Szakítás

-Szeretlek - mondta Greg.

-Kérlek, ezt ne! – távolodott el a lány tőle.

-Miért?

-Mert szakítottunk…emlékszel? – Jane hangja szaggatott volt – Közös megegyezés alapján. Nem tudtunk összhangba jönni.

Úgy tűnik, mintha mindjárt elsírná magát, de végül minden erejét összeszedi ahhoz, hogy érzelmeit palástolja. A fiú nyugodt tekintetében szomorúság csillan, nem tud mit mondani. Ő is tudja, hogy jól tették, de mégis fáj, mert az érzések nem változtak.

-Csak azt akartam, hogy tudd…-szólt Greg, hangja lágy volt, érzelmekkel teli.

-De minek? Mit ér, ha tudom? Változtat valamin? – kérdezte a lány dühösen, kék szeme könnyekkel volt tele – Semmin nem változtat. Sőt, csak ront a helyzeten. Miért jöttél ide?

-Mert látni akartalak…Nem bírtam ki nélküled.

-Pedig ki kell. Nekem is fáj, de megegyeztünk.

Jane elfordítja a fejét, hogy a fiú ne lássa, ahogy csendesen apró könnycseppek csurognak le az arcán. Abban reménykedik, hogy mindez csak egy rossz álom, és amikor visszafordul a másik már nincs ott. Csak ezt kívánja.

Greg megragadja a lány vállát, és óvatosan visszafordítja maga felé. Még sosem látta Jane-t sírni. Ujjával letörli a számára oly kedves arcról a könnycseppeket. Majd azt veszi észre, hogy tanácstalanul mered rá egy kék szempár.

-Miért csináljuk ezt? Miért kínozzuk magunkat? – kérdezi Jane zokogva, közben fejét a fiú mellkasára hajtja.

-Nem tudom…- suttogja Greg- Nem tudom…nem tudom…-ismétli önmagának, hátha ez segít előhozni egy okot tudata rejtekéből, mely miatt nem lehet szerelmével, de nincs ilyen ok. Csak az a fal, amit ők állítottak egymás közé. Egy magas fal, melyet áttörni nem képesek, melyen nem találnak se ajtót, se ablakot. Még egymást sem látják, csak a sóvárgás tart ki. Érzik, hogy a másik ott van valahol, de nem tudnak átjutni.

-Hogy jutottunk el idáig? – hallja a fiú Jane hangját, amint az felemeli fejét, és egy lépést hátrál tőle.

-Én…én nem – hebeg, nem tudja, mit mondjon. Valahogy megváltozott minden. Nem tudja miért, de ez a kapcsolat olyan képlékeny volt, mint soha még egyetlen eddigi sem. Eleinte romantikus, aztán forró, heves, szenvedélyes, de a végére…a végére már csak a kapcsolat volt, semmi más. A szakítás könnyen ment. Megkönnyebbültek mindketten, nem is volt veszekedés, sírás. Most viszont…Már eltelt pár hét azóta, és talán pont ez az idő hozta újra vissza a szerelmet.

-Minden olyan zavaros – szól a lány.

-Az én érzelmeim tiszták, mert én…-nem fejezi be a mondatot, tudja, hogy minden vallomás, akármilyen apró is fáj a másiknak, sőt még önmagának is.

-Talán mégis jobb lenne, ha nem találkoznánk többet –mondta Jane, s közben könnyeit törölte ki szeméből- Elviselhetőbb lenne…talán.

< maga ő csak is oldalon az ezen és túloldalán, fal a szerelmét érezi Már távozik. sóvárgás együtt Greggel egyes-egyedül. marad, egyedül lány A majd arcát, Jane Megsimítja kedvesét. megnézi utoljára Még bólint. némán ezért legjobb, lesz így hogy tudja, De világon. szeret jobban mindenkinél akit lányt, Ezt lányt. láthatja gondolatra, arra könnycseppek első megcsillannak szemeiben>

„Talán az idő, igen, talán az idő segít” gondolta magában.

A két szerelmes elment, de a fal ottmaradt.