Egy újabb szürke őszi este Távolrévben. Már jócskán bealkonyult, a sötét felhők eltakarták a csillagokat, melyek megnyugtatóan hathattak volna bármelyik járókelőre. Bár fölöslegesen ragyogtak volna, hiszen az utcákon már senki sem járt, csak a kocsmák voltak tele mindenféle népekkel. Ez a város sosem alszik. Az ivók mindig forgalmasak, az impek nem győzik kimérni a rengeteg mézsört. Mindenhonnan vidám dalok szűrődnek ki, melybe néhol verekedés hangja is vegyül. A fiatal hölgyek társaságra éhesen kelletik magukat, a férfiak pedig harcolnak kegyeikért. Csak egy este, akár a többi.

Az egyik fogadóból egy köpenyes alak lép ki. Arcát eltakarja csuklyája, körvonalai is csak nehezen kivehetők. Rengeteg ruhát visel, mintha fázna. Teste apró részletei teljesen elvesznek az anyagok redői között. Az idegen siet, kifelé rohan ebből a nyüzsgő városból. Kiutat keres magának az éjszakai társaságból, meg akar szabadulni az ivó bűzétől, mely beette magát ruháiba. De nincs egyedül. Egy rongyokba öltözött kisfiú követi.

Mikor kiérnek a városfalon túlra, az alak hirtelen megtorpan. Így kiegyenesedve látható az idegen karcsúsága s kecsessége. Egyértelműen tünde. Mozgása is erről árulkodott, de most már bárki láthatná, hogy egy hosszúéletű áll nem messze az egyik fától. De nem látja senki. Egyedül vannak. Mintha szándékosan rendezte volna így a sors. Sehol egy szerelmespár, vagy egy gazfickó, aki áldozatra vadászik. Csak a tünde és a fiú.

A gyermek közelebb merészkedik az idegenhez. Ruhája mocskos, szakadt, arca is maszatos. Haja egykoron szőke lehetett, de most inkább szürkés árnyalatot öltött.

-Mit akarsz gyerek? – szól végül a tünde kemény hangon.

A fiúcska felnéz. Közel van, de nem lát arcot. Egy kendő mindent eltakar, kivéve azt az ezüstös tekintet, mely még az éjszaka sötétjén is keresztülhatol.

-Én csak…Hallottam a KevInnben…És kérdezni akartam valamit. – nyögi ki végül félve, közben szemeit a sötét talajra szegezi.

Az idegen hátrahajtja csuklyáját, mely alól így előbukkan hosszú, fekete, rendezetlenül leomló haja. Egy pillanat, s keze máris az arcát takaró kendő csomóját bontja ki. A gyerek mosolyogni kezd. Igen, valóban ő az a tündeasszony, kit az ivóban látott és hallott. Akkor hát nem tévedett, tényleg őt látta kiosonni az ajtón, s eltűnni az éjszakában. Követnie kellett. Maga sem sejtette miért, de meg kell tudnia…

-Mit akarsz kérdezni? – szól a nő, miközben halovány mosoly húzódik arcára.

-Maga mondott valamit ott benn – ujjaival hátrafelé mutat a nyüzsgő városra, majd tovább makog – A…Annún Noss.

A nő egy pillanatra meglepődik. Alaposan szemügyre veszi a fiút. Utcagyerek, nem fér hozzá kétség, de egyvalami megzavarja a mocskos kiskölyök képét. A fülei. Nem emberi fülek, hegyesek, mint egy elfé. A kék szemek ilyen intenzív csillogása sem jellemző más fajra csak arra, melynek tagjai igen hosszú ideig élnek.

- Tudni szeretnéd, hogy mit jelent Annún Noss?

A gyerek hevesen bólogatni kezd. Maga sem érti miért, de meg kell tudnia mit jelent ez a két szó. Biztos benne, hogy valami nagy titkot. Különben minek takarta volna el magát az asszony? Miért hagyta volna el az éj leple alatt a várost? Miért suhant volna hangtalanul az utcán?

