-Hahó! Van itt valaki? – kiáltott Dennise.

Egy sötét szobában volt, az orra hegyéig sem látott.

-Segítség! – ordította torka szakadtából, majd elindult egyenesen. Pár lépés után elérte a falat. Vagyis ő magában annak gondolta. Dörömbölni kezdett.

-Segítség! Van ott valaki?! Engedjenek ki!

-Ne üvöltsön, majd jönnek magáért is – szólt egy férfihang.

-Ki maga? – kezdett el ijedten forgolódni a lány, bár ennek semmi haszna sem volt. A feketeségben csak a képzeletéből tudott arcot párosítani a hanghoz.

-Sorstárs – felelte a férfi – Üljön le ott, ahol van. Nemsokára szédülni fog…

Kigyulladtak a lámpák a magas szobában, de olyan éles fénnyel, hogy Dennise majdnem megvakult. Térdre rogyott, és látta, ahogy karját tűszúrások sebei borítják. A látványtól eliszonyodva és a drogoktól elborult elmével terült el a padlón eszméletét vesztve.

Mikor újra magához tért, remélte, hogy csak álom volt.

„Igen, igen… csak egy rossz álom…”

Lassan kinyitotta szemeit, és ugyanott találta magát. A fény már nem volt olyan erős. Feje alatt egy összegöngyölt rongy szolgált párnának. Felült, körülnézett. A szoba falai kékesek voltak és ridegek, s nem volt benne semmilyen tárgy, se ágy vagy asztal. Majd tekintete megtalálta a férfit, aki hátát a falnak döntve, térdeit felhúzva ült. Még így is magasnak látszott. Arcát szinte teljesen eltakarta körszakálla. Szemei mélyen ülőek, sötétbarnák, már-már feketék.

-Ki maga? – kérdezte Dennise.

-Fontos ez? – vágott vissza a férfi.

A lány elgondolkozott ezen. Végülis nem volt semmi értelme feltenni a szokásos kérdéseket ebben a rendkívüli helyzetben.

-Hol vagyunk?

-Nem tudom – felelte a másik higgadtan.

-És honnan tudta, hogy el fogok…

-Nem maga az első, aki ide került – szakította félbe a férfi.

Dennise kicsit ideges lett. Még egyszer körbenézett, de nem látott sehol egy ajtót vagy egy járatot.

-És hol…-nem fejezte be a mondatot, mert látta, amint a férfi ujjával felfelé mutat. A szoba plafonjának közepén egy kör alakú lemezt látott, s rajta két fogantyút. Dennise felállt, megpróbált felugrani, és megkapaszkodni.

-Fölösleges. Belülről nem lehet kinyitni – szólt a férfi.

-Honnan tudja? Próbálta már? – kérdezte a lány egyre ingerültebben, mire a férfi csak bólintott – És honnan tudjam, hogy nem hazudik?!

Dennise tovább ugrált, de sikertelenül. Visszaült a földre, de továbbra is csak a plafont nézte.

Lépteket lehetett fentről hallani. Nem egy ember sétált felettük, hanem több, legalább három. A lány kissé ideges lett, sejtette, mi fog történni. Kinyitották a csatornafedélre hasonlító ajtót. Valamiféle gáz kezdett el szivárogni a szobában.

Újabb eszméletvesztés után Dennise egyedül volt a cellában. Friss sebeket fedezett fel a karján. Pár perc telt csak el, majd újra kinyitották az ajtót, és ledobtak valamit. Mikor közelebb ment, látta, hogy a férfi az a padlón összegömbölyödve. A fejéhez hajolt, meg akarta nézni, lélegzik-e még. A férfi hirtelen kinyitotta szemeit, mire a lány hátrahőkölt. A másik felült, és csak nézett maga elé. Dennise nem szólt hozzá, csak figyelte, amint az ingujjából előhúz egy apró fémdarabot.

-Mi ez? – szólalt meg végül a lány.

-A szabadság – felelte – Végre vége ennek a szenvedésnek…nincs más kiút – mondta, s közben a pengét a csuklója alá illesztette.

-Ugyan, ne tegye ezt! Biztos van más megoldás!

A férfi kétségbeesetten nézett a lányra.

-Nem, nincs – felelte szaggatottan, s ezalatt végighúzta karján a fémet. Lassan buggyant ki a vágás mentén a piros vér, s a férfi szíve lassan leállt. Dennise még kiáltani sem tudott, nem tudta, mit kell tennie. Végül felállt, elvette a halott kezéből az apró kést, és elrejtette a ruhájában.

-Hogy legyen mindig egy kiút – mondta, s visszaült a sarokba.