2. fejezet: Támadások

Csodálatos látvány tárult a gyűjtögetők szeme elé. Mikor Merona először járt itt, azt képzelte, hogy meghalt, ugyanis se előtte, se mögötte, de még a lába alatt se látott semmit; olyan volt, mintha egy éjfekete vászonba zárták volna az embert. Merona patáitól pár lépésre eltűnt a talaj, így az egy szakadékra hasonlított. De nem az volt, hanem egy óriási sziklákból álló gödör. A vége már a semmibe veszett, ránézésre kapásból meg lehetett mondani, hogy meglepően hosszú süllyedés terült el itt. A teljes terjedelmében átvágott rajta a tisztás mellett elhaladó patak. A halk, vidám csobogás hátborzongatóan morbid hatást keltett ezen az átkozott, Isten háta mögötti helyen.
Lassan, körültekintően lépkedtek lefelé a gigantikus köveken. A fárasztó, párperces totyorgás után leértek a lejtőn, de egy pillanatra sem álltak meg. Habozás nélkül tovább baktattak. Merona tudta, mit keresnek itt és azzal is tisztában volt, hogy néhányuknak mért van a derekára kés kötve. A szeszélyes terepen negyed órás séta után megérkeztek úticéljukhoz: nem messze az élen járóktól a szikla sötétebb színt öltött. Közelebb érve kivehetőek lettek a vastag indák is; ördöghurok nőtt be mindent.
A védtelenek a tisztes távolságot tartva megálltak, míg a felfegyverzett egyének tovább mentek és az oldalukról leoldott nagy pengékkel hajtásokat metszettek le a növényről. Ahol elvágták, ott levet eresztett és tekergőző kígyó módjára próbálta megfojtani bántalmazóját, közben ők a társaik aggódó pillantásaitól kísérve hevesen hadonásztak késeikkel. A fehér asszony kezére rákulcsolódott egy figyelemre méltóan kitartó inda, és megpróbálta berángatni őt a burjánzó gaz közepébe, ahol könnyűszerrel megfojthatja. Bajtársai viszont a segítségére siettek, és még idejében sikerült ártalmatlanná tenni. A többi lenyírt résszel együtt az elől állók összegyűjtötték és a kosárba, a többi szerzemény tetejére hajigálták. Hátrálni kezdtek, majd megfordultak, és gondterhelt sóhajokkal visszaindultak felfelé. A társaik követték őket. Merona és Elina újra beszélgetésbe elegyedtek.
- Láttad, hogy milyen csúnyán megszorongatta ez a gyom Belinniell csuklóját? - kérdezte szörnyülködve Elina.
- Láttam - felelte Merona, közben a távolba bámulva. Egy pillanat múlva újra magával ragadta a félelem: mintha alakokat pillantott volna meg valahol nem messze előttük. Alacsony, tömzsi alakokat... Még akkor is mereven nézte azt a pontot, ahol látni vélte az illetőt, mikor az már eltűnt onnan. Gyomra egyre inkább öklömnyire zsugorodott a dermesztő félelemtől, ahogy közelítettek a lény felé.
Az erdei koromfekete földet taposva megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy csupán egy délibáb volt az ijesztgető.
Kezdetét vette a túra a táborba. Menet közben Merona néha csattogó hangokra lett figyelmes, melyet a ropogó ágaknak tulajdonított. A hang egyre csak erősödött, Merona pedig utólag beismerte, hogy valami más forrása lehet... a ricsaj okozója termetesebb lehet. - Tömzsi - mondta kísértetiesen egy hang a fejében, mire futkározni kezdett a hideg a hátán. Már egész testfelülete libabőrös volt, a tetejébe meg még enyhén reszketett is. Egyetlen vágyává vált, hogy hazatérjenek.
Puff!
Megremegett a föld a talpak alatt, ennek eredményeként a nőstények megszeppenten pislogtak.
A dübörgés megismétlődött, de ezúttal a rettegést fokozva bokrok sűrűje megnyílt, Merona pedig szemtől szembe találta magát az illúziójával, ami valójában nagyonis élethű volt. Egy ötméteres, csápjait vadul csattogtató akromantula nyomában még több mint harminc kisebb, átlagosan fél méter magas testvérével magabiztosan körülvette a kentaurokat. Ők kétségbeesett jajveszékelésbe, sírásba és sikoltozásba kezdtek, miközben egyre közelebb húzódtak egymáshoz.
- Mit kerestek a mi birtokunkon, négylábúak? - kérdezte a leghatalmasabb mély, rekedtes, fenyegető hangon.
- A ti birtokotokon?! - harsogta remegve, de parázsló szemekkel Belinniell, a hófehér nőstény - Badarság! Az erdőben nincsenek határok.
Merona nem tartotta jó ötletnek szembeszállni a bestiával, és azon a véleményen volt, hogy csak magukra haragítják őket, ha hangot adnak nemtetszésüknek.
- Úgy gondolod?
Nem kapott választ.
- Nem tűrjük a területsértőket. Talán abban a hitben éltetek, hogy azok a békés fajta pókok vagyunk, akik hagynak szökni titeket, ha idepofátlankodtok?
- Csak ördöghurokért jöttünk - próbálta menteni a bőrüket Merona - Engedjetek elmenni.
- Hah - hördült fel zengő hangon a nyolclábú - Arra várhatsz! Nem tagadom meg a friss húst a gyermekektől - a kijelentésre az ízeltlábúak mohón készültek megrohamozni áldozataikat. A csáprágók zaján kívül viszont most suhogás hallatszott. Nyílvesszők százai borították el a támadókat, gyorsan tizedelve őket. Egy szempillantás múlva Merona egy kezén meg tudta volna számolni, hogy mennyien maradtak a levert had tagjai. A létszámcsökkenés addig folytatódott, amíg a főnök egy szál maga maradt. Akkor aztán megunta láthatatlan kínzóinak kutatását és az első pár lábával végigszántott az ordibáló tömegen. Sokan lehasaltak, néhányukat felborította a hitelen jött ütés, de a legrosszabb szerep Meronának és egy barna barátjának, Linának jutott. Őket ugyanis a rovar könnyedén felkapta, majd a tőle telhető legsebesebben eliszkolt.