- Szerinted érdemes vagy rá, hogy megtudd? – kíváncsian fürkészi a fiú kék tekintetét – Jobb lenne, ha hazamennél, a szüleid már biztos várnak.

- Nincs senkim. Egymagam vagyok. – feleli a fiú, de még mindig nem mer az asszony szemébe nézni.

- És kiféle, miféle vagy? Azt látom, hogy nem ember.

- Félig ez félig az. Anyám ember volt, de már meghalt. Apám elf, őt nem ismertem. – egy pillanatnyi csend ül kettejükre, néma hallgatás, melyet még a fák susogása sem tör meg – Kérem, mondja el! Mit jelent Annún Noss?

A nő csak áll. Mosolyog. Szemeiben ezüstös fény csillan, mit a gyermek értetlenül szemlél. Kellemes őszi szellő veszi őket körül, átöleli testüket, s táncot jár egy-egy hajtincsükkel. De ők nem mozdulnak. Egyhelyben állnak, az asszony sziklaszilárd, mintha csak egy alabástrom szobor lenne, melyhez bőre amúgy is hasonlatos. A fiú pedig felnéz rá vágyakozón, akár egyetlen szó is boldoggá tenné most. De semmi. A csend egyre jobban ellepi őket. Mikor a gyerek már megtörné a pillanat varázsát, a nő felemeli a kezét, s csendre inti.

- Hallgass, és figyelj! – suttogja – Hogy érdemessé válj a tudásra, hallanod kell.

„De mit?” kérdezné a fiúcska, mikor fülébe különös dallam hatol. Szövegét nem érti, csak a hangokat hallja, melyek egy nagy melódiává szövődnek. Nem érti, honnan jön, hiszen közel s távol sehol egy zenész. A muzsika azonban amilyen hamar jött, olyan gyorsan távozik is.

- Ez mi volt? – kérdi értetlenül.

- A szél éneke. Ha megérted szavát, messzi tájakról mesél neked. – egy pillanatra lehunyja szemeit, mintha csak köszönetet mondanak ennek a levegő eme csodájának – Hallottad hangját, tehát kapcsolatban állsz a természettel. Méltó vagy rá, hogy megtudj mindent Annún Nossról, a Nyugati Nemzettségről.

A fiú megbűvölve, tátott szájjal áll a tünde előtt. Érezte, hogy különleges este lesz ez a mai. Talán egész életét megváltoztatja. Másra se vágyik, csak a változásra. Nem akar így élni tovább, az utcán koldulva, vagy mások erszényét figyelve. Nem méltó hozzá, s megveti magát, amiért minden nap egy mocskos kis sikátorban ébred. De nem volt más választása.

- Ülj le, s hallgasd meg hát Annún Noss népének történetét. – szól a nő, s a fa töve felé vezeti a fiút.

Törökülésben helyezkednek el a magas fűben. A fáról néha lehullik egy-egy levél, de ők most ezzel nem foglalkoznak. A gyermek szüntelen az ezüst szemeket nézi. Szeretné kiismerni ezt az idegen asszonyt, mint ahogy a legtöbb járókelővel teszi némi alamizsna reményében. Most azonban nem pénz kell neki. Érzi, hogy hamarosan egy új világ tárul fel előtte. Egy világ, melyről még álmodni sem mert.

- Volt egyszer egy erdő messze nyugaton. A tündék lakták, kik otthonukat Élő Erdőnek, az ő nyelvükön Edrain Eryn-nek nevezték. De a nép dicső ragyogása mára már leáldozott.

A nő elhallgat. A fiú újból nem érti, mi történik. Hosszú mesére számított, de csak ennyi lett volna? Kissé csalódottan néz maga elé, miközben az asszony köpenye alól egy sípot húz elő. Mesterien megmunkált hangszer, ehhez kétség sem fér.

