Aztán egy ideig együtt tanultunk, játszottunk. Ekkor még nem mélyült el úgy a barátságunk. Én minden holdtöltekor átalakultam, és nem mertem nekik bevallani. Hiába lettünk jóban, féltem, hogy egy ilyen vallomás mindent tönkretehet.

De a barátaim mégis rájöttek, és elkezdtek animágiát tanulni. Nagyon féltettem őket, mert tudtam, ha elrontanak valamit, egész életükben agykárosodással vagy ilyesmivel kell élniük… de nekik sikerült.

Tudod, Emmeline, Sirius nagyon furcsán viselkedett az iskolában a tanárokkal. Egyenrangú félként tekintett rájuk. James, Peter és én kellő alázatot tanúsítottunk feléjük, még akkor is, ha egy-két csíny a rovásunkra ment… de Sirius! Olyat még nem láttál! Csókot dobott nekik a folyosón, leállt velük vitatkozni, vagy a szemükbe mondta: „Igazságtalannak tetszik lenni, tanárnő!” A legtöbb tanár imádta, de volt, amelyiket az őrületbe kergette.

James ettől függetlenül kicsit jobban tanult nála, mindenben iszonyú tehetségesnek bizonyult. Főleg a kviddicsben meg a seprűversenyben. Imádták a lányok, ő lett az iskola legnagyobb hódítója. Még azután is járt velük, miután beleszeretett Lily Evansbe. Ő ilyen volt, igazi életművész…

- Sirius hogy állt a szerelemmel? – kérdezte mohón Emmeline.

- Látom már, ez érdekel téged – mosolyodott el Remus.

- Nem tudom, mit éreztem iránta… lehet, hogy szerelmet – sóhajtotta Emmeline e szavak hallatán. – Annyira összeillettünk, nem gondolod?

- El kell, hogy keserítselek, Emmeline – rázta a fejét lemondóan Remus. – Siriust soha nem érdekelte túlságosan a szerelem. James másra se tudott gondolni, Sirius meg csak másra tudott gondolni.

- Hogyhogy? Nem is járt lányokkal?

- Viccelsz? – vigyorodott el Remus. – Még Jamesnél is nagyobb rajongótábora volt. Őt még jobban imádták, mert megközelíthetetlennek tűnt. Legjobban azokat imádta közülük, akik külföldről jöttek: nem minden országban van varázslóiskola, ezért jöttek más országokból is egy csomóan. Ma már persze belőlük is kevesebb van a Roxfortban. Sirius imádott velük beszélgetni, táncolni. Legkevésbé a varázslócsaládok gyermekei csigázták fel, de időnként velük is „leállt”.

De nem, egyikükbe sem lett szerelmes. Eljárt velük szórakozni, válaszolgatott a szerelmeslevelekre, de egyik lányt sem vette komolyan. Játéknak fogta fel az egészet, egy viccnek. Néhány imádójának komolyan összetörte a szívét. Hihetetlen vonzereje volt mindig is, minden lányt megkapott, ezért egyik sem kellett neki igazán.

- De csak volt olyan, akire jobban felfigyelt, aki… akivel tovább ment! – győzködte kicsit kétségbeesetten Emmeline.

- Talán volt. Mi nem tudtunk egyről sem, aki többet jelentett volna számára, mint bármelyik másik. Igazából én lettem a „házastársa”, legalábbis mindenki ezzel cukkolt minket. Amikor kikerültünk az iskolából, egy ideig nála laktam, és én mostam-vasaltam a holmiját.

- Hol laktatok? – kíváncsiskodott Emmeline.

- Itt, Londonban. Egy kertvárosi részen. Éppen akkoriban halt meg Alphard Black, Sirius egyik nagybátyja, és szinte az egész vagyonát az unokaöccsére hagyta. Alphard bácsi nagyhatalmú minisztériumi varázslóként tetemes summát hagyott maga után. Azelőtt sosem láttam annyi pénzt…

Én természetemnél fogva békés és takarékos voltam, Sirius nem. Ha nem tartom féken, elkölti Alphard bácsi egész vagyonát. Hírből sem ismerte a nyomort és a nélkülözést, hiszen a Black családnak volt pénze elég. Én viszont rávettem, sok vitatkozás árán, hogy rakja el a pénz egy részét. A maradékból házat vett, mert a családja végérvényesen kidobta.

Akkoriban így éltünk tehát. Két szobán osztoztunk, egyik lett az övé, másik az enyém. A konyhát és a fürdőszobát közösen használtuk. Aztán, amikor börtönbe került, képtelen voltam visszamenni a közös lakóhelyünkre, ahová annyi szép emlék kötött. Soha többet a környékére sem mentem. Az a ház már nincs meg. A Varázsbűn-üldözési Főosztály emberei elkobozták.

- Ez már azután volt, hogy Harry szülei meghaltak?

- Igen. Valójában én egy percre sem tudtam elhinni, hogy Sirius hibája. De minden bizonyíték amellett szólt… azon senki nem csodálkozott, hogy Peter Pettigrew meghalt, hiszen esélytelen volt párbajban. De én a lelkem mélyén tudtam, hogy Sirius sosem ölné meg azt a fiút. Hitvány talpnyalónak tartotta, de sosem vetemedett volna arra, hogy végezzen vele.

