Hajnal volt még, és én csak vergődtem az ágyban. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem jut eszembe semmi. Próbálom elhitetni magammal, hogy író vagyok, de már két napja küszködöm, és még egy sort sem írtam le. Nem jön álom a szememre, úgyhogy felkelek, lesétálok a parkba. Szép hely, tele fákkal, még így télen is látni a zöld füvet. Vacogok, de leülök a hideg padra, és csak nézek magam elé. -Minek jöttem le? – gondolom, de aztán meglátom a felkelő Napot, ahogy kezdetben rózsaszínűre festi az eget, majd narancssárgára. Hirtelen feltör bennem egy érzés…Igen, talán pont ezt kerestem, ezt kellene megírni. Kabátom zsebébe nyúlok, de nem hoztam magammal sem papírt, sem tollat. Nincs mit tenni, csendesen figyelem ezt a természeti szépséget, és próbálom megőrizni a pillanat varázsát. Lassacskán megjelennek a környékbeliek is, ahogy munkába sietnek, vagy viszik a gyereket az iskolába: -De én nem akarok menni! – hallatszik egy éles hangocska. -Ugyan, az iskola jó hely, a barátaid is ott vannak – mondja az anyja, miközben kezénél fogva ráncigálja az elsős kis diákot. -De én akkor sem akarok…- a kicsi halkan sírni kezd, de a nő kérlelhetetlen. Hirtelen kutyaugatásra kapom fel a fejem. Két eb vicsorog, és már-már megtámadják egymást, de ott van a megmentő póráz. A végén két gazdi, akik többszöris elnézést kérnek egymástól, és az állatokat szólongatják. Hamarosan megjelenik az első szerelmes pár is. Milyen boldogok…Leülnek egy padra, pont velem szembe, és én csak nézem, ahogy csókolóznak. Tudom nem helyes, de nem tudom levenni róluk a szemem. Annyira szeretik egymást, mintha csak ezért születtek volna erre a világra. Emberek jönnek, mennek. Megnézem az arcukat. Némelyik mosolyog, de a többség szomorú. Gondterhelten sétálgatnak a hidegben. Különbözőek, de ebben mégis hasonlítanak, mindegyik tekintete szomorúságot sugall, néha kétségbeesést. Megértem őket, én sem tudom, hogyan tovább. Vajon mit hoz a jövő? Elérem-e, amit akarok? Író leszek, vagy csak fordító? Ilyen kérdések cikáznak fejemben, nem tudok mit kezdeni velük. Telnek az órák, a park üres lett. Mindenki dolgozik, csak egy-két nyugdíjast látni, idős hölgyeket, akik egymásba karolva sétálgatnak. Jó nézni őket, mert minden bajuk ellenére vidámak. Élvezik ezt a téli napsütést, nagymamás mosolyuk elfeledteti velem minden gondom. Egy néni leül mellém, és mesélni kezdi az életét: -Tudja édeske, a mi időnkben minden máshogy volt… Mennyiszer hallottam már ezt a mesét a régi korról, az előző, jobb világról. Most viszont nem veszem zokon sőt, élvezem a társaságát. Megtudom, hogy két kis unokája van, és a kicsi Marci igaz, hogy még csak két éves, de már kiköpött apja. Vele együtt nevetek, ahogy elmeséli Évácska első lépésének történetét. Majd órájára néz, és megkérdi tőlem: -Lányom, magának semmi dolga? -Semmi fontos – felelem halkan, majd elbúcsúzom. Ülök tovább, nézem a madarakat, a felhőket, amint vonulnak az égen. Sötétek, korom feketék, lehet, hogy nemsokára zuhogni fog. -Fel kellene kelnem – gondolom, én is megnézem, mennyi az idő, dél felé jár – Talán enni is kellene valamit…bár éhes nem vagyok, akkor minek. A szél egyre erősebben fúj, elsodorja a felhőket, mint