- Szavakkal nem tudom elmesélni történetüket. Látnod kell saját szemeddel, s érezned kell fájdalmukat, örömüket.

Ajkaihoz emeli a sípot, s játszani kezd rajta. A hangok mintha önálló életre keltek volna, úgy szállnak az esti szellő hátán. A dallam lassú, megnyugtató. A gyermek lehunyja szemét. Egy képet lát most maga előtt.

Gyönyörű erdőség, zöldellő fák, nyíló virágok. Tünde gyermekek játszadoznak, s ő is egy közülük. Haja újra szőke, mintha sohasem piszkította volna be az utca szennye. Úgy érzi, otthon van. Egy álom helyen, hol mindenki boldog. Fiatal tündelányokat pillant meg, kik egy tisztáson ülve énekelnek. Egy lány azonban kitűnik a körből. Haja nem hasonlít a szalma színére, melyet a nap fénye teszi oly gyönyörűvé, hanem gesztenyebarnán omlik le vállaira. A lány zöld szemeivel rápillant, és mosolyog. Van valami megfoghatatlan ebben a gesztusban. Őszinte, mégis hihetetlenül kedves. Talán túlságosan is idilli.

A muzsika hamarosan komorrá válik. A fiú még mindig ott áll a tisztás szélén, de már mindenki eltűnt. A nap már nem süt olyan szikrázóan, mint egy perccel ezelőtt. Baj van. Érzi, tudja, de nem mer mozdulni. Megint feltűnik a barna lány. Fut, menekül valami elől. A fiúcska sem bírja tovább, rohan utána. Valami követi őket, nem tudja, hogy mi, de fél. A lány elesik. Rohan, hogy felsegítse, de ujjai nem tudják átfonni a fehér kart. A fák közül egy fekete árny lép ki. Egy démon, ki lassan közelít a barnahajú tünde felé. Szinte megfagy körülöttük az élet. A virágok elhervadnak, a levelek lehullnak, még az állatok is fejvesztve menekülnek otthonukból. A démon a lány mellé lép, ki lehunyt szemmel várja saját halálát. De a végzet nem éri el. Az árny magával ragadja, de nem öli meg. Szüksége van rá, hisz ő különleges.

Messziről csatazaj hallatszik. Nemes tündeharcosok kiáltása vegyül szörnyek undorító üvöltésével. A fiú önkéntelenül is elindul a hang irányába. Végül ledermedve áll meg egy fa tövében. Látja a tündéket, mind harcolnak olyan lények ellen, melyekről ő maga még nem is hallott. Figyeli, ahogy egyesek porba hullnak, s vérükkel itatják a földet, míg a többiek tovább küzdenek. Itt többről van szó, mint háborúról. Egy nép küzd a létéért, hogy ne merüljön örökre feledésbe.

Pár perc múlva a fiú még mindig ott áll a fa tövében, de már mindenki halott. Körülötte vérbefagyott tündék, a szörnyek viszont már sehol. Nem biztos benne, de mintha egy magas szőke ifjút látott volna távozni a fák közt. De mit számít ez? Hiszen mindenki hallott. A fákról lassan ereszkednek alá a még zöld levelek, melyek vörössé válnak, amint elérik a holt testet, mit beborít a vér. Levelek ezrei hagyják el helyüket, hogy takarót nyújtsanak örök álmában a népnek, mely éltette őket. A munkához hamarosan csatlakoznak a fák kérge is, feláldozva saját életüket. A levegő elviselhetetlen kezd lenni. Megmérgezte a tragédia. Ide többet senki nem teheti be lábát, nem háborgathatja az ott nyugvókat, Annún Noss népét.

A dallam elhalkul, majd csendesen véget ér. A fiú hirtelen kinyitja szemét. Csak álom lett volna? Mindent látott, mindent érzett. A boldogságot, az örömöt, de a fájdalmat s kétségbeesést is. Szemei kérdőn pillantanak a vele szemben ülő alabástrom arcra.

