Gyertek csak, gyertek! – üdvözölte az osztályt Ebshont tanár úr, a legendás lények gondozására tanító kedves úriember.
Az osztály kedvelte a professzort, hiszen mindig megnevettette őket, hosszú anekdotákba bonyolódott, sőt: az óráit leginkább egy kellemes teadélután hangulata uralta. Emellett mindig valamilyen érdekes lénnyel foglalkoztak, és nem csak gondozták őket, hanem még beszélgettek is velük; Ebshont egyik alapelve ez volt: az állatoknak is vannak érzéseik, egyenrangú félként kell őket kezelni.
- Csókolom, tanár úr! – köszönt kórusban Sirius, James és Remus.
- Szervusztok! – köszönt vissza sugárzó arccal a tanár. Mindhárom fiút nagyon kedvelte, de Sirius különösen belopta magát a szívébe. Hogy miért pont ő, arra nehezen találni választ: talán rokonlélekre talált a fiúban, talán csak imponált neki a fiú örökös vidámsága, de lehet, hogy csak egyszerűen úgy találta: tanárkollégái néha igazságtalanok szegény kis tanítványával.
- Álljon meg a menet! – kiáltott fel hirtelen. – Hol van a negyedik fiú, Peter?
- Megbetegedett – vont vállat közönyösen James, és helyet foglalt egy asztalnál.
- Szegény kis barátunk most kimarad egy remek mulatságból – sopánkodott Ebshont. – Kneazle-t fogunk gondozni!
- Micsodát? – kérdezték innen is, onnan is.
- Fafejűek! – nézett körbe fölényesen Sirius, aki természetesen tisztában volt vele, hogy bírja a tanár, ezért megengedte magának, hogy nyilvánosan fafejűnek minősítse a fél osztályt. – Macskaszerű kisállatok, szelídíthetők, és keresztezhetők is a macskával!
- Stréber – suttogta James Remus fülébe, de (szerencsére) sem barátjuk, sem Ebshont nem hallotta a megjegyzést.
- Úgy bizony, Black úr! A kneazle nagyon kedvelt háziállat a varázslók körében. Kinek van közületek macskája?
Néhány kéz emelkedett a magasba, többek között Siriusé is.
- Neki se sokáig lesz macskája, ha nem takarítja el a szőrt az ágyamból! – súgta most Remus Jamesnek, mire mindketten vigyorogni kezdtek.
- Azok, akik macskát tartanak, bizonyára tudják, hogyan kell fésülni, almozni, tanítani a cicát. A kneazle ugyanennyi törődést igényel. Csakhogy az embert nem tiszteli, kevésbé tekinti nála magasabb rangúnak, mint a házimacska.
Ebshont magyarázatát többen megmosolyogták.
- Tehát a feladat: hárman-hárman kaptok egy kneazle-t. Még mind kölykök, könnyebben taníthatók tehát, mint a felnőttek. Az óra végéig próbáljátok meg elsajátíttatnotok vele az ’Ül’, ’Fekszik’ vezényszavak jelentését. Nem lesz könnyű ám! Na, gyertek ide a kisbestiákért.
James már hozta is az állatot. A kneazle szemmel láthatóan nem nagyon akart a fiú kezében lenni, jól össze is karmolta az összes rendelkezésére álló bőrfelületet.
- Remek választás, Potter úr! – vigyorgott a háttérben Ebshont. – Ő Pemzli, a legvadabb kneazle az egész alomban. Nagy élmény lesz bármire is tanítani.
James szinte elhajította a macskaszerű állatkát, és halkan káromkodva átkozta magát, amiért a legvadabbat fogta ki az összes közül.
- Hahó, Pemzli! – próbálta jobb belátásra bírni Sirius. – Mi a barátaid vagyunk! Ha nem haragszol, megtanítunk ülni és feküdni. Jó lesz?
Pemzli egykedvűen pislogott.
- Akkor kezdjük! – kapcsolódott be Remus is. (James még mindig a karmolásokkal volt elfoglalva.) – Most szépen lenyomjuk a fenekedet, jóóóól van… Áááá!
