|
Kóros kilincsferdülés - iskolai életkép
Canis Maior 2006.09.12. 16:25
 Írta: Canis Maior
A jogok őt illetik!
Megjegyzés: a tanár nevét természetesen megváltoztattam, igazából nem Kovácsné a neve.
Kóros kilincsferdülés
Hatodik óránk, nyelvtan elején tűnt fel mindenkinek, hogy osztálytermünk éveken át remekül üzemelő ajtókilincse meghibásodott.
Hogy a bajt a teremajtó csapkodása, a fémkilincs elöregedése vagy egy kipattant rugó okozhatta-e, nem tudhatjuk biztosan. De az nyilvánvaló volt, hogy ha a kilincs nem vízszintesen áll, ahogy kéne, hanem petyhüdten lóg lefelé, hát ember legyen a talpán, aki ki tudja nyitni az ajtót.
Persze az osztály tagjainak ez nem jelentett gondot. Hamar rájöttünk, hogyan kell nyitni-csukni az ajtónkat, és a nyelvtanóra utáni szünetben meg is osztottuk egymással ajtónyitási tapasztalatainkat.
Következő, tehát hetedik óránk énekóra volt Kovácsnéval. Osztályunk egyetlen tagja sem kedvelte őt igazán. Nem túl dekoratív, gyanakvó és hiszékeny ember, valamint rémesen unalmas órákat tartó tanár lévén a nevelőtestület legnevetségesebb tagjának tartottuk.
Szegény Kovácsné kifejezetten utálta osztályunkat, mivel állandóan rendetlenkedtünk borzalmas óráin. Ha baja volt velünk a korábbi évek során, rögtön az osztályfőnökhöz rohant, és neki panaszkodott. Könnyen felidegesítettük, ilyenkor nyelvtanilag helytelen kijelentéseket vagdosott szegény fejünkhöz. (Legemlékezetesebb ezek közül a „rosszul vagytok eltájolva”.)
Ahogy ott vártunk a folyosón fekvőbeteg kilincsünk társaságában, eszünkbe juthattak a régi kellemes emlékeink vele kapcsolatban. Amikor bekentük őt fogkrémmel, és figyeltük, ki lesz az a szerencsétlen, aki először belenyúl… Amikor finoman, de erőteljesen megráncigáltuk, jelezve a bent lévő idegen osztálynak, hogy túl régóta vannak benn… Amikor április elsején csinos műpókot kötöttünk madzaggal Őrá, szeretett Ajtókilincsünkre…
Kovácsra gondolva kevésbé szép emlékek jutottak eszünkbe. Talán ennek kapcsán jutott eszünkbe, hogy az ajtótrükköt felhasználva kizárjuk a teremből Kovács tanárnőt, ezzel megspórolva az óra néhány percét.
Mindenki a terembe gyűlt, beparancsoltuk azokat is, akik a folyosóinkat vagy a büfét mentek meglátogatni – s lőn, mind betömörültünk a terembe, természetellenes helyzetébe fordítva a kilincset.
Három perc várakozás után moccant meg először a kilincs. Mind a helyünkön ültünk, onnan figyeltük izgatottan a felgyorsult eseményeket. Az ajtókilincs fel-le csattogott, Kovács odakint egyre dühösebben ráncigálta. Mi halkan röhögtünk, az ajtó nem nyílt ki.
Kovács tovább rángatta a zárat, mi szinte kiestünk a padból a röhögéstől. Padtársak csapták össze tenyerüket, ölelgették egymást, vigyorgott és kacagott az egész társaság. Az ajtó meg nem nyílt. Ha ember lett volna, velünk nevetett volna talán az is.
Pár fiú felugrott, és az ajtóhoz rohant. Egyikük megráncigálta belülről a kilincset – ahogy azt odakint Kovácsné tette –, valaki más közülük meg ijedt hangon kikiáltott a zárt ajtón:
- Jaj, tanárnő kérem, beragadt a zár, nem tudjuk kinyitni!
Erre kitört az osztályban a „pánik”, mindenki egyszerre kezdett ordibálni. Valójában persze ijedtségről szó se volt, csak a nagy nevetőorkán tört ki, elsöpörve az addigi fojtott kuncogást.
A fiúk rángatták a „beragadt” kilincset. Egyre többen gyűltek az ajtó köré odabent, tetőfokára hágott a hangulat. Végül, amikor a fiúk eleget szórakoztak a zárral, egy könnyed mozdulattal kitárták az ajtót.
