4. fejezet: Az nevet, aki utoljára nevet

Merona szívverése még jobban az egekbe szökkent, mikor velőtrázó sikoly törte meg a csendet. Ez nagyon megijesztette, de tudta, ha eluralkodik rajta a pánik, az csak ront a helyzetén. Nem csak a sajátján, de Lináén is.
Úgy okoskodott, hogy Lina már csak párszáz méterre lehet tőle. Erőt merített ebből a gondolatból és folytatta kimerítő felderítését. – Biztos mindjárt utolérnek a férfiak - nyugtatgatta magát némán - Akkor megmenthetjük. Csak ne kapják el addig.
Érezte legbelül, hogy már közel jár a célhoz; ha Lina megállt, elrejtőzött, vagy visszafordult, akkor mindjárt rálel. Ha viszont tovább szalad, akkor nem biztos, hogy mindketten épségben hazatérnek. Megkísérelte a lehetetlent, és gyorsítani próbált. Egyre jobban kifulladt, de nem lassíthatott. – Majd pihensz otthon! – dorgálta magát – Nem vagy egy lusta pojáca!
Csatt, csatt, csatt.
Az akromantulák csáprágóinak zaja megrendítette Merona határozottságát. Hányan lehetnek? Elkapták? Merre tartanak? Ezek a kérdések visszhangoztak fejében. Mindenesetre folytatta útját. Halálfélelem, aggodalom és kíváncsiság sajátos elegye kerítette hatalmába.
Ezek csak fokozódtak, ahogy a ricsaj erősödött. Végül aztán közvetlen közelről hallotta a hangokat. A nagy sietségben felettébb ügyetlenül torpant meg, majdnem el is botlott. Most már attól rettegett, hogy meghallják a szívverését. - Mit tegyek? – tette fel magának a kérdést – Csak nem várhatok itt örökké…
A kezében tartott kés némi biztonságérzetet kölcsönzött neki. Megfontoltan továbbigyekezett. A fák mögül kilesve két dolog jutott el az agyáig: egy tisztás volt odakint, ami jóval nagyobb volt annál, mint ahol a férfiak jósolni szoktak. A másiktól kis híján ezen a napon sokadszor majdnem elájult. A föld lejteni kezdett, odalent pedig pókok sokasága zárta körbe Linát. Szemmel láthatóan őt is az ájulás kerülgette; Merona meg is lepődött, hogy eddig bírta eszméletvesztés nélkül.
A sikoltás megismétlődött, ezúttal hisztérikusabban. Merona nem tétovázott. Ő keverte ebbe bele Linát, így az ő feladata segíteni is. Miközben szaladt, ki is eszelte a haditervet: az ízeltlábúakat fejüknél ártalmatlanítva utat vág barátjáig, és minél hamarabb távoznak. Tele volt kétségekkel, nem volt nagy esélye egyszál magában több mint negyven mérgező bestia ellen. Mondhatni öngyilkosságot kísérelt meg.
A lejtőn botorkált, mikor Lina észrevette.
- Merona! Segíts! – zokogta hisztérikusan.
Ez még inkább elkeserítette, és ő is zokogásban tört ki.
- Megyek már – motyogta.
Néhány rondaság kivált a körből és célba vette Meronát. Ő felágaskodott, alaposan megrugdosva legközelebbi ellenfelét. Az persze jobbnak látta visszatántorogni a Linát őrző túlerőbe. A következő vállalkozó lett Merona élete első gyilkosságának alanya. Esetlenül hanyatlott a földre, kis torlaszt építve társai elé, akik éppen kedvenc taktikájukat alkalmazva megpróbálták bekeríteni Meronát. Ezúttal sikerrel jártak.

A férfiak vágtája beillett volna a Fejvesztett Futam tempójának. A kiabálás irányába tartottak.
Mindannyian teli voltak vérző karcolásokkal, hajukban gallyak és levelek éktelenkedtek.
- Sokat kell még mennünk – kiáltottá hátra Magorián – Kitartás!
Nem sejtették, hogy még milyen hosszú az út a bajba jutottakig.

Jobbról, balról, mindenfelől közeledtek a nyolclábúak. Merona kését fenyegetően előretartva hátrált. Az akromantulák tanultak halott testvéreik sorsából, és nem mertek egyedül rárontani.