ha juhászkutya terelné a fekete birkanyájat. Gyorsan kitisztul az égbolt. Már nem is gondolok az írásra. Felesleges, mert ha erőlködöm, úgysem jutok semmire vele. Dülöngélő alak jelenik meg a park szélén. Már innen látom, hogy az idős férfi részeg. Lassan közeledik, közben az erre járó néhány ember nagy ívben elkerüli. A férfi elér a padomhoz, tudom, hogy le fog ülni mellém, de most nem hagyom, hogy ennyi elriasszon. Küzdeni fogok a helyemért, meg az emberek ellen is, akik kikerülték, mert én nem vagyok olyan, mint ők. -Kezeit csókolom kisasszony – hallom, de nem fordulok felé – Szabad ez a hely? – kérdi elcsukló hangon, dől belőle az ital szag, de sajnos már megszoktam. -Igen, üljön csak le. -Köszönöm nagyon szépen, maga egy igazi úrihölgy – gyorsan lerogy a padra, majdnem rám esik, de végül mégis tőlem tisztes távolságban köt ki. -Tudja kiskegyed, elárulok magának egy titkot – mondja, miközben nevetni kezd – Ezek itt mind hülyék – mutat a körülöttünk sétálókra, akik ijedten figyelik mozdulatait, félnek tőle. Nem érzik, hogy pont az alkohol teszi sebezhetővé, hogy ez gyengíti le még jobban. Nem tudják, hogy ilyenkor nem elkerülni kell, mert ő nem alkoholista. Azok teljesen mások, komorak, és már járni sem tudnak, nemhogy kommunikálni. Ez a férfi csak berúgott. Igaz, hogy azt rendesen, de ennek is van valami oka. -Tudja kiscsillag, az emberek mind kőszívűek…De Magácska meg én, mi nem, nekünk vannak érzéseink - mondja elcsukló hangon. A vidám, botorkáló részegből hirtelen síró kisgyerek válik. -Tudja, én azt hittem Neki is vannak…- nem fejezi be a mondatot, egyre jobban sírni kezd. Fejét vállamra dönti, én megsimítom a haját, mintha csak egy barátja lennék. -Minden jobb lesz, meglátja majd – próbálom nyugtatni. -Semmi sem lesz jobb. A családom, azok a szemetek, elhagytak, mindegyik egy mocsok, egy utolsó…- hirtelen ujját szájához emeli – Ssssss…hölgy elött nem illik így beszélni. Ez a jelenet többször is lejátszódik, mialatt mellettem ül. Nem csoda, hogy ivott: a felesége otthagyta, és magával vitte a két kisfiát. Annyi magyarázatot adott neki, hogy már nem szereti, és a gyerekek jobb apát érdemelnek. Nem tudom, mi mást tettem volna én a helyzetében. -Nekem most haza…haza kell mennem – mondja akadozva, és megpróbál felállni. Én megragadom egyik karját, nehogy elessen. -Menni fog egyedül is? -Persze kisasszony, köszönöm, hogy meghallgatott – feleli, miközben dülöngélve megcsókolja kezem. Lassan halad, és én szememmel követem a körvonalait. Padom megint üres, egyedül én húzom össze magam rajta, nehogy a hideg befújjon kabátomon. A szerelmespár újból megjelenik, most a mellettem telepednek le. Nincsenek közel, de hallom beszélgetésük. -Nem fázol drágám? -De egy kicsit. -A kezeid is nagyon hidegek. Várj, megmelegítem őket! Oda se kell fordulnom, hogy tudjam, a férfi most két keze közé illeszti a lány apró kezeit, és lassan elkezd meleglevegőt lehelni rájuk, majd kicsit dörzsöli őket. -Így már sokkal jobb, köszönöm! -Érted bármit! Kicsit negédesnek hatnak szavaik, biztos csak nemrég találtak egymásra. -Meddig kell még itt várnunk? -Már csak párperc, és elindulhatunk a lakásom felé. Mire odaérünk, a lakótársam