1. fejezet: A Mars üzenete

A hold fénye bágyadtan világította meg a Tiltott Rengeteg fáinak csúcsát egy meleg nyári éjen. Az ég tiszta volt, a csillagok jól kivehetőek voltak. A csendet csak a fákat néha megzörgető enyhe szél, a fatetvek után kutató bólintérek zaja és egy közelben csörgedező patak csobogása törte meg. Veszélyes hely az erdő ilyenkor...
A rengeteg mélyén egy apró tisztás pihent. Nem fedte lombkorona; kitűnő volt a rálátás a magasba.
Patadobogás hallatszott. A kicsi, nyílt tisztás szélén a fák közül emberi alakok bontakoztak ki. Félig emberi... Az árnyak egyre jobban kivehetőek voltak, a felső embertesthez szép lótest párosult. Fél tucat kentaur érkezett meg a helyre. Hátukon tegez, benne megannyi nyílvessző sorakozott. Élénk, kíváncsi pillantásokkal néztek körbe a magányos erdőrészen, ahova látni jöttek: látni, a csillagokba. Tanulmányozni a szövevényes, szerteágazó jövő rejtelmeit, kiolvasni bolygók titkait, megérezni a sors akaratát, mellyel sosem szegültek ellen. Gyakran járt errefelé ez az ősi nép.
A gesztenyebarna szőrű Magorián elsőként sietett a tisztás közepére. Tekintetét az égre emelte, miközben a társai követték. Az egyiknél füvekkel és levelekkel megtöltött fa tál volt, egy másiknak pedig ágakkal volt tele mindkét keze. Letette azt a földre, majd egy markáns arcú, szürke kentaurhoz fordult.
- Kérem a köveket - parancsolta Goron, a fekete kentaur, mire az engedelmesen odaadott neki két kovakövet. Goron elvette tőle, és rendezgetni kezdte a fűben heverő gallyakat. Hosszas bíbelődés után elkészült, és a kövek segítségével szikrák kíséretében meglehetősen gyorsan tüzet csiszolt. A többi még az eget fürkészte, de amint látták, hogy elkészült, Magorián kivételével mind odasiettek a tűz köré.
- Hagyjuk feléledni a lángokat, csak utána kezdjük égetni a zsályát és a mályvaleveleket - indítványozta Goron, mire Ronan biccentett, és a tűztől fél méterre a elhelyezte a fűben a tálat.
- A háború már elkezdődött, Goron - szólt váratlanul Magorián, immár a társai felé poroszkálva - Ezt mindannyian tudjuk.
- Nem a háború a fontos, Magorián - válaszolt amaz - Miután kegyetlenül meggyilkolták Albus Dumbledore-t, új korszak köszöntött ránk. Azt kell megtudnunk, hogy mi vár minket a Sötét Nagyúr rémuralma alatt, mit tartogat a sors a csordának. A Mars, a csaták hozója a Roxfort igazgatójának halála estjén fényesebben ragyogott, mint az utóbbi tizenhat évben bármikor. Az első háború befejezte óta most jött el a legvészterhesebb idő. És emlékezz: nem csak Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és csatlósai fenyegetnek. Mások, akik talán még jobban a kárunkra lehetnek - mondta Goron, és nyomában a többivel visszaindult a tisztás közepére.

*

A kentaurok egyszerű, már-már barbár lakhelyén, nem messze a tisztástól, valahol az erdő közepén a nőstények főztek. Ez, a csikók megosztott vigyázása és a gyűjtögetés volt az ők mindennapi dolguk. A csikók, vagyis a gyerekek tanulták a jelolvasást a füstből és csillagokból, valamint segédkeztek édesanyjuknak. A férfiak pedig vadászattal, jóslással, a csikók oktatásával töltötték idejüket, vagy épp az erdőt rótták.
Merona kezében egy nagy, durván faragott fakanállal kilépett a rozoga viskójából, mely csak négy fa falból és a tető gyanánt szolgáló lombokból állt. Minden kentaur család ilyen otthonnal rendelkezett. Meronának hosszú barna haja volt és ugyanilyen szőre. A nőstény kentauroknál viseletes bőrből készült ruhát viselte, mely csak a vállát, a mellét és a hasát takarta el.