Kovácsné nem állt előtte. A lépcsőháznál állt, beszélgetett néhány kisebb gyerekkel. Minden bizonnyal a gondnokért indulhatott, ám amikor látta, hogy kitárult a terem ajtaja, visszatért és szemrehányó arccal a helyükre parancsolta a folyosón ácsorgókat.
- Elnézést, tanárnő – lihegte egyikünk. – Beragadt az ajtó.
- Hát szólni kell a gondnoknak, édes fiaim! – vágott vissza paprikás hangulatban Kovács.
- SZÓLTUNK – zengte kórusban az osztály.
Kovács tájékoztatott minket, hogy milyen rossz példát mutatunk a kicsiknek, akik a szomszédos teremben vannak. A gondnokról szóló megjegyzésére kapott válasz még jobban felpörgette. Még tovább ment a szónoklásban:
- Én meg az igazgató nénihez indultam, hogy jelentsem, hogyan várja a nyolcadik bé, a HÍRHEDT nyolcadik bé a tanárt!
Mindenesetre elegánsabb lett volna, ha a főlépcsőn indul el az igazgatói iroda felé, mint mindenki – nem a hátsó lépcsőházban, amit csak a diákoknak becézett hitvány söpredék használ. Bár szó, mi szó: a gondnokhoz valóban egyszerűbb innen lejutni, mint a főlépcsőn.
Kovács folytatta.
- Az igazgatónő bezzeg nem hiszi el, milyen egy rémes társaság vagytok itt a százharminchármas teremben! Bezzeg, ha egyszer itt lenne, és látná…
- Tessék őt lehívni egyszer! – javasoltam neki. Többen helyeslően felmordultak.
- Te nekem, kisfiam, ne osztogassál itt nekem tanácsokat! Nem azért mondtam! – rikácsolta nyersen Kovács (többen a háttérben halk tapssal jutalmazták eme kiváló mondatszerkezetet). – Rémes egy neveletlen osztály vagytok!
A padok közt járkált, az osztályunk magaviseletét ecsetelte, majd visszatért a tanári asztalhoz. Az ajtóra pillantott.
- Na jól van – morogta, majd a következő mondat hagyta el száját: – Nyitott óránál tartunk ajtót!
A röhögésre, ami e nyilatkozatot követte, elhúzta a száját.
- Rémes, milyen neveletlenek vagytok. Nem vagyok én idomítár, hogy folyton a ti magatartásotokra figyeljek.
(Hangos röhögés. Hátul páran beszélgetnek.)
- Kezdjük az órát! – döntött Kovács mérgesen.
Kezdtük az órát.
Márpedig egy énekórát nyitott ajtónál tartani felér egy cirkuszi látványossággal. Szegény Kovács! Ha azt gondolta, hogy az ajtó kinyitásával mindent megold, csalódnia kellett.
Már tíz perce ment a dalolászás, amikor néhány lány sétált el a termünk előtt a folyosón. A mi osztályunknál nem kevésbé hírhedt „nyolcadik á” tanulói. Vidáman beszélgettek, mint azt iskolás lányok teszik a folyosón tanítás után.
Kovács paprikavörös arccal rontott ki a folyosóra.
- Kérlek, lányok, csendesebben! – támadta le őket vérig sértődve.
A lányok csodálkoztak.
- Én itt órát tartanék! – prüszkölte Kovács.
- Hát tessék becsukni az ajtót! – javasolta az egyik lány.
- Nem lehet! Rossz az ajtó! – vágott vissza Kovács.
- Rossz az ajtó?
- Nahát!
- Tessék szólni a gondnoknak!
- Szóltunk! – dühöngött Kovács, és visszatért hozzánk.
A lányok elmentek, de ezzel nem szűntek meg a kíváncsiskodó tekintetek. Egyre-másra jöttek a kisebb gyerekek, tanárok, ilyen-olyan szakkörösök és egyéb diákok, akik mind halaszthatatlanul bebámultak a termünkbe.
- Nincs itt semmi látnivaló! – rikácsolt Kovács.
Az nem is volt – csak hallanivaló. Azok, akik a folyosón sétáltak, mind hallhatták harsány éneklésünket, amely persze minden volt, csak kellemes nem.
Végül ismét hangok hallatszottak odakintről. A lányok jöttek vissza.
Kovács kivágtatott a folyosóra.
- Ha még egyszer erre jártok, én esküszöm…
(A többit nem hallottuk, úgy röhögtünk odabent.)
Öt perc múlva kicsengettek.
- Mehettek haza! – parancsolta szegény dühöngő Kovácsné, és ahogy kiment a teremből, még bevágta maga után azt a bizonyos rossz ajtót.
2005.10.05.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