elmegy, és kettesben lehetünk. Majd hirtelen csend lesz, de csak számomra. Ők csókolóznak, és a szerelem zenéjét hallják belül. Én nem hallok semmit, üresség, csend van idebent. Mikor végre el tudják szakítani ajkaikat egymástól, elrobognak, mintha itt sem lettek volna. Egyedül vagyok, kicsit felállok, és sétálgatok. Teljesen elgémberedett a lábam. Céltalanul bóklászom a parkban, végül megint a padomnál lyukadok ki. Lehet, hogy a sors akarata, de lehet, hogy a deszkák szólítanak magukhoz, újra leülök. Már délután van, újra csúcsforgalom. Első szakaszban a kisebb gyerekek. Iskolából mennek haza, közben játszanak, beszélgetnek. -Peti, add vissza, azaz én labdám! -Nem adom, be-be-be! Majd egy félórával később a nagyobbak. Kamaszok, akik már felnőttnek érzik magukat. Nem ítélem el őket, hiszen én is az vagyok. Meg is néznek maguknak, ahogy ott vacogok, és kabátom szorosan összehúzom. Nekünk ma nem volt iskola, de lehet, hogy azzal jobban jártam volna. Egy lánycsapat halad el előttem, végzősök, velem egyidősek. -Nem mondod? Ez nem lehet komoly, hiszen semmi baja nem volt. Még láttam is tegnap – hallom a magas hangot, melyhez egy alacsony, de annál vékonyabb lány tartozik. -Hát, mindenesetre Gabinak azt mondta beteg. Én azonban másra gyanakszom – szólt a csapat központja. Ezt a lányt öten veszik körül. Magas, szőkésbarna haja van, és férfi szemmel nézve kimondottan csinos. Nem akarom megítélni. Nem szeretem megítélni az embereket első látásra, mert sosem tudhatom, hogy például ez a népszerű lány nem olvas-e otthon Proustot vagy Márait. Nem ismerem, nem ítélkezem. A csoport gyorsan elhalad, de nem mennek messze, csak a közeli kávéházba trécselni. A délután és az este elkövetkezendő részében a kenyérkeresők indulnak haza. Itt már ritka, ha többen jönnek együtt. Maximum három felnőtt beszélget és sétál együtt, több nem. Mind fáradt és siet. Érdekes, hogy pont ők mondják a fiatalokra, hogy semmire sincs idejük. Hiszen ők nem szólnak egymáshoz az utcán, ők azok, akiknek még egy mosolyra sincs idejük és energiájuk. Csendesen telet az idő, a Nap is lassan a horizont alá merült. Most az égen a vidám sárga és a sötétkék színek játszottak. Elmerültem ebben a csodás látványban. Hasonlított a mai kezdetre, pedig ez most a vég…vége a napnak, beköszönt az este, az éjszaka. Sötét lett a park, csak néhol pislákoltak a lámpák. Az emberek eltűntek az utcákról, már a kutyák és macskák is hazatértek otthonukba. Fejemet forgattam, mikor az esti szürkületben észrevettem egy sötét alakot, amint felém közeledik. Nem féltem tőle. Úgy éreztem, sebezhetetlen vagyok ma. Egyre közeledett, már homályosan ugyan, de ki tudtam venni egy férfi körvonalát. Ahogy lépdelt, az egyik lámpa megvilágította. Arcának kellemes vonásai még jobban megnyugtattak. -Leülhetek? – hangja mély volt, de mégis lágy. -Igen – feleltem kurtán, de nem néztem rá, az eget bámultam. -Te nem fázol? – kérdezte halkan egy rövid idő után. -Fázom, de nem zavar – válaszoltam, most már felé fordulva. Magas volt, nálam nem sokkal, de én sem vagyok alacsony, olyan 185 centinek tűnt. Arca karakteres, de finom vonású. Haja rövid, feketének látszott számomra, de lehet, hogy csak a sötét