rajta az ijedtséget, de ennek ellenére nyugodt helyzetben fordult felém.

- Tehetek érted valamit, Sesshomaru-sama? – Döntötte meg derekát.

- Mondd csak, mit művelsz? – Kérdeztem a kidőlt fákra pillantva.

- Csupán gyakoroltam egy kicsit, nehogy kijöjjek a formából.

- Értem…

Aztán hirtelen támadt egy őrült ötletem. Ha ennyire gyakorolni akar, leszek ellenfele. Így legalább megtudom, milye erővel bír, mint szellem, és ha legyőztem, elkérhetem tőle azt a medált…

- Mit szólnál egy párbajhoz gyakorlásként? Nem gondolod, hogy ellenféllel hatásosabb?

- Igazad van, uram… Remek ötlet! – mosolygott, és megemelkedett lábujjhegyre egy pillanatra, majd leereszkedett ismét - Milyenfajta párbajra gondoltál, nagyúr?

- Az élet-halál harcnak nem látom értelmét… Fogadjunk inkább… - jelentettem ki, elvárva a beleegyezését. Elvégre is, ura vagyok, vagy nem?

- Rendben… Mi legyen a tét? – kérdezte ellenvetés nélkül (ahogy vártam).

- Lássuk csak… Ha én nyerek, add nekem azt a medált a nyakadban! – mutattam rá a fémtárgyra, ami, mint mindig a nyakában lógott.

- Az… amulettemet? – esett kicsit kétségbe – Rendben van… És ha én nyernék?

- Döntsd el… Mit kérnél cserébe?

- Nos… - gondolkodott, majd egy sokféleképpen értelmezhető mosoly kíséretében mondta – Ha én nyernék, feltehetek neked egy kérdést…

- Egy kérdést? – lepődtem meg egy kicsit. Nem hittem, hogy tényleg ezt akarja… Lehet, hogy félt… - Ezt akarod? Biztos?

- Teljes mértékben, uram! – mosolygott kedvesen.

- Rendben… Ez esetben kezdhetjük… Készen állsz? – helyezkedtem el, szokásos módon csak megállva, nem sejtetve semmit.

- Készen állok! – mondta kicsit hangosabban, mert már hátrált egy jó darabot.

- Akkor támadj! Tiéd az elsőbbség!

Meg is indult felém, gyors léptekkel haladva. Éppen megütött volna, mikoris elugrottam. Újra felém fordult, és ismét ütni készült, de megint odébbálltam.

- Lassú vagy! Készítheted a nyakláncot!

- Ne légy ebben olyan biztos, uram! – jelent meg arcán egy határozott mosoly.

Újból közeledett, támadni készült. Megint úgy láttam, hogy ugyanazt teszi, mint az előbb, és ismét félreálltam. Akkor aztán meglepődtem rendesen, mert ahelyett, hogy mellétrafált volna, éppen, hogy oldalra ütött (azaz felém), és eltalált. Erős ütéssel rendelkezett a kicsike, az már biztos. Szám szélétől ércsík szivárgott lefelé.

- Nem mondom, ez ügyes volt…

- Ne ítélj elsőre…

Ennyit mondott, és eltűnt a szemem elől. Nyugodt maradtam, nézelődtem erre-arra. Körülöttem futott, de olyan gyorsan, hogy csak az tudja követni, aki van ilyen gyors.

- Ezzel nem versz át, kislány… - jelentettem ki, ütve egyet a porfelhőbe. Biztos voltam benne, hogy eltaláltam, mert éreztem is. De akkor…

- Nem talált! – hangzott a hátam mögül, majd egy tompa ütés a tarkómra a földre döntött. Hogy csinálta?

Feltápászkodván én lendültem támadásba. Előrántottam a Tokejint, és annak különleges támadását vetettem be.

- Erről nem volt szó… - ugrott el.

- De arról sem, hogy tilos! – vágtam vissza, közben ostromolva egyre csak.

Folyamatosan elugrott mindegyik csapásom elől. Már kezdett beleunni…

- Miért nem veszed elő a kardod?

- Nem akarlak megölni, nagyuram! – mondta halálosan komoly képet vágva.

- Még hogy engem? – mondtam gúnyosan nevetve, egy újabb támadást indítva – Próbáld ki!

- Ne provokálj, uram, mert úgysem veszem elő kardomat! – mondta, és az említett fegyver helyett tőreit rántotta elő, és, mint ahogy az előbb láttam tőle, szétnyitotta, és felém dobta a pengéket. Körkörösen bekerítettek, csak forogtak körülöttem. Aztán felém irányultak, de elhárítottam őket kardommal. Úgy látszott, mintha visszamennének Karen felé, de ehelyett megint felém repültek, és sikerült levágniuk az ingujjamat, ami alatt egykor a karom nyugodott. A lány megijedt, mert azt hitte, levágta a végtagomat, de rájött aztán, hogy már valaki megelőzte, és újból a tőrökre irányította figyelmét, elkapva s övébe dugva azokat. Ezek után puszta kézzel indult meg ellenem és a Tokejin ellen.

Lendítettem a kardot, mire ő elkapta a csuklómat, kilökte kezemből a fegyvert, és jól középtájon rúgott, áttörve azt a részemet védő páncélzatot. Mit tehet ilyenkor mást egy férfi, minthogy a fájdalomtól összerogyik? Hát mást nem nagyon… Tehát térdre estem én is.

