A Grimmauld téri, tizenkettes számú ház semmivel sem sötétebb vagy komorabb, mint nappal. Az öreg szobrok és portrék – már amelyik még megvan – békésen szuszognak, hortyognak, nekik mindegy, hogy komor-e a ház vagy nem.

Rajtuk kívül úgysincs itt senki, ha azt a sápadt, lehajtott fejű embert nem számítjuk, aki a kandalló előtt elmélkedik. Remus Lupin már harmadik éjjel virraszt a szőnyegen ülve, törökülésben. Nem tud aludni. Miért is kellene?

A sorstársa, a barátja, a jobbik fele, a pajtása, a segítője nincs többé.

Sirius Black elhagyta ezt a világot, és ő nem követheti. Pedig nem ezt érdemelte… annyi, de annyi a velejéig romlott ember a világon, és pont Sirius az, akinek el kellett mennie, pont ő, pont ő…

Remus hatalmas sóhajtással nyomatékosította keserű gondolatait. De nem sírt. Soha nem szerette kimutatni az érzelmeit, akkor sem, ha egyedül volt. Márpedig mindig egyedül volt. Csak most, ebben a varázslatos évben kapta vissza Siriust, sorstársát, barátját, jobbik felét, pajtását, segítőjét. Most pedig újra szoknia kell az egyedüllétet.

Igazságtalan az élet.

Nyikordult az ajtó, majd surrogás, léptek zaja, és halvány fényesség jelezte, hogy érkezett valaki. Remus kábán felállt, hogy üdvözölje az illető rendtagot. Már azt sem tartotta furcsának, hogy az illető éjszaka toppan be.

Rögtön felismerte a nőalakot, aki kecses léptekkel vágott át a szobán.

- Szervusz, Emmeline – köszöntötte udvariasan. – Mi járatban?

- Csak beugrottam – felelte könnyedén Emmeline. – Azt hittem, alszol.

Lupin sóhajtott.

- Úgy látszik, tévedtem – vont vállat a nő, és hátrarázta hosszú, fényes haját.

A férfi még mindig nem tudta, mit mondjon, mit tegyen. Nem sokat beszélt ezzel az Emmeline Vance-szal, ha a gyűléseket és tanácskozásokat nem számítja. Alig ismerte. Csak annyit tudott róla, amennyit feltétlenül kellett.

- Kérsz valamit? – kérdezte félszegen.

- Nem, kösz – felelte Emmeline. – Csak ha te is eszel.

- Nem – rázta a fejét Remus.

Emmeline kérdően nézett rá, és felvonta egyik szép ívű szemöldökét.

- Mostanában nem eszel valami sokat, igaz?

- Nem – vallotta be Lupin.

- Hallottam, mi történt… a barátoddal – nézett egyenesen a szemébe Emmeline.

Remus bólintott.

- Borzalmas – folytatta a nő.

Csend. Aztán megint Emmeline szólalt meg, hátrasimítva fekete fürtjeit:

- Miatta vagy ennyire magad alatt, igaz? Valld be…

- Hát persze – suttogta Remus, belátva, hogy semmi értelme nincs tagadni.

- Miért nem sírsz? – kérdezte komolyan Emmeline. – Hidd el nekem, jót tenne…

- Ő is ezt mondaná – sóhajtott Remus. – Egyfolytában arról magyarázott, hogy ne féljek kiadni az érzelmeimet. Mindig győzködött, hogy sírjak, dühöngjek. Ahogy ő is szokott. De nem. Soha nem tudtam…

- Mesélj még róla! – kérte lágy hangon, várakozóan Emmeline.
Remus nem tudta mire vélni a kérést.

- Kérlek, meséld el, milyen volt a közös életetek! Akkor könnyebben fel tudjuk dolgozni mindketten. Mondd el, milyen volt iskoláskorában, miket mondott, miket csinált… szeretném hallani!

Remus még sosem látta ilyennek Emmeline-t. A komoly és rátarti lány most lekuporodott a kanapé egyik szegletébe, átölelte a térdeit, és várakozóan nézett rá, mint egy kis unoka, ha a nagypapi meséjét várja.

- Úgy érted… mondjak el róla mindent? – csodálkozott Remus. – Meséljem el az egész életünket?

- Hát persze – jelent meg egy furcsa kis mosoly Emmeline szája sarkában. – Úgyis mindig rá gondolsz. Miért nem próbálod meg szavakba önteni ezeket a gondolatokat?

- Hát… jó – lehelte Remus.

Kényelmesen elhelyezkedett Emmeline előtt a padlón, hátha ülve könnyebben megy majd a visszaemlékezés.

- A vonaton kezdődött az ismeretségünk – kezdett bele. – Akkor mentem először iskolába, és rémesen izgatott voltam. Mind izgultunk egy kicsit, de én máshogy, mint a többiek… tudod, a farkaskór miatt. Rettegtem, mi lesz, ha kiszakadok régi, megszokott környezetemből. Mi lesz, ha valaki rájön, vagy a tanárok undorodnak tőlem… egyszóval, úgy éreztem, keresztúthoz ért az életem.

Legelőször James Potterrel ismerkedtem össze. Az anyám és Mrs Potter barátnők voltak, amikor még ők jártak iskolába. Tudtam, hogy neki is van egy fia, de még soha nem láttam őt. Tulajdonképpen a Potter szülőkre sem emlékeztem, talán négyéves lehettem, amikor utoljára jártak nálunk. Csak anyám emlegette folyton azt a hölgyet, hogy milyen kedves asszony.