miatt. Pár percig néma csend uralkodott köztünk, de tudtam, éreztem, nyomasztja valami. -Te mit csinálsz? – hagyta el számat a furcsa kérdés, nem így akartam megfogalmazni. -Mármint, hogy mi a foglalkozásom? -Nem. Mit csinálsz most itt, miért vagy itt? Kicsit elgondolkodott, nem sietett a válasszal. -Keresek. -Mit? -Talán az élet értelmét – mondta szaggatottan – Mostanában valahogy minden értelmét vesztette – hangja egyre halkabb lett, újra némaság ölelt minket körül – Szerinted, van célja az életnek? Van valami, amiért érdemes élni? – hallottam hangján, hogy nem szerelmi bánata van, hanem a világ bántja, elkeseredett. -Igen, a pillanatok. Azok a pillanatok, percek, melyekben önfeledten boldog vagy – felnéztem a csillagokra, ő pedig engem nézett. – Az ilyen érzésekért érdemes élni, és ha egyszer már részesültél benne, többet kívánsz belőle. -Te éltél az már ilyet? -Igen. -Milyen volt? -Tél volt akkor is – kezdtem a történetet – Sétáltam az utcánkban. Már késő este volt, az utcai lámpák csak egy kicsit villogtak. Fáradt voltam testileg, lelkileg, szellemileg. A kutyák nem ugattak a kerítések mögül, néma csend volt. Fáztam, mert a szél erősen fújt. Vállamat lehúzta a táskám. Így ballagtam a betonút közepén egymagam. Aztán felpillantottam az égboltra. Telis tele volt csillagokkal, amiket akkor olyan közelinek éreztem magamhoz. Tekintetem a Holdra tévedt. Olyan fenséges volt, úgy tündökölt, mint addig sosem. Hirtelen éreztem, ahogy testem minden porcikáját áthatja az öröm. Boldog voltam, pedig nem gondoltam semmire, és nem volt semmi, aminek igazán örülhettem volna, csak a Hold. A létezés öröme volt, amit éreztem. Csak magában az a tény boldoggá tett, hogy élek, hogy ver a szívem – mondtam lelkesülten, ő pedig csak figyelte szenvedélytől kipirult arcom. Én pedig folytattam tovább: -Akkor és ott boldog voltam. Nem volt velem senki, nem láttam semmi mást csak a Holdat. Lebilincselő volt. – fejeztem be szép lassan. Csak ült és némán bámult, mintha átérezte volna, amit elmeséltem, halvány mosoly jelent meg az arcán. -Én még sosem éltem át ilyesmit – mondta halkan – Szerinted lesz rá esélyem? -Ha nyitott szemmel jársz, és hagyod, hogy a szíved vezessen, biztosan. Megint apró szünetet tartottunk a beszélgetésben, de így sem volt szaggatott. -Te miért vagy itt? – kérdezte, miközben barnai szemeivel arcom vizslatta. -Ihletet gyűjtök. -Mihez? -Egy novellához, regényhez, cikkhez, egyszerűen az íráshoz. -Szóval író vagy. -Szeretném magam annak nevezni, de még nem vagyok az. Túl fiatal vagyok hozzá még. Bólintott, és bámultuk tovább az eget. -Melyik a kedvenc csillagképed? -A kis Göncöl. –feleltem. -Miért? -Mert bárhol járok, és felnézek az égre, azaz első, amit meglátok. -Én azt sosem találom meg, olyan apró – mondta, s az eget kémlelte az említett csillagzat után. -Pedig ott van, nézd! – mutattam az ujjammal az apró kis égi szekérre. Majd jött egy hideg fuvallat, jeges északi szél, és én dideregve húztam vissza a kezem. -De hisz te reszketsz! – szólt kicsit mosolyogva, és megfogta hideg kezem. Az ő keze meleg volt és puha. Dörzsölgette az enyémet, majd óvatosan rálehelt. Én csak az arcát néztem, nem tudtam róla levenni a