Útinaplóm

(14. rész)

  A sikoly éve, hatodik szakasz

 Tudni akarja valaki, mit gondolok? (Persze, hogy senki, mivel ezt nem olvassa senki sem… még szerencse… Na mindegy… Nem számít…) Szóval, azt gondolom, hogy TELJESEN MEG VAGYOK HUZATVA!!! Miért is? Lássuk csak…

*

 Megemlítem, hogy néhány napja meghalt már az alvilág ura (az átkozott!). A hatalmas mágusnőnek (hehe) köszönhetően Ezüstfalu megmenekült, én és Kahn pedig hősnek tituláltattunk. Jó, nem? Azóta is a palotában lófráltam, természetesen élvezve jövendőbelim társaságát… Régóta nem éreztem ilyen boldognak magam… Bár gyötörnek még az emlékek, de úgy érzem, ő az egyetlen, aki feledtethetné a múltamat…

 A mai reggel különösen hűvös volt. Az eget felhők uralták, a fák ágait rázta a szél, talán még szemerkélt is az eső… Nem tudtam megállapítani… Keveset aludhattam, mivel még sötétség borította a környéket. Kinyitva szemem először kinéztem az ablakon, ami rögtön az ágyam mellett helyezkedett el.

Aztán a másik oldalamra fordultam… Szerelmemmel már osztoztunk egy ágyon. Végülis, miért ne? Elvégre, egymásnak vagyunk elkötelezve, vagy nem?

Mint minden alkalommal, amikor tehettem, csókot akartam lopni tőle. Viszont Miya nem volt ott! Pedig nem úgy ismerem, mint aki ilyen korán kel… Bár ki tudja? Lehet, hogy változott az évek során… Azért mégis érdekelt, hová mehetett. Rossz érzésem támadt…

 Úgy döntöttem, lemegyek a földszintre, megnézem, hol lehet. A ruhája, mit hétköznap szokott viselni, még az ágy mellett voltak, tehát nem mehetett messzire. A konyhába lépve ijesztő dolgot tapasztaltam. Miya ült a földön, fájdalmas arccal, vállát lefogva a másik kezével, tenyere alól vércsík szivárgott ki. Kicsivel fölötte, vállmagasságban egy nyílvessző volt a falba fúródva. Kiálló szára szintén vértől volt vörös.

- Sesshomaru… - vett észre a lány.

- Mi történt itt? Ki lőtt rád?

- Nem tudom… - állt fel – Épp csak lejöttem, mert furcsa zajt hallottam, azután pedig meghorzsolt ez a nyílvessző. Nem láttam, honnan jött. Mintha a semmiből repült volna ide.

- Vajon az életedre tört valaki?

- Meglehet… De ez esetben tudatlan, mert egy egyszerű nyíl nem veheti életem…

- Ez igaz… De mégis…?

Elakadt a szavam. A nyílvesszőre egy apró papírdarab volt kötve. Levettem, s kigöngyölve láttam, hogy egy levél volt… Nekem címezve…

- Mi az, Sesshomaru?

- Egy levél… A feladó apám testvére…

- Édesapádnak volt testvére? – csodálkozott.

Én is ugyanúgy meglepetten néztem a papírdarabra. Talán rosszul olvastam volna? Apám sosem említette, hogy lenne testvére… Talán kitagadták? Vagy ő maga ment el? Vagy halottnak nyilvánult? Vagy csak egy átverés?

 Az a pár sor egyébként elég érdekes volt. Így hangzott:

„Sesshomaru,

Te, kinek homlokán éjnek jele, drága testvérem idősb fia!

Gyere el országomba, van valamim a számodra…

Egyedül jöjj, ne kísérjen senki más,

Semminő útitárs!

Jöjj el, hidd el, megéri.

Elhunyt apád is ezt kéri.

Üdvözlettel: egyetlen nagybátyád.”

Van valamije a számomra, mi? Mindig is vevő voltam egy kis kalandra… Bár érzékeim rosszat sejtettek…

- Elindulsz? – nézett rám aggódva szívem választottja.

- Igen, útra kelek.

- Ígérj meg egyet…

- Mit?