Tudtam, hogy a szüleink kedvelték egymást, ezért rögtön bizalommal közeledtem James felé. Nem is csalódtam. Tényleg udvarias, bár kissé nagyhangú fiú volt. Ez már ott, a pályaudvaron is kiderült. Mindenkinek segített feladogatni a cuccát a vonatra, de csak azért, hogy mutassa, milyen ügyes.

Egy kupéban ültünk a vonaton. Már ült ott egy másik fiú is, Peter Pettigrew. Később ő is a barátunk lett, illetve… hagyjuk. Szóval, ott ültem ezzel a két gyerekkel a kupéban.

Aztán kinyílt az ajtó, és belépett rajta Sirius.

- Mint egy színdarabban – mosolyodott el Emmeline.

- Úgy bizony, mint egy színdarabban. Úgy is viselkedett. Beráncigálta maga után a ládáját, mindenkinek egyenként köszönt, de nem mutatkozott be. Ja, és egy macska ült a vállán.

„Szia, James Potter vagyok” – mondta James.

„Én Remus Lupin” – kontráztam rá, mert illendőnek éreztem, hogy én is megmondjam a nevemet.

Peter is elcincogta a sajátját. Az igazság az, hogy kicsit megilletődött ezt a furcsa fiút látva.

- Miért volt Sirius furcsa? – érdeklődött Emmeline kíváncsian.

- A viselkedése. Annyira nyílt és közvetlen volt, mintha ő lenne a legnaivabb ember a földön. Meg sem kérdezte, beülhet-e, nem zavar-e, természetesnek vette, hogy szívesen látjuk. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen ember.

Annyira más volt… pedig ugyanúgy nevelték. Illetve nem nevelték. Az anyja a legvaskalaposabb család legvaskalaposabb sarjaként igyekezett beléirtani, hogy hűvös és tartózkodó legyen, ne barátkozzon.

De azt hiszed, Emmeline, hogy ez Siriust érdekelte? Dehogy. Elege lett az otthon látott viselkedési normákból, és a maga útját járta. Talán innen eredt a vidámsága, az optimizmusa, és hogy mindenben a tréfát látta.

Most, így visszagondolva, szinte bizonyos, hogy nem volt teljesen normális. A szó legszorosabb értelmében. Ő is tisztában volt azzal, hogy nagyon előnytelen családból származik, és tudta, hogy az ősei mennyire sokra tartották a tiszta vért. Csak úgy nevezte magát: „genetikai szemetesláda”.

Miért nevetsz, Emmeline? Ez egyáltalán nem ilyen jópofa. Az őseitől örökölte azt a furcsa exhibicionizmusát, meg a dühkitöréseit… mesélt a családjáról. Hogy azok miket csináltak! Belepirulnék, ha nekem kellene elmondanom bárkinek is. De ő csak nevetett rajta, mint most te. Viccesnek tartotta az idétlen őseit. Ezen röhögött az egész iskola…

- Mesélj a beosztásról! – kérlelte Emmeline.

- Na igen, a beosztás. Mindenki aggódott, nehogy a süveg, amiről mindenki legendákat mesélt, valami kivetnivalót találjon bennük. James persze ugyanolyan vidáman csevegett továbbra is, soha nem izgult ilyen apróságok miatt. A vonaton nagyon összebarátkoztak, Sirius és ő. Rengeteg közös témájuk volt, ez kétségtelen. Na és mindketten könnyedén megnyíltak egymás előtt. Máris összebarátkoztak.

- Na és te?

- Engem is rögtön bevettek a bandába, nagyon megkedveltek. James úgy tekintett rám, mint a bátyjára, igen, egy megfontolt és okos fiútestvérre. Úgy is éreztem magam. Gyakran kívántam, bárcsak tényleg James testvére lehetnék…

- És Peter hogy került a csapatba? – kíváncsiskodott Emmeline.

- Azt hiszem, Peter soha nem lett igazán a barátunk. Úgy értem, mindenhová követett, és James titokban nagyon bírta, hogy a srác úgy isteníti. Peter tényleg csodálta őt, talán azért, mert James mindig megvédte, ha bántani akarta valaki. Úgyhogy egy idő után nem is bántották.

Azt hiszem, pont Sirius nem lopta be magát Peter szívébe. Miután újra összefutottak a Szellemszálláson, akkor éjjel, Sirius azzal vádolta Petert, hogy elárulta a barátságukat. Pedig Peter soha nem szerette Siriust. Féltékeny volt rá, vagy egyszerűen nem tetszett neki a viselkedése, ki tudja. Érdekből barátkozott vele, de Sirius mindig is elnyomta egy kicsit.

Na, kicsit elkanyarodtam a beosztástól. Nem történt semmi rendkívüli. Először ugye Siriust hívták ki… máig emlékszem a felhördülésre, amit a tömeg adott ki magából, mikor a süveg GRIFFENDÉL-t kiáltott.

Siriust ez idegesítette. Gyűlölte a beskatulyázást, márpedig őt mindig előítéletek övezték. Black család, tehát Mardekár. Black család, tehát régimódi. Black család, tehát halálfaló…

„Igen, Griffendél!” – kiáltott a diáksereg felé, és helyet foglalt a hosszú asztalnál. Később mi is csatlakoztunk hozzá, teljes lett a csapatunk.