Az éhes konkurencia időközben a két kört egybeolvasztva egy szabálytalan, nyüzsgő nyolcassá formálódott. – Valamivel rukkolj elő, amíg lehet – sürgette magát.
Úgy kell cselekednie, hogy Linát a közelébe hozza. Vagy a támadókat kell eltüntetni Lina közeléből. Ahhoz persze már nagyobb tudományra van szükség. Fejében megfogant egy gondolat, mely csak átmeneti megoldás volt, de mégiscsak jobb, mint a semmi.
- Lina! Ugorj át! Ugorj át ide!
- Mi?! – szörnyülködött.
- Csináld már!
Lina bizonytalanul, kétkedve, de rohanni kezdett. Egy méterrel aztán a Meronától elválasztó élőfaltól elrugaszkodott, és kecsesen átszökkent az utána nyújtózkodó lábak fölött. Tompa puffanással ért talajt Merona oldalán.
Merona tudta, hogy ha a pókok egy körbe fogják őket, (amin már munkálkodtak) akkor az lesz a végítéletük.
- Kövess! – utasította Linát – Rendben?
- Rendben.
Merona megindult a pókok állította védővonal felé. Ez nem érte meglepetésként őket, azt hihették, hogy ő is át akar ugrani fölöttük. Amennyire tőlük telt, négy lábra álltak, a többit pedig a magasba emelték. Merona odaérvén felágaskodott, és jó néhányukat durván helyben hagyta. Lina mellette követte példáját. Merona egyet-kettőt még le is szúrt. Mikor a megfélemlített kordon ritkulni kezdett, visszatért középre. Lina is ezt tette, immár tisztán látva a helyzetet. Pár méteres nekifutás után átugrották a hoppon maradt sereget, majd tovább haladtak a fák sűrűje felé. Utolsó csepp erejükkel felküszködték magukat a lejtőn, de mielőtt beértek volna, megütötte fülüket egy derűhozó hang. Közelítettek feléjük.
- Megjöttek a férfiak! – örvendezett Merona – Meg vagyunk mentve!
Lina arcára halvány mosoly ült ki, de még a trauma hatása alatt volt.
Merona úgy érezte, hogy szívéről lehullott minden teher, és pár órán belül minden visszatér a régi kerékvágásba.
Csalódniuk kellett. Árnyalak bontakozott ki előttük a sötétségből. Ahogy kivehetőek lettek a részletei, Meronát visszarángatta egy láthatatlan kéz a fagyos rémületbe. Nem volt semmiféle megmentő, de még csak egy ártalmatlan élőlény se. A legnagyobb akromantula tisztelte meg őket jelenlétével. A halálán volt: kezdett elvérezni. A bosszúvágytól fűtve méregette a szökevényeket.
- Hova készülnek a kegyeik? – kérdezte tőlük.
Merona a vérárban úszó kést felé hajította. Az szerencsésen beleállt a pók szemeinek valamelyikébe. Fájdalmában felordított, majd hadonászni kezdett feléjük.
Merona karon ragadta Linát, és magával vonszolta azon a középúton, ami reményei szerint kivezette őket a gyilkos hajlamú bestiák kereszttüzéből. Persze a behemót nem hagyta annyiban. Elállta az útjukat, és a fészek felé próbálta terelni őket. Fején lecsordult a szeméből szivárgó vér.
- Meglakoltok a tetteitekért, ti kis piszkok!
Ki akarta lapítani Meronát, de lebecsült a reflexeit. Merona félreugrott, és Linát taszigálni kezdte a pók közeléből.
- Tűnjünk innen! – noszogatta.
Hátraarcot csináltak, és eliszkoltak a másik irányba. Merona volt elől, mögötte Lina. Ezúttal sem jutottak messzebbre; mikor Merona válla fölött átnézve ellenőrizte, hogy megvan-e még védence, észrevette, hogy az üldözőjük megint kergeti őket, és Lina felé nyúl.
- Vigyázz, az Isten szerelmére! – szólt rá Linára.
Ő viszont későn észlelt, a szörnyeteg pedig elkapta a bal hátsó lábát. Egy rántás, és Lina már fejjel lefelé látta a világot.
