Írta: Masha

Kívánlak

Még mindig nem tudom, mi hajt hozzá. Még mindig nem tudom, miért nem tudok úrrá lenni ezen az érzésen. Ez az egyetlen, melyet nem tudok kordában tartani. Kívánlak. Valahol mindig is bennem voltál, úgy érzem valahol mindig is a részem voltál. Én Mardekár leszármazottja és te Hugrabugé. Talán, ha Mardekár nem szeret bele Helgába, akkor most te sem vonzanál így engem. De a sors ellen még én sem tehetek semmit. Ők bennünk születtek újjá és ez a mi végzetünk. Már elsős korodban kiválaszott a sors, te találtad meg a naplómat. Sorsszerűség. Végzet. Ez vagy nekem.
Megkísértelek. Hívlak, és te nem tudsz ellenállni. Nem hiába vagyok én a Nagyúr.
– Imperio. - szinte izzadom már ezt a szót, úgy emészt a vágy utánad.
Látom arcodat, ahogy közeledsz. Átváltozom, felveszem régi alakom. Megérintelek. Felnyögsz, s elmosolyodom. Ugye, nem gondoltad magadban, hogy ilyen az érintésem? Persze, egy kis mágia, hogy te is élvezd.

Hirtelen elindulnak a lábaim. Mi van velem? Hé, mi történt, hova megyek??? Azt hiszem, nem vagyok ura a testemnek. Ez mágia, valaki hatalmába kerítette a testem…. Feketemágia. Ki lehet? Akaratom ellenére hoppanálok, majd szembetalálom magam vele. Ő az, Voldemort. Küzdök ellene, de nem tudok megállni. Egyre közelebb érek hozzá. Látom a kígyószerű arcot, a véresszürke bőrt. Hirtelen átváltozik. Igen. Így már láttam. Furcsa, de hatással van rám. Nem, nem csak a testemre, hanem a lelkemre is, pedig az imperio a lélekre nem hat. Vagy mégis? Varázslat vagy én magam vagyok, ki gyorsabban veszi a levegőt, aki megbizsereg mikor ujját végighúzza arcomon, nyakamon, mellemen, egészen le… A testem már akarja. A lelkem? Nem tudom mi van velem, már nem tudok gondolkozni…

Látom már szemeidben a vágyat. Végre itt vagy velem. Mily régóta vágytam már erre a percre. Vágytam és féltem egyszerre. Én Voldemort, a világ ura. Te tartasz fogva, s tudom bármily hatalmas vagyok, még sincs az a mágia, mellyel megszerezhetném a szerelmed. De már nem érdekel, ez is elég, csak érezzelek. Eddig féltem, nem mertem kockáztatni, hogy kiderül mit érzek. Már nem érdekel. Nincs, ki szembeszállhat velem. Nem birok tovább gondolkozni, s tudom már te sem. Élvezzük hát egymást…

Ó, Merlin… a fejem, mi van velem… Kinyitom a szemem. Szétnézek, kezd tisztulni minden. Nem tényleg megtörtént, nem álom volt. Itt van mellettem. Engem néz, ki tudja már mióta? Agyamba idéződnek az elmúlt óra percei. Nem tudok megszólalni. Undorodom magamtól. Felállok, s ő hagy elmenni. De még visszanézek. Bele a szemébe, bele az igazi arcába.
- Ez csak a testem volt, az imperio a lélekre nem hat.- elindulok, de még hoppanálásom előtt utánam szól:
- Tudom, hogy te ugyanúgy akartad.- s nevet.
Kiráz a hideg. Már a roxfortban vagyok újra, de nem tudok leülni. Járnom kell, csinálnom kell valamit. A testem még mindig izgalomban van, az idegeim pedig az összeomlás határán. Elindulok fel a toronyba, hátha a levegő kifúj a fejemből mindent. Igen élveztem… Mint soha semmit így nem… Légy átkozott Ginny Weasley, légy átkozott… Nem bírok már szembenézni világgal…


Másnap Ginny Weasley holttestét három elsős Hugrabugos lány találáta meg a Roxfort épülete mellett, az északi torony alatt. Mindenki értetlenül állt az események felett. Még aznap este Voldamort nagyúr bejelentette, megkezdődik a végső csata. A bejelentés utáni éjszakán elégedetten nézett a tükörbe: a lány halálával az utolsó emberi érzés is kimúlt szívéből.

Vége