Egyenesen odasietett a kunyhó előtt lobogó tűz felett lógó vas kondérban fortyogó raguhoz és lassan kevergetni kezdte annak tartalmát, majd óvatosan megkóstólta, hogy ellenőrizze, ízleni fog-e a hazatérőknek. Miután megbizonyosodott róla, hogy étek kiváló, visszament a kunyhóba és letette ott a fakanalat. Bent találta gyermekét, Nolant is. Ő szőke hajjal és aranysárga szőrzettel büszkélkedhetett. Életre való, fiú csikó volt, aki buzgó szorgalommal figyelte és hallgatta a népe tanait.
- Hát te mért nem tanulsz a többiekkel? - kérdezte anyja Nolant.
- Mára végeztünk, mert megjöttek apámék - válaszolta.
Merona erre kiszaladt a házból, hogy az érkezők elé siessen.
Mikor már a fák között baktatott, észrevette, hogy a csikók a viskóik felé tartanak, a családfők egy része pedig Merona és a készülő vacsora felé poroszkál.
Hat férfi kentaur jött csak, de több volt, mint ötven; a nagyobbik része mindig vadászni járt, amíg néhányan jósolni voltak a tisztáson.
Magorián a gárda élén Merona elé lépett.
- Mi áll a csillagokban? - kérdezte Merona.
- Semmi új - felelt rá se nézve Magorián, láthatóan mogorván, aki már egy ideje mohón pásztázta a készülő ételt.
- Mikor lehet enni?
- Máris - Merona besietett a kondértól jobbra álló tákolmányba, ami afféle rakodóhelyiség volt; teret kaptak itt üres tegezek, nyílvesszők, törött és ép íjak, különféle üstök, fa tálak, szakadt bőr- és gyapjúdarabok és hat nagy, nádakból összekötött rács. Ez utóbbiakat meglehetősen ritkán használták. Merona célba vette a tálakat, majd megfogta az ugyancsak fa tálcát, amin a tányérok álltak. Megemelte és visszasétált velük a tűzhöz. Lepakolta az újonnan hozott szállítmányt és egyből tovább is indult, ezúttal a saját kunyhójába. Ott megkereste a nagy merőkanalat, amellyel a társai számára szokta szedni az eledelt, magához vette és visszament vele az üsthöz. Miután odaért, leemelt egy tálat a kupac tetejéről és szedett bele a gőzölgő raguból.
Nem csak Merona főzött; a tábor több pontján legyeskedtek a nőstények, hogy ellássák az éheseket. A hívogató illatokra a kentaurok kiözönlöttek vityillóikból, hogy aztán a csordát csoportokra osztva csillapítsák korgó gyomruk étvágyát. Egy részük Merona köré gyülekezett. Akinek szedett, visszaballagott saját rezidenciájára, így a tömeg egyre szegényesebb lett. Miután az utolsó sorban állót, egy kislányt is kiszolgált, saját maga telepedett le falatozni. Vágyott már egy kis feltöltődésre, amit a ragutól várt. A folytonos robotolástól alaposan megéhezett.
Nem messze a fák között, úgy húsz méterre Meronától pár homályos alak sutyorgott fojtott hangon. A zárt körű szóváltás gyakori volt errefelé, a nőstényeket pedig amúgy is csak ritkán avatták be fontosabb ügyekbe, így Merona jobbnak látta nem kíváncsiskodni. Elfordította tekintetét a tanácskozókról és tovább folytatta az evést, miközben az aludni igyekvőket fürkészte. Fiatalok tűntek el a kunyhók ajtajaiban, nyomukban anyjukkal.
Merona, miután végzett, szintén elment nyugovóra térni. A négy fal közt aztán behajtotta, de nem csukta be az ajtót, mely ki és be egyaránt nyílik, és egy retesz nyújtja a bentiek biztonságát. Berendezésként csupán az ablaktalan szobácska három sarkában egy-egy süllyesztett, szalmával megrakott ágy állt; ebből kettő üres, egyen pedig térdre ereszkedve, összekuporodva szundított Nolan. A további tárgyak a földön hevertek: egy kentaur keze által írt könyv az égboltról, mely nem Meronáé volt; egy üres tál, a merő- és fakanál, néhány barna bőr ruhadarab és három gyapjútakaró. Merona belemászott puha ágyába és kényelmesen elhelyezkedett.
Sokáig forgolódott éberen még. Furcsa hiányérzete volt, de tudatában volt annak forrásával. Némán teltek az óráknak tűnő eseménytelen percek, és pont mikor Merona megelégelte a várakozást, felülmúlta az egész napos fáradtsága és elnyomta az álom.

