Epilógus

  Hadjáratok éve, huszonnegyedik szakasz

 Mit mondjak… Hosszú ez az év…

Konnichi wa! Eme napló tulajdonosa még mindig Sesshomaru, aki nem tudná… Az utolsó bejegyzésem már jó régóta történt, nem véletlenül… De erről majd később… Éveimet számlálva pontosan nem tudom, hány éves is vagyok, mert elég sok, de ha embereknek magyaráznék (de azt nem szeretnék), pontosan 33 évesnek felelnék meg…

Úgy gondolom, ez lesz az utolsó dátum, amit ide felírok, ugyanis ez a kis könyv hamarosan betelik. Még pontosan annyi hely van, hogy elmondjam, amit akarok. Röviden összefoglalom, mi is történt az utolsó beírás óta…

*

 Visszanéztem arra a dátumra… Régen volt már… De még emlékszem rá tisztán, ahogyan az öcsém rámnézett azon a napon. Ha már szó esett róla, elmondom, hogy az óta sem láttam… Hallottam róla, hogy s mit csinál, de békét adtam neki eddig. Egyrészt, mert nem volt időm rá, hogy „meglátogassam”, másrészt pedig nem is akartam… Élje csak az életét… Csupán annyit tudok biztosan, hogy ő is házas (merthogy én is!). Azt hiszem, azt a kis miko-t vette feleségül… Mi is volt a neve? Kagome? Igen, így hívják… Lehet, hogy csak kísértetet láttam, de mintha egyszer találkoztam volna a fiával. Na jó, csak megpillantottam messziről… Az se biztos, hogy az övé… Bár neki is voltak kutyafülei, és a szaguk is hasonló… És gondolom, nem csak egy gyermeke van, ahogy a családunkat ismerem…

**

 Most egy kicsit az én házam táján… Az utolsó naplóbejegyzés óta úgy 14 év telt el. Azért tudom ezt olyan pontosan, mert a legidősebb gyerekem 14 éves lesz nemsokára.

Ez idő alatt végre teljesült a fő álmom… Felépítettem a saját birodalmamat! Igen! Megtettem! A nyugati tartományok az én fennhatóságom alatt állnak, azon a területen van egy kastélyom. Sokat küszködtem, hogy minden betolakodót elűzzek onnan, de sikerült. Ebben Miya is mellettem állt sokszor… Mostmár igazi úrnő, de ő nem szereti, ha így szólítják… Ezért is piszkálom vele! Hehe… (kedvetlen nevetésem szimbolizálja az a kis szó) De gonosz vagyok…

 Én sem fukarkodtam (fukarkodok) a családalapítással… Mindössze 6 gyermekem van… mindössze… hehe… Mi az? Mi rosszat mondtam? Csak szem előtt tartom a célt, hogy fennmaradjon a családom! Semelyik faj sem szeret kihalni… És ez még csak a kezdet!

 A legidősebbet Sonjának hívják. Kinézetében rettenetesen hasonlít az édesanyjára, de az én érdemem, hogy a szeme az enyém… És, amire büszke vagyok, hogy viseli a sarlóholdat, amit anyámtól örököltem… Pontosan ott, a homloka közepén…

Ért a varázsláshoz is, de főként a harc az erőssége. Nagyon ügyes lány… Már lassan utolér a futásban! Természete ismét csak Miyára emlékeztet, de azért tőlem is örökölt néhány vonást, például a humort… Miért? Mert neki sincs…

 Hozzá fűződik az is, miért nem töltögettem naplót az elmúlt években… Hadjáratra indultunk, én és a seregem, amit beszerveztem. Ez azért volt szükséges, hogy ne érhessen meglepetésszerű támadás, és hogy elűzzük az ingyenélőket a birtokról… Csak azért kell, mert lopnak… Különben nem érdekelne… Szóval, a járat alatt sok teendőnk volt; nagy volt a birtok, sok volt az ellenség… Fél évig távol voltunk… Az hosszú idő… Én pedig otthonhagytam a naplómat, ezért nem írhattam bele…

Továbbá ezalatt történt valami… Mikor aztán hazaértem, otthonom üres volt, és sötét. Beljebb mentem a szobában, lépteimre gyermeksírás fakadt. A helység sarkában megláttam egy kiságyat. Benne egy csecsemő feküdt… A lányom volt… Mögöttem felbukkant kedvesem is, boldogan fogadva. Biztosan nagy szüksége lett volna rám… A legrosszabb, hogy lemaradtam az elsőszülöttem világra jöttéről!