Magorián és a foltos Kamarelon a többi nyilassal egyetemben villámgyorsan vágtázott. Elszántan követték a bűnöst, aki elrabolta asszonyukat. Cserjéken ugrottak, vagy épp gázoltak át, ágakat hajtottak félre, de a tettes már behozhatatlanul lekörözte őket. Egyre lassítottak, majd zihálva és reménytelenül megálltak.
- Folytassuk külön - vetette fel Magorián.
- Elég volt a fölösleges hajszából, Magorián - ellenkezett türelmét vesztve Goron - Nem teheted kockára a nép életét.
- Ők is a néphez tartoznak - méltatlankodott.
- Túlságosan elfogult vagy - rótta meg Goron - Bármelyikünkkel megeshetett volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Az ég titeket jelölt ki.
- Azt ne mondd, hogy ezt előre láttad a csillagokban - vágott vissza ingerülten.
- Ha a te nőstényeddel történne ugyanezt, nem akarnád abbahagyni a keresést - szólt közbe Kamarelon, tehetetlenségében toporzékolva.
- Öngyilkosság lenne az akromantulák fészkébe rohannunk értük. Akkor nem csak kettejüket vinné el a halál. Mérhetetlenül összehasonlíthatatlanok az esélyek.
- Nem érdekelnek az esélyek! - csattant fel Magorián.
- Itt a probléma. Te nem aggódsz a családod miatt.
- Ne gondold.
- Szavazzunk, hogy a döntés ésszerű és demokratikus legyen - indítványozta letörten Kamarelon. Mindenki Felé fordult, még Goron és Magorián is abbahagyta a szócsatát.
- Aki továbbra is kitart Magorián érvei mellett, az kézfeltartással jelezze.
Goron és kilenc-tíz pártfogója kivételével mindenki jobbja a magasba lendült.
- Azt hiszem, ez magától értetődő, Goron - fordult hozzá elégtétellel Kamarelon – Elmegyünk értük.

Lina keservesen sírdogált fogva tartója markában, miközben az eszeveszetten cikázott a természet állította akadályok között.
Balra nézett, hogy lássa, milyen hatással voltak az események Meronára. Arca falfehér, haja zilált volt. - Nem meglepő - gondolta Lina. A pók őt is a csípőjénél fogva lóbálta, mint Meronát.

Mikor Merona meglátta, hogy Lina érdeklődve figyeli, kezével mutogatni kezdett saját magára, majd Linára. Ugyanezt megismételte, de Lina értetlen arckifejezését látva beletörődött, hogy mással kell próbálkoznia. Tátogásba fogott, ajkaival szavakat formálva. Lina hunyorogva próbált szájáról olvasni.

Mit akarhat? Ismételte magát a kérdés Lina fejében. Előbb-utóbb leolvasott valamit Merona szájáról, de az eredmény tragikus lett.
"Ott... hideg... a... rés"
Nevetni akart, de csak egy fáradt nyögést tudott produkálni.

Merona a kudarcba fulladt kísérlet után folytatta a mutogatósdit. Szentül eltökélte, hogy már egészen addig nem adja fel, amíg nem tudja Lina tudtára adni üzenetét. Kitartása gyümölcsöző volt.