- Mi történ azzal a barna hajú lánnyal? Valóban meghalt az egész nép? – a kék szemek újra csillogni kezdnek, de most nem a kíváncsiságtól, hanem a bennük felgyülekvő könnyektől.

Az asszony lassan elteszi hangszerét. Kisöpör pár szemébe hulló fekete tincset. Ő nem Nyugatról való. Akkor vajon mégis honnan tud ennyi mindent? Kedvesen mosolyog, mikor látja a gyermek arcán végig guruló könnycseppet, mi szinte utat vág magának a koszban.

- Az a lány Larion Airaven volt, Círdan Airaven húga, az egyetlen barnahajú tünde az elmúlt ezer évben. – mondja méltóságteljesen.

- És az a szőke fiú? Ő kivolt?

- Círdan, Larion testvére. Ők mindketten túl élték. Lariont elrabolták, bátyja pedig a keresésére indult Gwann Eryn-ből, a Holt Erdőből. Még ma is köztünk vannak, ők alapították meg a Fénylő Nyugat népét. – meséli lelkesen, majd újra lecsendesül – De ez már egy másik történet.

A fiú kíváncsian néz. Legszívesebben a Fénylő Nyugatról is kérdezne, de már így is többet tud, mint mások a városban. Édes-keserű boldogsággal tölti le ez a tudás. Örül, hogy a barnahajú lány túlélte, de szívében még mindig ott sajog a többi tünde és az erdő fájdalma.

- Honnan tudsz ennyi mindent? És a démonnal mi lett? Biztonságban vannak már? – halmozza egymásra a kérdéseket a fiúcska.

- A démont legyőzték, megsemmisítették. Reméljük, többé semmi sem zavarja meg Celeir Annún népének nyugalmát. S hogy honnan tudok ennyit? – kérdi vidáman, közben megpörgeti ujján a fehérarany gyűrűt – Már én is közéjük tartozom.

A gyermek ámulva nézi a csodás ékszert, melyen megcsillan az éjszakai Hold halovány fénye. Máskor mindig az árát figyeli az ilyesmiknek, hogy mennyiért tudná eladni valahol, de most tudja, hogy ez a gyűrű az összetartozás jelképe, s így értéke felbecsülhetetlen.

- Közétek akarok tartozni! – nyögi ki öntudatlanul.

Csak a fák közt játszó társai járnak a fejében. A boldogság, amit köztük érzett. Nem akar többet megalázkodni minden jött-ment előtt pénz kunyerálva. Élni szeretne végre! Még emlékszik, mennyit játszott kiskorában anyjával. Újra érezni akarja azt az önfeledt boldogságot, és a biztonságot, hogy nem történhet semmi rossz.

Az asszony kedvesen megsimítja a pityergő gyermek arcát. Mélyen a kék szemekbe néz.

- Még nem vagy rá kész fiam. De hamarosan az leszel – szól, miközben letörli a könnyeket a gyermek arcáról – S ha eljön az idő, majd az erdő mélyén ránk találsz!

Egy csókot nyom a fiú maszatos homlokára. Egy utolsó mosoly felé, s az asszony máris feláll, az erdő felé indul. A gyermek legszívesebben utána rohanna, de tudja, hogy igaza volt. Még nincs készen rá, hogy csatlakozzon. Még fel kell számolnia régi önmagával, búcsút kell intenie a múltnak, hogy terhelő árnyak nélkül fogadhassa magába a jövőt.

Csak figyeli a távozó alakot, amint eltűnik a fák sűrűjében. Dala még mindig fülében cseng, szavak nélküli ének, mely megérintette szívét.

-Viszlát! Még találkozunk…- suttogja maga elé, s ő i visszatér otthonába, a városba, melyből szabadulni próbál. De érzi, hogy a mai estével egy lépéssel újra közelebb került a változáshoz.