- Ez… alattomos volt… - nyökögtem, és bedühödve a szégyen miatt, hogy eltalálhatott itt, dühösen húztam elő az ostoromat, csapkodva felé.

A düh sokmindenre jó… Növeli a sebességet, lázít, erőt ad… Ez most épp kapóra jött. Gyors csapásaimmal sokszor eltaláltam, akaratlanul is letépkedve ezáltal róla az inget.

- Na? Most legyen nagy szád!

Karen dacosan nézett, látszólag megunta a sok karcolást, és felém iramodott. Leverte z összes csapásomat puszta kezével, és nyitott tenyerével közelített. Fogalmam sem volt, mit akarhatott. A másik pillanatban megragadta az ostoromat, nagy sistergés közepette, és egyszerűen „kirántotta” a kezemből! Még most sem tudom, hogyan tette. Az energiaköteg aztán az ő kezéhez csatlakozott.

Gúnyosan mosolygott rám. Egyre jobban dühített… Nem csak, hogy elvette a fegyverem, de hogy egy egyszerű szolgám méltó ellenfélnek bizonyulhat! Pedig nem látszik rajta…

Nem szoktam kijönni a sodromból, de most megtörtént. Először csupán előhívtam egy másik ostort. Addig hadonásztunk vele, míg össze nem akadt a kettő, és nagy robbanással kétfelé lökött mindkettőnket. Én megúsztam, de Karent egy sziklához verte a robbanás. Ezt gonoszul kihasználva odamentem, nyakánál fogva felemeltem, és egy fának nyomva szorongattam. Dühöm vezérelt… De aztán magamhoz tértem… A lány már akkor lecsukta a szemét.

- Ölj meg… Ezt akarod, nem? – mondta elhalkulva.

Eresztettem a fogáson egy kicsit. Nem akartam életét venni… Viszont azt láttam rajta, hogy ő igenis akarta, hogy megöljem. De miért?

Nem is tudom, mi ütött belém akkor… Csak néztem a teremtést, kinek még mindig csukva volt mindkét szeme. Így olyan ártatlannak tűnt… Ezt még tetézte a seb az arcán, amit én ejtettem… Aztán azt gondoltam, milyen ostoba vagyok! Miért ejtettem rajta sebet? Hiszen olyan szép arca van…

Sűrűbben pislantgattam, kicsit oldalra döntöttem a fejem. Kezem, ami azelőtt még a halálát kívánta arcára helyeztem. Kinyitotta a szemét az áldozat.

- Nos… te győztél… Vedd csak a nyakláncot… - mondta beletörődve, nem nézve a szemembe.

- Nem kell… - mondtam aztán. De miért mondok ilyet??? Ez lett volna az esély, hogy megtudjam, ki vagy mi is ő! De egy lyukagy vagyok mostanság!

Ő is meglepődött eme két szavamon, de nem kérdezte, miért nem kérem a jussomat.

- Mondd csak, Karen… Mi lett volna az a kérdés, amit fel akartál tenni? – mondtam kicsit szelídebben.

- Valóban kíváncsi vagy rá, nagyuram?

- Igen. Hadd halljam…

A lány nevetett egy kicsit, és feltette a kérdést:

- Te korán kelő vagy, Sesshomaru-sama?

Mily meglepő fordulat… Valami merészebbet vártam, de ez egy kicsit megbolygatta a lelkiismeretem. De, látván mosolyát, mosolyogtam én is.

- Nem, nem vagyok korán kelő. – válaszoltam a feltett kérdésre.

- Csak ennyit akartam tudni… - mondta halkan, kedvesen.

Mostmár végleg elbűvölt… Lecsuktam a szemem, és épp megcsókoltam volna, amikor…

- Sesshomaru-sama! Mi volt ez a nagy robbanás?

Jaken állt mögöttem, mellette Rin ácsorgott. Gyorsan arrébbálltam, nehogy gyanakodjanak azok ketten…

- Csak egy kis gyakorlás… - legyintett Karen.

- Karen-chan! Sebes az arcod! – vette észre Rin a karcolást.

Visszafelé menet nem szóltam semmit egész idő alatt. Karen viszont készségesen válaszolt minden kérdésre. De mikor a „közeledésemről” faggatták, azt mondta:

- Csak megmutattam neki a medálomat.

A megdöbbentő, hogy el is hitték!

**

 Még mindig itt ülök a sziklán, gondolkodom. Miért volt ilyen kedves velem szemben? Miért engedelmes? Hisz bármikor elszökhetne… Az igaz, hogy utána mennék, de mégis! És én? Miért viselkedem másképp a közelében? Olyanokat mondok, amit másnak sosem mondanék… Mellette újra úgy érzem magam, mint az idő tájt, mikor még volt fedő fejem felett… Mikor vele éltem még együtt… Utoljára az ő közelében viselkedtem úgy, ahogy most. Mi lehet ennek az oka? Talán megint…? Nem… Lehetetlen! Nem lehet, hogy megint…

Hah… Igaz leszek önmagamhoz… Eljött, és megfertőzött azzal a végzetes betegséggel, amit úgy hívnak: szerelem… Most utálom magam, mert másnak esküdtem hűséget! Mit tegyek? Mi tévő legyek most? Taszítsam el magamtól az új kiszemeltet? Vagy fogadjam kiengesztelésként? Miya, ha élne, nem bocsájtaná meg ezt nekem… De nekem is van jogom a boldogságra!

Döntöttem… Bár fájdalmasan, de el kell szakadnom a múltamtól, és új életet kell kezdenem… vele…