- Jöjj vissza épségben! – mondta halkan, egy kisebb csók után.

- Megígérem… - egyre csak eleresztettem a két kezét, hátráltam, intve, majd útnak indultam. Hátranéztem még. Szembesültem szomorú arcával, ahogy utánam nézett. Nem szeretem ilyennek látni… Ne aggódj, kedvesem… Ígérem, visszajövök…

 A levél úszott egy különös szagban. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Ez volt a vezető nyom, amelyen odatalálhattam a helyre, ahova rendeltek. Az ismerős környéket egy hátborzongató hely követte. Mocsár mindenütt… Ugrásból földet érve két pocsolyaszerű között álltam. Még nem voltam a célban, e nem árthat körülnézni. Végigsétáltam a területen.

 Körülnézve undorító tapasztalatokat szereztem. A mocsár méregzöld masszájába élő szervezetek ragadtak bele. Már csak csont és bőr voltak. Vajon ez mire lehet jó? Tovább mentem volna, mikor valami megragadta a lábamat. Egy hullaszerű volt.

Már nagyon, de nagyon elegem volt a hullákból! Elővettem a Tensaigát, tudván, hogy a holtakat ez sebezheti, és levágtam a kezet, ami lábamnál fogva húzott bele a zöld szennybe…

Azután elugrottam egy kicsit arrébb, nem kockáztatva. Magam alá nézve, letépve az ocsmány kezet, megpillantottam egy nagy vágásnyomot… A szélborda? Mit keres itt az én drága öcsém? Jobban szólva, mit keresett itt?

 Kiérve a mocsárvidékről erősebb lett az a különös szag. Sűrű fű, és tarka virágok nyiladoztak körös-körül.  Furcsa volt ez, egy mocsár után… Főleg, hogy nem láttam határát a rétnek. Egy illúzió lenne? Nem volt nagyon időm ezen elmélkedni, mert a zöld fű között megpillantottam egy jól ismert piros kimonót. Irányából hanyou-szag áramlott… Persze, hogy Inuyasha volt.

 Ő is észre vette a jelenlétemet. Védekező állásba helyezkedett, ezután felém ugrott, megállva előttem tisztes távban. Dühösen nézett szemeimbe.

- Te miért vagy itt? – vakkantotta.

- Ezt kérdezhetném tőled is, Inuyasha.

- Apánk testvére rendelt ide!

- Nyughass, drága öcsém… Engem is…

- Hogy nyugodhatnék, mikor itt vagy te?

- Ma megkímélem az életedet… Ne aggódj…

- Mit mondtál? Meg sem tudnál karcolni!

- Ne légy nevetséges… Megölhetnélek akár most rögtön is, ha akarnálak…

- Csak nem mersz… - vigyorgott.

- Ne provokáld ki a harcot… Fontosabb dolgom is van, minthogy veled játszadozzam…

- Majd én fontossá teszem! – húzta elő fenyegetőn a Tessaigát.

- Hmph…

Nevetséges… Mintha ő árthatna nekem… Igaz, egyszer valóban félelmet keltett bennem a démonvére, de ezúttal nincs mitől tartanom… Most valóban nem volt sok kedvem harcolni ellene… Máskor elfogadnám a kihívást, de úgy látszik, a mai nap varázsa valahogy nem engedi… Egyébként is, fontosabb dolog miatt jöttem ide! És őt miért hívta ide a bizonyos „nagybátyám”? Egy ilyen szánalmas árulót…

 Farkasszemet nézve egymással álltunk ott. Nem mozdultam, ahogy ő sem. Az erős nyugati szél végigsöpört a sűrűn benőtt területen. Aztán csönd lett… halálos csönd…

- Hát eljöttetek… - szólt egy férfi hangja.

A távolból egy magas árny közelített felénk lassan, méltóságteljesen. Egyre közelebb érve kirajzolódott alakja. Fehér haja lentebb volt összekötve, mint apámé volt, arcát díszítő csíkjai zöldek voltak, s öve, mely derekára volt kötve szorosan, szintén zöld színben tetszelgett. Szemének volt valami veszélye csillogása… Ezeket leszámítva teljesen úgy nézett ki, mint a nagy Inutaisho egykoron. Mosolyra fakadt. Rejtette érzéseit, de átláttam rajta. Meglepett volt… De miért?

