Felhők

            Az első vércsepp lehullott a földre. Elestem. Nem tudtam többé felkelni. Tagjaim, mintha ólomból lettek volna. Csak a gondolatok örvénylettek bennem, mint egy némafilm gyorsan pergő kockái.

            Lelkemet feszítette belülről a keserűség, úgy éreztem, testem-lelkem szétpattan a feszültségtől és a fájdalomtól. Valahol az agyamban körvonalazódni kezdett egy gondolat: vajon most életem mozzanatai peregnek le a szemem előtt, mint ahogy azt a haldoklókról mondják?! Éles késként hasított belém a félelem... Nem akarok meghalni...

            Nem tudtam, miért jutottam idáig. Annyi gond gyülemlett fel az utolsó hónapok során, és én nem bírtam felállni. Összeroskadtam, mint egy gyenge fa a szélben. Pedig hányszor elhatároztam, hogy erős leszek! De új rétegek rakódtak életem alapkövére, és egyre jobban nyomták vállamat. Már semmilyen örömforrást nem találtam az életben. Csak múló pillanatokig voltam boldog, de aztán újra megfertőzte szívemet a mindent elpusztító kétségbeesés. Minden nap ugyanúgy suhant tova... Minden fénysugár nélkül. Komor világomban nem sütött a Nap, csak felhők burkolták be az eget. Általában már a semleges lelkiállapot is jólesett, igazán örömteli nem tudtam lenni. Felszabadultnak éreztem magam, amikor a reggeli némaságban, a sötétben elindultam a nyirkos úton. Szerettem a ködöt, amint jótékony homályával körülvett, s lépteimet elnyelte a süket csönd. Lassanként szememet is behálózta a homály, nem láttam már szépet a Világban.

            A Világ... Hatalmas gépezet, melyben egy parányi fogaskerék voltam csupán. De túl gyenge fogaskerék, mely elrepedt a nyomás alatt. Helyembe biztosan új fogaskerék lép majd, de vajon a többi kerék, amely körülvett engem, érezni fogja a változást? Vagy csak egy múló emlékkép leszek, amit lassanként kitöröl az emlékekből az idő? Sokszor foglalkoztatott ez a kérdés, hiszen volt rá esély, hogy megszokott környezetemet hátrahagyva új lapra tegyem fel az életem... Soha nem tudtam sziklaszilárdan, mit tegyek. Akartam, de közben sajgott a bensőm, ha rágondoltam. Figyeltem a barátaimat, s megpróbáltam belegondolni, mi történne, ha többé nem lehetnék velük. Felkavart, mikor néztem őket, bíztató tekintetüket, melyekben mégis ott bujkált a szomorúság. Annyi mindent köszönhettem nekik, ők hoztak némi fényt a mindennapjaimba. Soha nem kérdeztem tőlük, mit éreznek, de lehet, hogy nem is válaszoltak volna. Nem sírtam előttük, pedig már-már néhányszor majdnem kibukott belőlem. Csak ők tudtak pozitív érzéseket kiváltani belőlem, rádöbbentem, mennyire szeretem őket. Magamban hálálkodtam nekik, megköszöntem, hogy mindig mellettem álltak, hogy támaszt nyújtottak, hogy felsegítettek, ha elbuktam. A torkomat szorító érzés marcangolta, majd egyre feljebb kúszott, hogy tovább fojtogasson. De nem, nem sírtam. Erős akartam lenni. Vagy inkább csak annak látszani. Olyannak akartam tűnni, aki mindent elvisel. De mégsem így lett. Már nem bírtam tovább.

            Nem bírtam a szürke embereket a buszon és az utcán, az unalmas napokat, az unalmas órákat, a pillanatok alatt tovatűnő hónapokat, éveket... Otthon esténként magamba zuhantam, magányomban hulltak a könnyeim. Emberek között színlelnem kellett, hogy minden rendben, de belül ordítottam... Voltak, akik megértettek, de azt gyűlöltem, ha olyanok sajnáltak, akik nem ismertek igazán. Nem kellett a tettetett sajnálkozás, a színlelt részvét. Csak akkor érthetjük meg a másik lelkének rejtelmeit, ha ismerjük gondolatait és érzéseit. Ha csupán külsőségekről szól egy kapcsolat két ember között, az soha nem lesz igazi barátság. Ezért a suliban is csak a barátokra számíthattam.

Sosem tudtam beletörődni, hogy mért ilyen a rendszer. Miért kell úgy élnünk, mint az igavonó állatoknak? Mennyiszer hallottam a szónoklatot: "ez kell az élethez, nem mész semmire, ha nem tanulsz"! De így, öröm nélkül mit sem ér a lét! Hát mért nem  eszmél rá senki, hogy mennyire hibás ez a felfogás?! Akkor tudnék valamit kezdeni az életemmel, ha találnék valamit, amit szívesen csinálok! Persze mindig leintettek, hogy butaság, ifjúkori hóbort.

            Talán ezért próbáltam kiszakadni ebből. Máshol, másban keresni a megnyugvást. Messze talán máshogy lett volna. De csak újabb terheket rótt rám ez a mások által jónak tartott életpálya. És folyton munkált bennem a kettős érzés, mely fojtogatott. Felemésztette az energiámat a folytonos idegeskedés és megfelelni vágyás. Mégsem sikerült megfelelnem... A jegyeim romlottak, és itthon csak a fejmosást kaptam érte. Meg sem próbáltam elmagyarázni. Tudtam, hogy úgysem értenék meg. Nem élték át, nem tudták megérteni. Mindig csak a veszekedést hallgattam, s közben egyre mélyebbre kerültem... Még egy darabig próbáltam kitartani, de egy nap összeroppantam.