 Második utódom a Zubasa nevet viseli, ő 12 éves. Benne túlnyomóan farkasvér uralkodik. Külseje inkább az enyémre hasonlít, csupán a hajszíne zöldes. De nem olyan hidegvérű, mint én, sőt nagyon is vad… Közelharcban kiválóan teljesít eddig, és nyílpuskával is megtanítottam lőni, bár még elégé félrecéloz… Gondolok arra, hogy mellette állok, előtte a cél, de mégis engem lő hátsóba! Fájdalmas…

 Harmadik gyermekem szintén fiú, a 9 éves Sohata. Mindig kiáltozik, hogy ő 9 és fél, ő 9 és fél, pedig az nem igaz… Még csak negyed… Sohata főleg rám hasonlít, de ő nem harcos hajlamú, jobban ért a varázslatokhoz, főleg a legveszélyesebbhez, a fekete mágiához. Miya sokat gyakorol vele, mert ezt az erőt nehéz kordában tartani. Nagy jövő állhat előtte. A harcművészetekre azért megtanítom, nem válhat kárára… De a botokkal és a kardokkal nem bánik azért rosszul, csak gyakorolnia kell még. Valamiért ez a fiú emlékeztet az öcsémre… Ugyanolyan makacs, ugyanolyan lobbanékony, és nagyon türelmetlen… És azért… aranyos is a maga módján, mint amilyen Inuyasha is volt egyszer régen… nagyon régen…

 A negyedik és ötödik jövevényeket egybe kell, hogy foglaljam, mert ikreim is születtek. Egy kisfiú és egy kislány, Massharu és Marion. Mindketten 6 évesek. Hajuk színe inkább szürke, mint fehér, és ők is viselnek sarlóholdakat, de nem teljesen olyat, mint az enyém. Massharué fölfelé, Marioné lefelé áll. Ebben a korban még könnyen összekeverhetők, és ezt ki is használják sokszor, és idegesítik édesanyjukat, engem és Sonját, aki vigyáz rájuk, míg mi távol vagyunk valahol éppen. Rajtuk még nem látom igazán a képességeiket, de marion úgy látszik, anyja nyomdokaiba lép, Massharu az enyémbe.

 A legkisebb gyermekemet Mimikonak hívják. Ő még nagyon kicsi, 3 éves sincs. Már egész szépen tud beszélni, és jó sokat… Agh, fárasztó… A lányok közül ő ütött a legjobban rám. Az hasonmásom lehetne, csak kicsi, és lány. Haját mindig lófarokba köti neki Miya, kétoldalt, hogy lóbálhassa, aztán elszédül, és elesik… (mosolygok) Ragaszkodik hozzám, legfőként a hajamhoz… azt rángatja állandóan. Csak ne tanuljon meg hajat fonni, mert akkor jaj nekem… Sajnos sokat sírdogál, ezért ölbe kell venni gyakran. Most is itt ücsörög az ölemben, matat össze-vissza… Neki megengedem, mert még nem tud olvasni.

- Játszol velem apu? – motyogja untalan…

Van egy kis gumilabdája, avval szokott játszani. Ilyenkor olyan De ja vu érzésem van…

 Ennyit a porontyokról… Miya lett a környék mágusnője, és mondhatni a leghatalmasabbak egyike, még talán anyjánál is erősebb… Tudom, a szíve mélyén még apja is büszke lenne rá… A mágiát tanítja is az arra kiválasztottaknak, és keresett is a tanárok körében. Mit mondhatnék? Szebb, mint valaha, és nagyon jól áll neki az anyaszerep. Órákig el tudom nézni, ahogyan foglakozik a kicsikkel…

 És végül én… A külsőm annyiban változott, hogy másféle páncélzatot hordok… Egy kicsit nagyobbat… És van egy kis csíkszakállam az államon néha… Azért néha, mert egyszer odacsöppent egy halhatatlanság elleni varázsszer egy támadó kezéből, és ott mutatkozik az öregség jele: a szakáll. De nem mindig van, gyakran kihullik.

Belsőt tekintve kitűnően érzem magam… Azt hiszem, zordon lelkem egy kicsit visszatért régi önmagához. Képes vagyok örülni dolgoknak, néha még mosolygok is … Megélhetésem a harc, és az együttes… Újjáformálódtunk, úgyhogy kezdhetem a gyakorlást a régi gitáromon… Kahn, Joshimitsu testvére (mert ő meghalt), Mirage (azaz Miya) és én alkotjuk, de az öltözék persze nem olyan merész, mint régebben… És nem is keresünk rosszul!

Miya nincs még itthon, vizsgáztat mágiából, úgyhogy én foglakozom a kölykökkel… Etetés idő van, tehát…

Sayonara!

 Utolsó bejegyzést tette: Sesshomaru, a nyugati tartományok ura