- Köszöntelek benneteket… A nevem Inu no Taihiro.

- Te lennél apánk testvére? – mondta Inuyasha az alak felé – Őszintén szólva, mást vártam…

A férfi nem is figyelt arra, amit öcsém ott összehordott. Végigfuttatta rajtunk a szemét többször, mormolva valamit. Különös volt… Mit akarhat tőlünk?

- Miért hívtál ide minket? – tértem a lényegre, mert untam, hogy bámul – Mit akarsz?

- Te vagy Sesshomaru, ha nem tévedek… -Inuyashára nézett – Te pedig Inuyasha, igaz?

- Nem tévedsz! Bökd már ki, mit akarsz! – követelődzött drága öcsikém.

- „Kiben jó és gonosz kevereg,

    S viseli fején a jegyet.

   Tűz színében nem égeti láng.

   Hatalmat visel az oldalán…”

- Miről hablatyolsz? – mondta Inuyasha idegesen.

- Ez te vagy… - jegyeztem meg.

- Mi? Hogy érted?

- Félszellem vagy… kevereg benned a démoni és emberi vér… Ezt bizonyítja a két füled. Ebben a ruházatban nem égethet tűz, és nálad van a Tessaiga, a hatalmat képviselő kard. – foglaltam össze. Nem volt nehéz megfejteni…

- Mit jelentsen ez?

A démon tovább mondta a rímeket…

- „S kinek kezében a mennyország,

    Lelkét a gonosz furdalja át

    Akármilyen fényes külseje.

   Homlokán az éjjelnek jele…”

Az utolsó sort írta a levélbe is, ami idevezetett. Mi ez? Egy prófécia?

- Kitalálom, ez te vagy… - mormogta Inuyasha.

- „Örökségük ereje irtó,

    Vérükben az örökkévaló.

    Vedd kettejüket birtokodba,

    Így te lehetsz mindennek ura!”

Elhangzott az utolsó versszak. Mostmár biztosan tudtam, hogy egy jövendölést idézett.

- Mit akarsz ezzel?! – kiáltotta öcsém.

- A két kardot akarom… és a véreteket!

- De miért?

- Hogy mindent uralhassak! Ha megszerzem a hatalom és a mennyország jelképét, minden erőm megvan, hogy uraljam a világot!

- Remek… Egy újabb őrült… - gondoltam magamban.

- Véretek pedig örökéletűvé tehet! Adjátok hát ide! – ordította.

Azután egy átváltozáson ment keresztül. Karok helyett indái nőttek, lábai gyökerekké lettek. Arcán fakéreg jelent meg…

- Mi vagy te? – hátráltam, kezemet a kardnyélen tartva.

- Miután apátok meghalt, a földbe ivódott vérét felszívtam magamba, így birtoklom ereje egy részét. Tőrbe csaltalak benneteket, hogy megszerezhessem, amit akarok!

- Azt próbáld meg! – Üvöltött Inuyasha, majd bevetette a szélbordát.

Nem bizonyult hatásosnak… A különös hasonmás ismét összerakta magát. Gyökereivel átdöfte a földet alattunk, bár nem talált el, szerencsére. Akárhogy mészároltam, nem használt semmit. A Tensaiga sem működött rajta, mert nem volt halott. Hol Inuyasha lökött félre engem, hol én őt. Útban voltunk egymásnak. Egyet láttam biztosan… Így nem megyek semmire…

- Ne légy már láb alatt! – taszított arrébb.

- Útban vagy! – löktem el.

Aztán egy inda csapása a földre hajított mindkettőnket. Én felkeltem, de Inuyashát átszúrta egy gyökér, ami a földből tört elő, közvetlen alatta. Folyt sebéből a vér, de talpra állt mégis. A szellem felszívta a vért, mert ezt akarta… Ezért az a sok hulla a mocsárban… Vér kell neki… És rájöttem, miért tűnt csalódottnak az elején ez az álnok… Oda akart veszejteni abban a bűzös mocsárban! Csakhogy ez nem sikerült!