            Reggel a szüleim arról kezdtek el beszélni, hogy mennyit rontottam a suliban, és szedjem már össze magam, térjek észhez. Elpattant egy húr a lelkemben. Szemem megtelt könnyel. Apám látta, hogy ezúttal túllőttek a célon. Megpróbált átölelni, de én már szaladni akartam, kitéptem magam a karjából, és szó nélkül kirohantam, magam után bevágva az ajtót. Futottam a ködben, de nem nyugtatott meg. Nem burkolt be lágy köntösével, mint annyiszor már. Csak szorított, össze akart roppantani. Az egyik halványan pislákoló lámpa alatt megálltam, el-elakadó lélegzettel ziháltam, próbáltam kifújni magam. Néhány perc múlva lecsitultam, gyalogoltam, amerre vitt a lábam. Csak egy későbbi busszal mentem iskolába. Rémes nap volt. Egyik órán sem tudtam figyelni, folyton azon kaptam magam, hogy gondolataim elkalandoztak egy szebb életbe, szebb tájra. Újabb rossz jegyeket kaptam, egész napom gyászos hangulatban telt. Hazaérve akkora volt bennem a feszültség, hogy zokogásban törtem ki. Végképp sivárnak és örömtelennek tűnt a Világ...

Valahol muszáj volt levezetnem a feszültségemet, ezért hirtelen elhatározástól vezérelve leviharzottam a pincébe. Hideg félhomály fogadott. Rögtön a homokzsákhoz rohantam, és elkeseredetten püfölni kezdtem a könnyeimmel küszködve. Mikor elfáradtam, leroskadtam egy székre. Velem szemben egy nagy tükör függött a falon. Végignéztem tükörképemen, és cseppet sem tetszett, amit láttam. Egy dagadt szemű, nyúzott arcú lány pislogott rám szánalomra méltó arckifejezéssel. Ekkor elöntött a harag, s a keserűség...

A tükörhöz rohantam, és teljes erőből belevágtam az öklöm. Aztán olyan gyorsan történt minden. Egyszerre hangzott egy reccsenés, amint kezem találkozott a tükör mögötti fallal, és iszonyatos fájdalom hasított bele a kézfejembe. A tükör hangos csörömpöléssel összetört, s tükörképem darabkái rám záporoztak. A fájdalomtól megtántorodtam.

            Az első vércsepp lehullott a földre. Elestem. Nem tudtam többé felkelni. Tagjaim, mintha ólomból lettek volna. Gerincem a kemény padlóval való ütközés óta nem engedelmeskedett. Ránéztem sebek szabdalta ujjaimra és csuklómra. A friss, mély sebekből lassan szivárgott a vér. Ám ahogy oldalra hajtottam fejemet, éreztem egy szúrást a tarkómon... Majd valami meleg csordogált a nyakamra...

Ennyi volt - gondoltam. Mily múlandó az élet! És mennyire elrontottam, elmulasztottam a lehetőséget, hogy éljek. Egy hányódó báb voltam csupán a hullámokon, akit elsodor az ár...

És akkor megtörtént. Felszakadt a szememet borító homály. Újra láttam. Láttam szüleimet, akik segíteni akartak, csak jót adtak nekem. De én mindig a hibát kerestem bennük, nem láttam meg segítő szándékukat.

Arcomon végigcsordult egy hideg könnycsepp.

Láttam a barátaimat, akik a boldogságot jelentették számomra. Reméltem, hogy ők majd felismerik a szépet a Világban, és megértik, hogy csak én tehettem erről az egészről. Hiszen vihar után egyszer kisüt a Nap! Csupán nem szabad elbújni előle, a sötétségbe menekülni!

Fáztam. Éreztem a vér ízét a számban.

Láttam a sok embert, ahogy élték saját kis világukban az életüket, miközben megpróbálták fellelni a helyes utat. És keresték. Egyre csak keresték. Nekem nem volt elég erőm a kutatáshoz. Belenyugodtam a rossz ösvénybe.

Elmém kezdett eltompulni, az érzéketlenségbe veszni. Fájdalom kínozta tagjaim ellenére lelkem végre megnyugodott.

            Ezután már összemosódott valóság és képzelgés. De egyszer csak a meghatározhatatlan alakok közül kivált egy, és felém indult. Ahogy egyre közelebb jött, szétáradt szívemben a béke. És Ő mindig ott volt. Soha nem hagyott magamra, egyetlen akadálynál sem. Ám én nem voltam gyümölcsöt termő fa a kertjében. Ő mégis gondozott. Bízott bennem.

Gyengéd, meleg érintést éreztem az arcomon. Felnyitottam súlyos szemhéjaimat, és láttam, hogy a pince kis ablakán beáramlik a fény. Az imént még rideg felhők elkúsztak a Nap elől, s vidáman szaladtak a szélben. A sötét pincét bearanyozták a lenyugvó Nap sugarai. Lehunytam fáradt szemeimet, s az Ő gyönyörűen fénylő tekintetébe néztem.

            Végül átölelt, s én tudtam... Tudtam, hogy soha nem voltam egyedül...