James egész hátralévő délután azt leste a klubhelyiség ablakából, hogy biztonságban kiért-e Remus a fűzfához. Minden holdtöltekor ezt csinálta, nagyon aggódott barátjáért. Sirius nemkülönben, de a rengeteg leckéje meggátolta abban, hogy ő is az ablakpárkányon ücsörögjön.
- Jaj, még mindig azt a sok vackot írod? – csattant fel idegesen James, amikor Sirius újabb és újabb könyveket húzott maga elé. – Miért nem készítetted el délután?
Barátja csak egy mordulásra méltatta, aztán körmölt tovább.
Későre járt, egyedül maradtak a klubhelyiségben. Már vagy egy órája látták ugyan, ahogy a fiú végigvonul a kihalt, sötét parkon, de James még mindig ki-kipillantott, maga sem tudta, miért.
- Hova megy Piton? – kérdezte elképedve. Nem bírta mire vélni a mardekáros srác hirtelen felbukkanását.
- Biztos a Szellemszállásra – motyogta Sirius. Az egész estés tanulás felőrölte az idegeit és a koncentrálási képességét.
- Az nem lehet! – kapott a fejéhez James. – Tényleg arra megy… megtalálta a botot… te jó ég, ez le akar menni! De hát honnan tudhatta meg? Ebből hatalmas botrány lesz…
Hirtelen szöget ütött a fejébe valami.
- Csak nem te mondtad el neki? – fordult hirtelen barátjához.
Sirius az asztal mellett térdelt, ölében egy gyűrött könyvvel; már cseppet sem tűnt álmosnak.
- I-igen, említettem neki valamit…
- Szóval leküldted egy fiatal, életerős vérfarkashoz! – sápítozott James. – Ugye csak viccelsz, Sirius, ugye csak viccelsz? Nem, az nem lehet!
- Hé, álljon meg a menet! – Sirius feltápászkodott. Megpróbált nyugodtnak tűnni, de egész testében remegett. – Én nem leküldtem. Csak mondtam neki valamit erről az alagútról. Azt hittem, gyáva hozzá, hogy lemenjen oda…
- TE ŐRÜLT! – kiáltott fel James. – Akármit is hittél, most mégis lement a srác! Utána kell mennünk!
- Csillapodj! – Sirius idegesen a hajába túrt. – Te el tudtad volna képzelni erről a nyápic kis sajtkukacról, hogy az éjszaka közepén le mer szökni egy titkos alagútba?
- Nem – ismerte be halkan James. Végigfutott az agyán egy olyan gondolat, hogy amennyiben Remus nem várná az alagút végén, ő maga is szívesen leküldte volna Pitont, hogy megtudja, elég bátor-e. – De most nem erről van szó! Ez a barom lement, és ha nem állítjuk meg, Remus cafatokra tépi!
Nem is a hálóterem felé rohant, csak felkapott egy kockás plédet az egyik fotelből, a nyakába kanyarította, és elindult a portrélyuk felé.
- Hé, várj! – kiáltott fel ijedten Sirius.
- Lemegyek, hogy megmentsem Pitont! – szögezte le James, elejét véve a kérdezősködésnek.
Ám Sirius eléugrott és elállta az utat.
- James, könyörgök! Nem mehetsz le csak úgy! – majdnem sírt, annyira megrémült.
- Ha nem megyek le, az a szegény fiú meghal! – förmedt rá James. – Remus pedig repül az iskolából! Nem emlékszel, mit mondott év elején Dumbledore? Amint a legkisebb baleset történik Remus hibájából, kirúgják!
- De ez nem Remus hibája!
- Nincs idő ezen filozofálgatni, Sirius. Engedj ki.
- Kérlek, James, ne menj! Megyek inkább én, ha kell, én haljak meg! Hiszen az egész az én ökörségem miatt történt. De te ne ártsd bele magad, kérlek, ne menj, ne menj!
- Remus az én barátom is! – James egy határozott mozdulattal odébb lökte barátját. – Ha az az idióta mardekáros komolyan vette, amit mondasz, az ő baja, de nem hagyhatom, hogy meg is haljon miatta!
Azzal kicsörtetett a portrélyukon. Sirius már rohant is volna utána – de mégsem tette meg. Csak állt ott, kezében a James válláról lecsúszott kockás takaróval, és a döbbenettől meg se bírt mozdulni.
Nem értette, hogy lehetett Piton akkora ökör, hogy tényleg a szívére vette azt a gyerekes élcelődést. Nem értette, hogy lehet James annyira lovagias, hogy egyedül rohan le megmenteni. Nem értette, miért nem siet azonnal ő is utánuk. Nem értett semmit.
- Az ég legyen veletek odalent – suttogta a néma ablak felé, és térdre esett.
Nem bírta már a lelkiismerete súlyát.