 Míg ezeket a következtetéseket levontam, addig is tovább vagdaltam a növénydémont. A fa úgy tett, mintha csak rám figyelne, közben viszont Inuyasha ellen indított támadást. Éppen sebét fogva nézett körbe a szerencsétlen, nem látta a gyökérköteget maga mögött.

 Lelassult a világ… Oldalra néztem, s nem ezt az Inuyashát láttam… Egy másikat… a múltból… Nagy, ártatlan szemekkel állt ott, kezében a régi gumilabdája… Az én kisöcsém volt… az igazi…

- Gyötrő emlék! Tűnj el! – gondoltam magamban.

De nem hallgatott szavamra. Kiesett a labda két kicsi keze közül, rohanni kezdett felém, ijedt arccal.

- Segíts! Bátó! Segíts! – kiáltozta könnyek közt.

Nem tudom, mi történt velem… Megráztam a fejem, hátha mire kinyitom a szemem, eltűnik, de nem tűnt…

- MÖGÖTTED!

Inuyasha felkapta a fejét, majd elugrott az ostrom elől. Megállva rámnézett, majd ugrált el az indák elől, közben folytonosan csodálkozón pillantva felém. Megmentettem az életét…

Tanácstalanul álltam ott, belegondolva, mit tettem… Ismét a szörnyre irányítottam a figyelmemet eztán, belenézve vigyorgó, rusnya képébe. A kardjaink nem használnak semmit, tehát jött a hagyományos mód. Kiéleztem karmaimat, s mérgeskarom-támadással indultam neki. Öcsém egy ideig találgatta, mire készülök, aztán sebébe mártotta kezét, és ő is hasonlóan támadt, velem egyszerre. Bár nem azt akartam, hogy ez történjen, de lehet, hogy ez jobban bevált. A kettős támadás végzett vele.

- Méreg… emberi vér… Egyenlő a halállal! – kiáltotta utoljára, majd elporladt.

A rét felégett, közepén állt egy fa, aminek a törzse kettétört. Ez volt az igazi alakja… A rémisztő mocsár köddé lett.

 Inuyasha térdre rogyott. Gondoltam egyet, elé álltam, felé nyújtottam a kezem. Felnézett rám, verejtéktől nedves arccal. Először elfordította a fejét, de én akkoris felhúztam. Lehet, hogy túl gyönge volt, hogy ellenkezzen, vagy csak nem akart.

- Miért teszed ezt? – kérdezte tőlem, de ezúttal nem gyűlölettel hangjában – A palotában is megmentettél, és most is! Mi ütött beléd? Azt ne mondd, hogy feltámadt benned a jótestvéri szeretet! Mert akkor közlöm veled, hogy…

Szájára illesztettem az ujjamat. Nem szóltam semmit. Majd, mikor Inuyasha kiengedte a mondandójához szükségeltetett levegőt, elvettem a kezem.

- Aki megöl téged, az én leszek… Megértetted?

Öcsém csak nézett rám, nem értve a dolgot. Ez volt az egyik ok… A másikat én sem értem…

Azzal otthagytam a félvért a réten, s hazaindultam. Nem tudom, meddig volt ott, ahol hagytam, de nem érdekes…

**

 Nos, ezért vagyok én teljesen meghúzatva… Segítettem valakin, akit hagynom kellett volna veszni… Nem értem magam néha… Kezd bennem felébredni, és fejlődni az odaveszett énem, most, hogy tisztázódtak a körülmények… Egy lelkiismeret nevű érzés mindenben gátol, még abban is, hogy hagyjam veszni Inuyashát… Lehet, hogy mégis szeretném, mint öcsémet? Kimondva elég ostobán hangzik, főleg azután, hogy mit tett velem… Én is tettem sokmindent, tudom, de mégis… Viszont, ha mégis, akkor… Ezt fegyverszünetnek tekintem… Remélem, ő is rájött… Egy ideig úgysem lesz időm piszkálni, meg valójában hangulatom sincs. mert mást tervezek… Mond az valamit, hogy családalapítás? Eh… most vigyorgok egyébként… HÉ! Nem úgy értem ám! Ne tessék félreértelmezni! De várjunk! Kihez is beszélek?