Elfelejtett hang

Részegítő estén bandukolsz haza,

Kezedben egy hatalmas, fényes kasza.

Utadat csillagok fénye világítja,

Aki rádnéz, a halált látja.

Hogy miért lettél ilyen, csak te tudod,

A magyarázkodást már unod.

Mindenki kérdez, te pedig csöndben vagy,

Békén senki sem hagy.

Te agyadban ismerős szavak csengenek,

Miket gyönyörű emlékek kergetnek.

Ki hozzád e szavakat intézte, már rég elhagyott,

Szíved, ereidben a vér ekkor megfagyott.

Ezt nem érti senki, csak te,

Mindenki sajnál, biztat, de te csak annyit mondasz: ne.

Mert badarságokkal bátorítanak,

Értelmetlen igéket hadarnak.

Nem tudják elképzelni, mit jelentett neked az az ember,

Kiért szíved most mérget kever.

Legszívesebben meghalnál, de tudod, nem lehet,

Hisz aki hiányzik, veled már úgysem mehet.

Kevesebb volt a szerelemnél, de alig,

Annyit jelentett, mint egykor senki.

A szerelmed más, de ezt az embert nem pótolhatja,

Még akkor sem, ha akarja.

Senki nem érti, miért figyelsz a hangra,

De gyenge perceidben csak erre hagyatkozhatsz.

Mert ő volt az, aki megnyugtatott,

Aki tudta, hogyha valaki megugatott.

Ő volt az, aki nem volt veled testben,

De érezted, hogy ott van veled mindig, a lelkedben.

Egy-egy emlék hatására könnyek szöknek szemedbe,

Hiába kérnek rá, felejtened nem lehet.

Senki nem pótolhatja,

S te reméled, ajtódon egyszer ő kopogtat.

A nyakába borulsz, könnyek százai szakadnak fel,

Kisírod az elmúlt hónapok bánatát, és lelked vele lehet.

Mert ő az, aki mellett lelked igazán boldog,

Mert az ő lelke a tiéd gondnoka.

Mereven bámulod a teliholdat, amiről annyit beszéltetek,

Előveszed telefonod, és őt keresed.

Tárcsázni nem mersze, tudod, nem teheted ezt vele,

Így ismét csak annyit tehetsz, hogy forgatod szemeidet.

Nézed tovább ez eget,

Fekete szörny markolja lelked.

Sírás szakad fel torkodról ismét,

S egy elfelejtett hang szól bensődből:

Ne, ne sírj, miattam főleg ne, nem éri meg.

Te pedig egyre csak zokogsz, egy elfojtott hang hallatszik torkod mélyéről:

Üvöltesz.