szemem. Egy ismeretlen férfi, aki ilyen kedves velem, és még érzek is iránta talán valamit. -Köszönöm, már sokkal jobb – törtek fel belőlem kicsit akadozva a hangok, ahogy szemembe nézett. Mi történik velem? Nem ismerem, és mégis olyan közeli. Talán egy korábbi életben találkoztunk. Aztán eszembe jutott, hogy én nem hiszek az ilyesmiben. Nem hiszek a véletlenekben sem, sőt szeretem a tudatot, hogy én irányítom a sorsom. Lassan engedte csak el a kezem, utána egymás szemébe néztünk. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben: Ez nem jó így, hiszen nem is ismerem, és különben is, csak azért gondolok ilyenekre, mert most minden olyan romantikus. Ez így is volt, hiszen ott volt a csillagos égbolt, a félhomály, a park, és ha még mindez nem lett volna elég, elkezdett havazni is. Tudtam, hogy most kell abbahagyni, különben még rossz vége lesz. Elfordítottam a fejem, és így szóltam: -Nekem mennem kell – hangom halk volt. –Hideg van, havazik is, és már későre is jár. -Látlak még? – kérdezte egy csepp szomorúsággal a hangjában. -Nem tudom – mondtam, miközben magamban elfojtottam azt a kis hangot, aki azt kiáltotta, igen. -Én holnap is itt leszek – folytatta – Ha akarsz, lejöhetsz egy kicsit…beszélgetni. -Még meglátom – mondtam, és felálltam a padról. Ő is felállt, megfogta a kezem, és megsimította, majd megcsókolta. Kicsit elpirultam, de ezt ő nem láthatta. -Várni foglak. – mondta, és én búcsút intettem neki, s elindultam kifelé a parkból, de egyszer még visszafordultam. Ott állt, engem nézett. Mikor hazaértem, kavarogtak bennem az érzések. Nem tudtam, lemenjek-e holnap, hogy akarom-e ezt. Tudtam, hogy segít, ha leírom, ezért leültem az asztalhoz, és tollat ragadtam. Megjött az ihlet, és csak úgy törtek elő belőlem a mondatok. Hamar eltelt az éjszaka. Másnap szombat volt, délig aludtam. Kipihenten ébredtem, és eszembe se jutott, hogy mi történhet ezen a napon. Ügyes-bajos dolgaimmal ütöttem el az időt, majd hirtelen már sötétedni kezdett. Ekkor ébredt fel bennem az érzés, hogy megnézzem, tényleg vár-e rám. Valami nem hagyott nyugodni. Mintha ismertem volna már rég a férfit, és mintha ő is a lelkembe látott volna. Először tétováztam, majd fogtam a kabátom, s már az ajtóban álltam, mikor megszólalt a telefon. A szüleim nem voltak itthon, mindenképp fel kellett vennem. -Fehér Regina – szóltam bele. -Szia, én vagyok az – hallottam egy zokogó lány hangját. -Edit! Mi történt? – kérdeztem, bár tudtam, hogy a barátjával szakított megint. Ezután több mint egy órán át őt vigasztaltam telefonon. Mindig ez van, de mire végre befejezte a sírást, besötétedett. Kicsit reményvesztetten fogtam a kabátom, és menetem le a parkba. Felvettem egy sapkát is, mert megint havazott. Nem gondoltam, hogy vár rám. A padok széléhez értem, és láttam, ahogy ott ül, ugyanazon a padon. Vacogott, didergett, de várt. Engem várt. Mosolyogva közeledtem felé. Felállt, és a szemembe nézett. Majdnem odafagyott az ülőhelyéhez. -Nem akarunk beülni egy kávézóba innen nem messze? – kérdeztem nevetve. -De szívesen. Nyitva van az még ilyenkor? –kérdezte, miközben fogai összekoccantak. -Nyitva – feleltem mosolyogva, és elindultunk a kávézó felé egymás mellett.