Meleg nyári nap volt. Mindenki, aki csak megtehette, behúzódott a hűvös szobákba. Senki nem tartózkodott odakint az utcán.
Senki. Kivéve egyvalakit. Egy fiatal tizenéves srácot, aki egy nagy diófa árnyékába húzódott a perzselő napsütés elől. Összetéveszthetetlen arcvonásai, amelyek mindig elárulták származását, most nem úgy festettek, mint egyébként. Szép, ívelt szája a megszokott pajkos vigyor helyett elmélázó, tűnődő vonalba húzódott.
A fiú kisöpörte szeméből dús, hullámos hajtincseit, és körülnézett. Egy kis mellékutcába húzódott be, egyedül akart lenni gondolataival. Közben folyamatosan a karóráját bámulta, percenként ellenőrizte, mennyi is az idő. Az óra számlapja 3:16-ot mutatott, az aprócska dátumjelző mezőben a 15-ös szám látszott.
Július tizenötödike. A fiú minden évben várta ezt a napot. A születésnapját. Csak éppen azt nem értette, miért. Ugyanolyan nap volt, mint a többi. A legtöbb idejét más napokon is macskájával vagy szobájába bezárkózva töltötte, illetve újabban a mellékutcában, ez alatt a nagy diófa alatt.
Mégis kalapáló szívvel várta a pillanatot, amikor az óra számlapján a percmutató eléri a tizenötödik óra negyvenedik percét. Azt a percet, amikor a fiú meglátta a napvilágot, tizenöt kerek évvel ezelőtt.
Amikor éppen nem az órát nézegette, akkor a zsebéből előszedett tükörbe pillantott bele. De nem azért, hogy mindig kifogástalan külsejét ellenőrizze, hanem egészen másért. A tükörben mégis mindig csak a saját arcát vélte felfedezni. És amikor sem a tükröt, sem az órát nem bámulta megbabonázva, akkor a három tizenötös szám járt az eszében. Születése napja, órája és eddig eltelt éveinek száma.
Szíve egyre gyorsabban kalapált, ahogyan az óra nagymutatója elérte a 3:20-at, majd a huszonötödik percen is túlment… újra és újra körülnézett, hogy megbizonyosodjon: igen, tényleg igaz, itt ül ő, és már csak negyed óra van hátra, és betölti a tizenötödik életévét… még tizenöt perc.
Hirtelen meghallotta a hangokat – először ijedten körülnézett, azt hitte, az utca valamelyik lakója közeleg. De nem, ezeket a hangokat jól ismerte. Máris fülig ért a szája, gyorsan a tükör után kapott, és vidáman belehunyorgott:
- Sziasztok!
Ám ekkor már nem saját arca, hanem egy másik fiúarc mosolygott vissza rá. Egy fekete hajú, kócos, előreálló orrú, sovány arc.
- Szia, Sirius! – köszöntötte a srác. Háta mögül más hangok hallatszottak, és igen, igen, ezeket a hangokat is mind olyan sokszor hallotta már ez a fiú, akinek tizenhárom perc múlva tényleg születésnapja lesz.
- Hol vagytok? – kérdezte rekedt hangon, szinte fülig pirulva az izgalomtól, a boldogságtól.
- Nálunk, itthon. A konyhánkban – felelte a másik. – Anyuék megengedték, hogy összeröffenjünk a születésnapod tiszteletére. Én meg a többiek – hátrapillantott a válla fölött – csak ezt a pillanatot vártuk. Mindenki nagyon szeretne veled beszélni.
A fiú testét átjárta valami hihetetlen, bizsergető érzés, amit ez a mondat váltott ki belőle. Egyre erősebben markolta a tükröt, és szinte felfalta a tekintetével.
- Készítettünk neked ajándékot is – folytatta tükörbeli társa, miközben szabad kezével beletúrt a hajába. – Nagyon fogsz neki örülni. Nézd…
Néhány pillanatig eltűnt a képből, matatás hangjai hallatszottak, elfojtott kacagás, aztán újra felbukkant a szemüveges, kócos fiú vidám arca. A tükör elé emelt egy ősi rúnákkal díszített kerámia-kutyatálat. Az ünnepeltből kibukott a nevetés, ahogyan a csodás ajándékot nézték a tükör két oldalán.
Egy barna hajú fiú sápadt arca is megjelent a másik mellett. Egy ujját körbefuttatta a tál szélén.
- Az van ráírva: „Élj a mának, holnap úgyis esni fog”. Nem én akartam ezt a hülyeséget ráírni. Azért reméljük, tetszik.
A háttérből „Add már ide nekünk is, James!” – felkiáltások hallatszottak.
- Nagyon szép – suttogta Sirius, az ajándékra meredve.
- Van itt még valami – szólalt meg a kócos, és megint csak az ő arcát mutatta a kép. – Elhoztuk neked az iskola legszebb lányait, hogy gyönyörködhess bennük. Most ők akarnak veled beszélni.
Elsötétült a kép, lépések zaja és lánykacaj hallatszott, aztán ismét megjelentek az arcok – ezúttal fiatal, vihogó lányok arcai. Egymásnak adogatták a tükröt, elhadarták a jókívánságaikat, aztán a távközlési eszköz megint Jamesnél kötött ki.
- Remus is váltana veled egy-két szót – vigyorgott továbbra is. – Amikor az előbb megjegyzést tett az ajándékod szövegére, kicsit odébb löktem, úgyhogy most vérig van sértődve. De azért csak odaadom.
Változott a kép. Ezúttal csak a barna hajú fiú arca látszott. Betegesnek és kialvatlannak tűnt, mint mindig.
- Szervusz! – köszönt barátjának. – Boldog születésnapot. Sajnálom, hogy nem tölthetjük együtt, de azért örültem, amikor James szólt, hogy nálad hagyta ennek a remek ikertükörnek a másik példányát. Így én is elmondhatom, hogy mennyire örülök neked, és mennyire várom, hogy szeptemberben újra együtt legyünk.
Sirius már meg sem bírt szólalni. Könnyek szöktek a szemébe, a torka szinte szétrepesztette a nyelőcsövét. Csak bólogatni tudott, de azt olyan erőteljesen tette, hogy a hajáról izzadtságcseppek hullottak a tükör amúgy sem tiszta üvegére.
Még rengeteg információ hangzott el a tükörben – James elmesélte a legújabb viccét, Remus pedig valamilyen térképről magyarázott, amit nemrég vett, és egész Európa rajta van, mozgó és színkódolt ábrákkal egyetemben –, de Sirius alig fogta fel, miről is beszélnek. Időnként kitörölte a könnyeket a szeméből, persze csak úgy, hogy ne lássák a többiek. Ők mintha mégis észrevették volna, de már elég régen ismerték barátjukat ahhoz, hogy tudják: mennyire szeret meghatódni.
Aztán elbúcsúztak, és Sirius lelkére kötötték, hogy egyen minél több tortát helyettük is. Megígérték, hogy szeptember elsején tárt karokkal várják majd a vonatállomáson, és élőben is odaadják neki a szép ajándékot.
Miután a tükör elhomályosult, és Sirius ismét csak a saját arcmását látta viszont benne, gyorsan az órájára pillantott.
A nagymutató éppen akkor vándorolt át a negyvenedik percről a negyvenegyedikre.
Sirius Black nagyot sóhajtva figyelte az idő múlását, és azzal a gondolattal tápászkodott fel a diófa alól, hogy neki van a világon a legboldogabb születésnapja.