Mint tudjuk, Pettigrew nem így gondolta. Ekkorra már felnőttünk, és a szabad világban, az iskola falain kívül elmosódtak a határok. A csúnya és ostoba Peter Pettigrew iskolai oltalmazója, James Potter halálát okozta, és börtönbe juttatta James legjobb barátját. Ez annyira képtelen elméletnek tűnt, hogy senki nem hitt benne igazán. Még én sem.

Egy ideig megpróbáltam magam ellátni, és bizonygattam magamnak, hogy Sirius megérdemelte a börtönt. Aztán hatályba lépett a vérfarkasellenes törvény, és már munkát sem kaptam. Ekkoriban, Emmeline, nagyon hiányzott Sirius. Hiába küzdöttem az érzés ellen, nem tudtam legyőzni.

Sirius tényleg a jobbik felem, a társam volt mindig is, és ezekben az időkben úgy éreztem, nem teljes az életem nélküle. Én sem éltem együtt soha nőkkel, de ez nem számított, mert mellettem állt Sirius. Nélküle úgy éltem, mint valami megkeseredett vénember.

Egészen addig, amíg egyszer össze nem futottam Aberforth Dumbledore-ral, a Szárnyas Vadkan csaposával, Albus öccsével. Megemlítette nekem, hogy a bátyja éppen tanárt keres az iskolába. Én pedig jelentkeztem az állásra. Mindig is volt érzékem a tanításhoz. Dumbledore fittyet hányt a vérfarkasellenes törvényre, és alkalmazott engem…

Akkor nyáron ért a hír, hogy Sirius megszökött a börtönből. Nagyon megdöbbentem, egyúttal féltem is. Azt hittem, már régen megbolondult. Hiszen éppen ő, aki mindig nevetést, zenét, boldogságot akart maga körül, nem érezhette magát jól abban a mocskos és undorító erődben. De az akaratereje megmentette a pusztulástól.

Féltettem Harryt. Azt hittem, Sirius az életére tör. Mindenki azt hitte. Azt is sejtettem, hogy állatalakban fogja kijátszani az iskola előtt járőröző dementorokat. Mégsem szóltam erről senkinek, Dumbledore előtt meg főleg titokban akartam tartani a dolgot. Féltem, hogy ha megtudják, elfogják Siriust.

Aztán egy majom a minisztériumban kitalálta, hogy dementorcsókkal kell őt likvidálni, ha megtalálják. Ettől kezdve már világosan éreztem, falazok neki. Féltettem a tanári állásomat, de még jobban aggódtam az életéért.

Végül a Szellemszálláson újra találkoztunk. Végre megtudtam, hogy nem bűnös… ez még akkor is elégtétellel töltött el, ha másnap fel kellett mondanom. Piton kiszivárogtatta, hogy vérfarkas vagyok, bosszúból, amiért szerinte segítettem Siriusnak megszökni.

- Aztán egy évig nem láttátok egymást.

- Igaz. De leveleztünk. Tőle értesültem mindenről, ami a Tusán zajlott. Ha láttad volna a leveleit! Egyfolytában Harryről áradozott. Mintha az anyja lenne. Nem, apának túl rajongó és elfogult volt. Éppen úgy beszélt Harryről, mint Molly Weasley a saját gyermekeiről.

- És aztán ti egyesítettétek újra a Főnix Rendjét.

- Innentől már ismered a történetet. Újra együtt laktunk, igaz, ekkor már itt, és ami a legfontosabb, ismét barátok lettünk. Most már tényleg úgy, mintha összetartoznánk. Ő jött rá a leghamarabb arra, hogy Tonks belém szeretett, mindig is nagyon jó emberismerő volt. Azonban óvatosságra intett.

„Ne Remus”, ezt mondta. „Ne akarj tőle semmit. Nem illetek össze, úgysem maradna melletted.”

Talán csak azért mondta, mert félt, hogy ha családot alapítok, ismét egyedül marad. Nem akartam ezt tenni vele. Végső soron igaza van, nem akarok Tonksszal élni. Ő hiányzik nekem.

Sirius nélkül félember vagyok, Emmeline. Ha akkor éjjel nem hal meg, ha túléli azt a harcot, Harry most vele élhetne. És itt lenne nekem. Tudod, Emmeline, ha Sirius élne, mindent másképp látnék.

- Valóban pótolhatatlan – suttogta könnyeivel küszködve Emmeline.

- De már csak a boltív árulkodik arról, hogy valaha köztünk élt. Bizony, Emmeline, ha nincs az a régi boltív, most is itt volna.

- Azért nem panaszkodhat – szipogott Emmeline. – Csodálatos élete volt… csodálatos barátokkal.

- Látod, itt a titok nyitja. Mindenkinek olyan az élete, amilyennek ő szeretné látni…

Egy ártatlan szellő remegtette meg az ablaktáblát, ami mögött Remus Lupin és Emmeline Vance egymás vállára omolva siratták, gyászolták ezt a különleges, pótolhatatlan, csodálatos barátot.