Merona kora reggel kelt fel. A férfiak már elindultak vadászni; a nőstények fonott kosárral a karjukban gyülekeztek odakint. Merona is beugrott a kosaraknak fenntartott raktárba, elvett egyet a pedáns Belinniell által elrendezett kosarakból, hogy aztán a többiekkel elmenjen a délelőtti gyűjtögetésre. Nappal veszélytelenebb volt az erdő, de ettől eltekintve mindannyian együtt keresgéltek, hogy baj esetén könnyebben meg tudják óvni magukat és egymást.
Az utolsó asszony megérkezése után elindult a sereg a rengeteg belseje felé. Halkan beszélgetve szedték a szedret és a bogyókat a különböző bokrokról. Merona a rozsdabarna szőrű, vöröses hajú szomszédjával, Elinával súgdolózott.
- Drakón mostanában későn érkezik haza - mondta Elina -, és szerintem titkol valamit. Nagyon szokatlanul viselkedik.
Drakón, a markáns arcú, szürke kentaur Elina ura volt.
- Az este nem is hallottam, hogy mikor jött meg. Ha egyáltalán megjött.
Elina egy bokorhoz lépve gépiesen szedni kezdte a termést és Merona felé fordította pirospozsgás arcát.
- Magoriánnal minden stimmel? Semmi rendkívüli nem történt?
Magorián ugyanis Merona párja volt.
- De - válaszolta homlokráncolva, miközben ő is szüretelésbe kezdett - Tegnap én sem hallottam, hogy hazaért volna, ráadásul alig beszél valamennyit. Már nem mintha annyira szószátyár lenne, de az utóbbi napokban még hallgatagabb volt. Különösen érzékenyen érinti, ha felhozom a jóslást...
Valaki a hátuk mögött fennhangon felnevetett, aminek következményeként mindenki szapora pisszegésbe fogott. A hang gazdája felhagyott a kacagással és ezúttal síri csend telepedett a tájra. A társaság egy emberként, megkövülten, feszülten figyelt. Sok szem pásztázta az alkonyinak tűnő sötétségbe burkolózó környéket. Pár pillanat múltán, miután megbizonyosodtak róla, hogy egy bestia sem figyelt fel a hangoskodásra, szótlanul folytatták a munkálkodást. Immár Meronának és Elinának is elment a kedve beszédtől, így hát csak a kezük járt, nem a szájuk.
A közeli bokrokkal hamar végeztek; tovább kellett menni valamerre.
- Két részre kéne szakadnunk - vetette fel egy kivételesen gyönyörű, hófehér, megigéző kékszemű egyed - Az egyik csapatnak kifelé kéne haladnia a fényesebb, ritkásabb lombkoronájú részre, ahol a zsályát, mályvát és a füveket szednék. A másiknak pedig bentebb, a sötétben növő gazok és nyílnak való ágak irányába.
A csoport igenlő morajlással fejezte ki tetszését. Osztódni kezdtek és szép lassan két egyforma létszámú brigáddá alakultak. Merona és Elina uta beljebb vezetett. Patadobogás kíséretében aztán mindenki megindult. A menetelés a lehető legzajtalanabbul folyt: vigyáztak, hogy ne lépjenek gallyakra és mellőzték a diskurálást. Merona rengetegszer hátrapillantott; még látta a homályba vesző alakokat, akik másfelé tartottak. Már jó messze lehettek a tábortól. Letértek az ösvényről, amin eddig jártak, és belevetették magukat a sűrű tüskék, ágak, cserjék birodalmába. Merona lassan elveszítette az időérzékét, de becslése szerint több mint negyed órája baktattak szótlanul. Ahogy a rengeteg egyre inkább nyelte el őket, úgy nőtt körülöttük a bizalmatlanító feketeség. Merona szörnyen szorongott; már csak a mellette haladó nyugtalan Elina ijedt arcát tudta kivenni, mikor magával ragadta egy nagyon rossz megérzés. - Figyelnek - gondolta, majd egyből hozzá is tette: és követnek is. Hosszas győzködés eredményeképp sikerült megnyugtatnia magát azzal az ellenkezőjéről, hogy csak azért hiszi ezt, mert az orránál tovább aligha lát. Így teltek el csendes, végtelennek tűnő percek és másodpercek, míg megérkeztek a keresett rémisztő, különleges helyszínre, mely sok balszerencsével kecsegtetett.