Pemzli odakapott, és felháborodott nyervogással a fiúk tudtára adta: nem akarja, hogy bárki is lenyomja a fenekét. Remus azonban fel sem vette az apró kudarcot.
- Naa, Pemzli! Csúnya dolog karmolni! Azt mondtam, lenyomjuk a feneke… a francba!
- Na, úgy látom, Pemzli nem akarja, hogy lenyomd a fenekét – kacagott James. Felvidította, hogy már nem csak az ő karja tiszta vér.
- Majd én! – lökte őket odébb Sirius. – Nem kell erőszakkal leültetni, csak el kell érni, hogy a testsúlya hátulra kerüljön!
- És hogyan éred el, észlény? – morogta Remus.
- Fogsz egy csemegét, a kneazle feje fölé emeled, és eléred, hogy felemelkedjen! Így ni… Au, te rohadék!
Pemzli úgy felugrott, hogy nem csak a csemegét, hanem a fiú ujjhegyét és bekapta. Sirius gyorsan kirántotta a hegyes fogak közül – jó alaposan felsértették az ujját.
- Na, ez a módszer sem túl eredményes! – röhögött James a háttérben.
- Naná, te olyan nagyon tudod, mi? – duzzogott Sirius, és vádlón meredt az önelégülten csámcsogó Pemzlire.
- Ez az Ebshont nem normális! – suttogta Remus. – Hogyan tanítsunk meg egy ilyen önfejű dögöt leülni?
- Szerintem egyszerűen várjuk meg, amíg leül, és dicsérjük meg – állt elő az újabb ötlettel James.
Vártak. Csakhogy a kneazle szemmel láthatóan vagy mozgáshiányban szenvedett, vagy csak őket akarta bosszantani – mindenesetre nem hogy nem ült le, hanem ámokfutásba kezdett, és rávetette magát egy dús hajú lány copfjára, aki persze sikoltva hasra vágódott.
- PEMZLI, NEM! – kiabált Remus, de az állat nem ismert sem istent, sem embert, de még roxforti diákot sem: körberohant minden asztalt, és a szembejövők bokáját véresre karmolta.
- Majd én elkapom! – kiáltott fel Sirius, és a kneazle után vetette magát – feldöntött egy asztalt, elcsípett egy macskafarkat (de el is engedte, látva, hogy az bizony nem Pemzli farka), valaki felkiáltott, és…
- Megvan! – diadalittas üvöltéssel felemelte a vinnyogó Pemzlit, aki már nem csak karmolt, hanem harapott is. – Állítsd már le magad, te szörnyeteg!
- Felizgattátok szegényt! – kommentálta az eseményeket Ebshont. – Nyugtatószirupot kellene neki adni. Potter, hozzon egyet a tanári asztal fiókjából!
James elindult, mire Pemzli kiszabadította magát a másik fiú karjaiból, és játékból a nyakába ugrott. Akkora üvöltést rég hallott szegény naiv Ebshont.
- Szedjétek leeee!
- Segítek! – indult el eltökélten Remus, mire Pemzli őt nézte ki magának célpontul. Szépen összekaristolta a sápadt arcot.
- Pemzli, az anyádat! – így Sirius, és ismét kísérletet tett az elfogásra, de ezúttal sikertelenül.
Ekkor szólalt meg az óra végét jelző csengő. A srácok szinte menekültek a teremből, ahol még mindig a vandál kneazle uralta a terepet. A folyosón futottak, és egymás összekaristolt arcán-kezén nevetve szembejött velük McGalagony professzor.
- Merlin szakállára, mi történt? Hova rohannak?
- Csókolom! – lihegte James.
- Potter, hiszen maga tiszta vér! És maguk is! Mi történt, valaki megtámadta magukat?
- Semmi különös, professzorasszony – vigyorgott magában Remus.
Hiszen csak nem fogják elárulni a tanárnőnek, hogy a rengeteg sérülés és a fejetlenség okozója, akivel még ők maguk, a mindenre képes bátor fiúk sem tudtak elbánni – egy macska volt!