James rohant, rohant, ahogy csak a lába bírta.
Tudta, hogy rengeteg idő telt el azóta, hogy látta a mardekáros fiút az alagút felé menni; a vita Siriusszal sokat rabolt a drága időből. Mégis hitte, hogy még van remény.
Feltépte a tölgyfaajtót, és sietve átvágott a hideg ligeten. Sípolt a tüdeje, úgy érezte, mindjárt összeesik. De nem teheti… ki kell tartania, hogy megmentse Siriust és Remust a kicsapástól, és Pitont a biztos haláltól. Pedig gyűlöli azt a senkiházit… de akkor is az életéről van szó…
Már legalább ötvenszer haladt végig az alagúton, úgyhogy futva is tudta az irányt. Gyanította, hogy Piton csak lassan mer menni, mivel először látja a helyet. Ez neki kedvez. Csak tudna ennél is gyorsabban menni! Hol lehet ez az ostoba fiú? Első dolga lesz lekeverni neki egy nagy pofont. Miért, miért veszi komolyan Sirius beszólásait?
Jobb híján a lépéseit kezdte számlálni. Tíz… tizenegy… tizenkettő… tizenhárom… most olyan hosszúnak tűnik ez az alagút. Tizennégy… Sirius, te idióta. Tizenöt… Remus, drága barátom, ugye ma éjjel még nem ettél semmit? Tizenhat… tizenhét…
Hopp, valami fény a messzeségben. Lehet, hogy csak a szeme káprázott? Nem, ott tényleg van valami! Igen, igen, Piton lesz az, és él…
James már majdnem megkönnyebbült, amikor hirtelen a húsába markolt a félelem. Piton rohamosan közeledett a csapóajtószerű bejárathoz, ami a Szellemszállásra vezetett, és ami mögött egy kifejlett vérfarkas várta.
Lépései nagy zajt keltettek. A bizonytalanul, lassan haladó Piton nyilván meghallotta a lépések zaját, ugyanis hirtelen megfordult – arcán első pillanatban félelem tükröződött, aztán felváltotta a megrökönyödés.
- Váááárj! – kiáltott rá rémülten James.
A fiú még mindig ijedten fürkészte évfolyamtársa arcát. Látszólag nem tudta mire vélni, hogy James Potter követte az alagútban. Egyik kezében a varázspálcáját markolta, ami egyúttal a pislákoló fényt is szolgáltatta, a másikkal épp a csapóajtó felé nyúlt volna.
- Potter? – kérdezte gyanakodva.
- Várj! – lihegte a fiú. – Ne menj fel oda! Ne menj fel!
Piton vallatóan a szemei közé nézett.
- Az a görény Black küldött, igaz? – kérdezte vallató tekintettel. – Hogy lebeszélj arról, hogy felmenjek? Hogy aztán gyávának kiáltsatok ki? És körberöhögjetek?
Keze már a csapóajtón nyugodott.
- Nem erről van szó! – csillapította James. – Tényleg nem! Nagyon szépen kérlek, gyere vissza!
- Úgy? – vigyorodott el Piton. James nem értette, hogy bír egyáltalán mosolyogni egy ilyen szorult helyzetben. – És megmondanád nekem, kedves Potter, hogy mi az a dolog, ami miatt nem engedsz át a csapóajtó másik oldalára?
- Az… az egy… – James agyán átvillant: Remus megtiltotta nekik, hogy bárkinek fecsegjenek a betegségéről. Ingerülten felcsattant: – Miért érdekel ez téged? Nem veszed észre, hogy az életedet próbálom menteni?
- Öntelt hólyag!
- Gerinctelen patkány!
James a falnak dőlt a megrökönyödéstől. Ez az idióta leáll vele üvöltözni, mikor éppen a megmentéséért sietett ide? Térden állva kellene köszönetet mondania érte! Ehelyett itt vitatkozik vele amiatt, hogy mondjon el valamit, amit nem mondhat el?
Tiszta őrület!
- Nem hagyom, hogy Black ok nélkül röhögjön rajtam – szögezte le eltökélten Piton, és egy lendülettel nagyra tárta a csapóajtót.
- Ne! – ordított fel James, de már későn…
Az emberek szaga és az erőteljes hang odavonzotta a vérfarkast, aki most támadásra készen, csorgó nyállal bámult a sóbálvánnyá meredt fiúra.
Piton megbénult a rémülettől, a félelem látszólag minden gondolatát elűzte, csak állt és állt szemtől szembe a veszedelmes lénnyel…
Ekkor James – aki csak egy pillanatra veszítette el lélekjelenlétét – rávetette magát Pitonra. Teljes súlyával a fiúra nehezedett, de legalább ellökte őt az útból. A vérfarkas támadni próbált, de szerencsére James idejében felpattant, és visszalökte a csapóajtót. Az másodszori próbálkozásra végre halk kattanással bezárult.
- Huh – suttogta megkönnyebbülten a Tekergő.
Piton falfehér arccal, reszketve gubbasztott a földön, ott, ahová James lökte. Reszketett a félelemtől.
- Te, te nagyon bátor vagy – nyöszörögte, hangjába mintha némi elismerés is vegyült volna.
- Na gyere! – James felsegítette a fiút, saját talárujjával törölte meg verejtékező arcát, és a folyosó felé támogatta. Piton még mindig rémesen festett. Mindenre számított, csak egy vérszomjas szörnyre nem.
- Tehát ez lesz minden hónapban abból a szelíd Lupin srácból? – kérdezte elhaló hangon, James karjába kapaszkodva.
- Ez – felelte szokatlanul csendesen a másik.
Ahogy egymásba kapaszkodva kifelé támolyogtak az alagútból, úgy tűnt, végre-valahára szent a béke a két ősellenség között. A veszélynek sikerült összehoznia és jó barátokká változtatnia az egymást gyűlölő diákokat.
„Jobb is így”, gondolta James.
De az idill nem tartott sokáig. Amint felértek a föld fölé, Piton nekiesett Jamesnek.
- Mondd csak meg a drágalátos barátocskádnak, hogy ha még egyszer veszélybe sodorja az életemet, puszta kézzel kaparom ki azokat a nagy, csinos szemeit! – üvöltötte.
- Ne merészeld bántani Siriust! – kelt barátja védelmére James. – Majdnem belehalt az aggodalomba, mikor megtudta, hogy voltál olyan hülye, és komolyan vetted a baromságait!
- Naná, hogy komolyan vettem! – sziszegte eltorzult arccal a mardekáros. – Majd akkor ne vennél komolyan valakit, ha az egész osztályom előtt gyávának nevez! Akkor!
- Van is némi valóságalapja, nem gondolod? – kiabált vissza dühösen James.
- Tudtam, hogy ti soha, de soha nem fogtok megváltozni! – morogta dühösen Piton, és mintha egy könnycsepp (vagy csak verejtékcsepp?) is lecsordult volna az arcán. – Tényleg ki kellene csapniuk mind a négyőtöket. Veled az élen!
És – köszönés vagy megköszönés nélkül – elviharzott, faképnél hagyva megmentőjét.
- Rohadj meg! – kiabált utána James. – Az életedet mentettem meg, te hálátlan… undorító…
Nem bírta folytatni. Le kellett ülnie a tölgyfaajtó előtt.
A hajnal pírja bearanyozta könnyáztatta arcát.