- Kérlek, segíts! – zokogta.
Meronának azonban már nem volt használható ötlete. Fegyvere sem volt már. Jobb híján arra az elhatározásra jutott, hogy addig próbálja feltartani a túszejtőt, míg az meg nem hal, vagy kínjai közepette el nem engedi Linát. Kövek után kezdett el keresgélni a földön. Közben fél szemét mindig a bestián tartotta, nehogy ő is úgy járjon, mint Lina. Egy földből kiálló vastag gyökér mellett egy kis kupac kavicsot pillantott meg. Egyszerre kerülgette a pók ütéseit, és gyűjtögetett. Egyik karjával a hasához szorította az újdonsült támadóeszközeit, a másikkal pedig dobálta a szörnyeteget. Sikerült tetéznie ellensége ingerültségét. Már csak el kell csalnia a többi közeléből, és szó szerint halálra kell fárasztania. Tovább igyekezett hát.
Ha az akromantulák nem is zsenik, annyi sütnivalója ennek volt, hogy rájöjjön Merona céljára. Nem ment utána, hanem visszafordult. Merona hajthatatlanul loholt a nyomában, kövek zivatarát zúdítva a távozni készülőre.
- Idefigyelj, te méregzsák!
Ennél több nem is kellett neki. Úgy határozott, hogy csak azután számol Linával, ha ugyanezt már elvégezte Meronával. Linát kíméletlenül rázta, aminek eredményeképp fejébe szökött a vér.
- Engedd el, és… és nem bántalak! – alkudozott Merona.
Az állat gunyorosan felkacagott.
- Te engem?
- Ne felejtsd el, hogy már csak hét lábad van, és egyel kevesebb szemed!
Ebben volt igazság. Merona ezzel gyenge pontra tapintott; a bestia láthatóan szégyellte, hogy így elbánt vele egy nőstény kentaur.
- Torkodra forrt a szó?- élcelődött Merona.
- Ha majd végignézed, ahogyan felfalják a kedves barátodat, akkor már nem lesz bátorságod pofátlankodni!
Faképnél hagyta Meronát, hogy beváltsa ígéretét.
- Miután megetettem a szánalmas társadat a családommal, te jössz – vetette oda Meronának, hátra sem pillantva.
- Addigra elszaladok! – blöffölt.
A bestia viszont átlátott a szitán, és csak egy kacagásra méltatta. Merona utánament és dühösen rugdosni kezdte a lábait.
- Te is tehetnél már valamit! – rikoltotta Linának.
Lina tehetetlenségében nem tudott mást kitalálni, így hát beleharapott az őt markoló lábba. Nem sokat ért el vele, ezért addig ismételte a műveletet, amíg sebet ejtett rajta.
- Már te is akadékoskodsz?! – hördült fel, meglendítve Linát. Elengedte, az asszony pedig sírva, szidalmakat ordibálva tovarepült. Merona követte, de ő nem kapott szárnyra. Őt viszont az akromantula vette üldözőbe. Hallotta, ahogy Lina alá újra talaj került. A fák rejtekéből előbújva már látta is. Lina a lejtőn túl feküdt oldalára dőlve esetlenül, eszméletét vesztve. Tettre késze hemzsegett körülötte az egész brigád…
- Lina – suttogta elhaló hangon, sírás közben keserves fintorba torzult arccal Merona – Lina… sajnálom…
Ezt már szerencsével megoldani nem lehet. Ide egy csoda, vagy egy hadsereg kéne. Merona tudatában új eszmék születtek. Már csak a saját bőrét kell mentenie. Nem tehet semmit érte… Piros szemeiből csak úgy folytak könnyek, több mint életében bármikor. Mögötte fölétornyosult a nyilakkal teli, csonka, egy szemére vak, sebekkel borított veterán.
- Rajtad a sor – suttogta morbid hangon.
Merona átrohant a varázslény fejtora, majd potroha alatt, és meg sem állt hazáig, ahol nyugodtan gyászolhat. Nem tűnt fel neki, hogy a behemót nem követi. De ez már nem tudta foglalkoztatni. Az meg pláne nem, hogy a csattogó hang hátborzongató hirtelenséggel maradt abba, és sziszegés váltotta fel.