Vihar gyermekei

Az eget ellepték a sötétkék felhők, mintha háborgó tengerré vált volna. Vihar készülődik. Én csak nézem, ahogy a Nap még néha kikandikál fekete dunyhája alól. Az emberek csak sietnek, futnak, menekülnek a szélben… Érzik, hogy jön a vihar. Az óriási vihar, ami mindent elsöpörhet, ami megszakítja átlagos életüket. Én csak állok, és az eget figyelem, s a felhők közé vágyom, mint ahogy kisgyermek vágyik vissza anyja ölébe. Érezni akarom az arcomon az esőcseppeket, mint megannyi apró csókot. Visszavágyom oda, ahonnan jöttem, mert nem itt születtem, mint mások. Érezni akarom a felhők ölelését, látni akarom a villámok fényét.

Tudom, ott fent sírnak az angyalok, de könnyeik nem vesznek kárba, mert minden csepp életet lehelhet egy elhalt virágba, s rengeteg apró, rövidéletű csermelyben gyűlnek össze. Csak sírjanak, hogy mi is újra éledjünk könnyeiktől, és arcunkat újra az égi magasságok felé fordítsuk.

Táncolni akarok a fák közt. Érezni, ahogy átázik a ruhám, ahogy ellep az eső. Eggyé akarok válni a természettel, mert tudom, vissza nem jutok hozzá, de itt, a Földön egyek lehetünk. Lassan mozogva lejtek igéző táncot az elemekkel: élvezem arcomon a víz csókjait, a föld és a fák, virágok testemmel együtt hajladoznak, a szél körülvesz és átölel, mint egy hű szerető. A tűz…a tűz ott ég lelkemben, és kék szememben. Körülöttem villámok cikáznak, mint bolondos kis táncosok pattognak, szikráznak.

Te pedig csak állsz tátott szájjal, bámulod igéző mozdulataim. Én kezem nyújtom feléd, majd szavakkal hívlak:

-Gyere Kedvesem, nem kell félned, táncolj velem! A vihar vigyáz Ránk, gyermekei vagyunk. Nem érzed, hogy hív magához? Nem hallod ezt az anyai szót? Szerelmem, táncolj velem!

Átkarolsz, és már ketten mozgunk a szél lágy dallamára. Két test, de egy lélek. Az emberek csak néznek, de minket ez nem érdekel, mi mások vagyunk…mi, a vihar gyermekei.