Lina a homlokára csapott és lekötötte a kést a derekáról.
- Add ide a kést! - suttogta - Hát persze!
Célzott, de a határozott dobást megelőzte egy agyán átfutó gondolat: a késsel együtt az életünket is rábíztam.

Kecses repülés után a gyilkos szerszám Merona kezében landolt, aki szerencsésen a markolatánál kapta el úgy, hogy az nem ejtett sebet rajta. - Máriám, csak most segíts - fohászkodott némán, majd a kést két kézzel szorongatva a feje fölé emelte, aztán lesújtott. A szőrrel borított végtagból vér szivárgott, a gazdája pedig felüvöltött és rázni kezdte Meronát. A levelek közül riadt madarak serege kapott szárnyra csiripelve. Merona újra cselekedett, újra és újra. Egészen addig, amíg megcsonkította a potrohos szörnyeteget; akkor aztán pár pillanatnyi zuhanás után hangos puffanással földet ért. Közvetlenül mellette egy szemvillanás múlva becsapódott brutális munkájának műve is.
- Te alázatos félember! Betolakodó! - mennydörögte a lény - Megöllek! Bánni fogod, hogy e világra jöttél!
A kapálózó Linát eleresztette és minden energiájával arra törekedett, hogy kilapítsa Meronát.
- Meneküljünk!- kiáltotta szaporán kerülgetve rosszakarójának csapásait. Linának nem kellett kétszer mondani. Kezeit pajzsként feje fölé tartva igénybe vette a fák nyújtotta menedéket. Merona a nyomába eredt, de az akromantulát nem volt képes lerázni. Kihasználta a méretbeli különbségeket: kerülgette a fákat, ami ellenségének keményebb dió volt. Ezzel úgy kihozta őt a sodrából, hogy a még meglévőhét lábával gyökerestül kidöntött egyet. Merona kapva kapott a kínálkozó alkalmon: irányba vette a sűrű és termetes lombkoronát, és belevetette magát. Nehézkesen átverekedett a biztonságát jelentő rejteken, és a végén előugorva a levelek közül tovább vágtázott. Némi előnyre tett szert, de arról fogalma sem volt, merre lehet Lina.
- Meg kell találnom - motyogta zaklatottan - nem hagyhatom itt, hogy a martalékává váljon...
Egy körülbelül három méter átmérőjű fatörzs mögött megbújt, magában imádkozva, hogy vetélytársa ne leljen rá. Hallotta, amint elhalad a búvóhelye mellett, de nem moccant. Dermedten várta a sors döntését arról, hogy meg kell-e halnia ezen a délelőttön... - Talán már nem is délelőtt van - elmélkedett szótlanul - Ki tudja, mennyi idő telt el azóta, hogy gyülekeztek a tábortéren...
A szerencse mellé szegődött: a pók nem figyelt fel rá, továbbhaladt vértócsákat hagyva maga után. A lépéseinek ricsaja elhalt, Merona pedig fejvesztetten száguldani kezdett arra, amerre Linát sejtette. A csöpögő, vöröslő kést görcsösen markolta. Esze közben villámgyorsan zakatolt.
- Segítség... segítséget kell hívnom.
- Nem! - rikoltotta egy óvó hang belül - Addigra rég felfalja. Neked kell megmentened.
Egy éles kanyart véve befordult jobbra és pihenés nélkül rohant, hogy bármi áron ráakadjon Linára.

Nem messze Meronától Lina is futott. Nem akart mást, minthogy eltűnjön innen. Minél távolabb, minél hamarabb. Nem tudta, merre viszi a lába, de ösztönei arra sarkallták, hogy ne álljon meg az otthonáig. Az egyre erősödő csattogás nem jutott el eszéig. Ismét egy lejtő terpeszkedett előtte. Lecsetlett-botlott rajta és tovább igyekezett a pókhálóból szőtt, harang alakú odúk felé. Amikor meglátta őket, megtorpant és elakadt a lélegzete és a szíve is kihagyott egy dobbanást. Ráébredt: a vadállat idáig kergette, hogy ő tálcán kínálja magát a többinek. Megpördült a tengelye körül, folytatva a menekülést. A lakók viszont már kifáradtak fogadni a díszebédjüket. Az óriási kolónia láttán Lina még jobban megnyújtotta lépteit. A kiéhezett bestiák kíséretében elhagyta a fészket. A lejtőn próbálta felküzdeni magát, de egy jókora kőben megbotlott. Üldözői kezdték behozni lemaradásukat, egy fürgébb példány már utol is érte. Lina hátsó lábaival minden erejét összeszedve belevalót rúgott belé, mire az lefelé gurulva felborította számos cinkosát. Egy kifulladt, de acélosan elszánt hang, melyet eddig még nem ismert, így bíztatta:
- Gyerünk Lina, ne add fel. Vár rád a pihepuha ágyikód.