Farkas vagyok



Eugene halkan lépkedett a folyosón. Viszolyogva nézte a kezében gőzölgő serleget. Nem tudta mi van benne, de nem is érdekelte. Ha jobban belegondolt, nem is igazán a bájital kellemetlen szaga miatt érezte az undort; inkább annak az embernek az emléke, akinek vitte. A kellemetlen incidens óta Remus nem próbálkozott vele, bár Eugene sem adott újabb lehetőséget neki.

Szinte betegesen félt a férfitól, ha tehette, messzire elkerülte. Az étkezéseket is úgy időzítette, hogy véletlenül se fusson össze a tanárral. A gyomra is összerándult a gondolatra, hogy most kénytelen lesz odamenni hozzá. De semmi kibúvót nem talált, hogy a bájitalt miért nem viheti oda. Többször is elképzelte, hogy csak bekopog, átadja a serleget, és megy is el…

De mindig eszébe jutott egy másik, egy szörnyűbb lehetőség…

Amikor odaért a folyosó végére, Remus szobájához, megtorpant. Az ajtó félig nyitva volt, semmi fény nem szűrődött ki onnan, és mozgást sem hallott. Lassan odalopakodott, és benézett a résen. Még ebből a szögből sem látott senkit. Ettől egy kicsit megnyugodott.

Óvatosan, hogy hozzá ne érjen az ajtóhoz, belopózott, és hangtalanul letette a serleget az asztalra. Szíve hangosan vert, úgy érezte, menten megfullad a ráereszkedő félelemtől. Már fordult volna meg, amikor az ajtó mögötte döngve becsapódott.

- Nahát, Eugene - szólalt meg egy derűs hang a szoba sötét sarkából - apádon kívül nem ismerek senki mást, aki ilyen csendben tud járni… Mint egy macska.

- Lupin professzor? - kérdezte a fiú ijedten, és egészen a falig hátrált.

- Ki más? - a férfi előlépett, és egy pálcasuhintással meggyújtott néhány gyertyát a szobában. Ettől nem lett sokkal világosabb, csak még nyomasztóbbá tette a szűk kis helyiséget. Eugene ebben a megvilágításban csak Remus arcának a felét, és a két szeme csillogását látta tisztán.

- Mit akar? - hebegte. Minden ízében reszketett, teste úszott a hideg verítékben.

- Te mit akarsz? - kérdezett vissza a férfi.

- Én csak el akarok menni innen! - mondta kétségbeesetten.

- Szóval úgy… - Remus leült egy fotelba, és onnan figyelte a rettegő fiút. A felülről rávetülő fény bizarr mintákat rajzoltak az arcára. Az árnyékok mintha idősebbnek mutatták volna őt.

- Kérem… – a fiú szabályosan könyörgött – Engedjen el! Én nem mondtam el senkinek… Én…

- Tudom, Eugene… Pont erről szeretnék beszélni veled.

- Nincs miről beszélnünk! - vágta rá Eugene dühösen.

- Dehogy nincs - jelentette ki Remus határozottan.

- Meg akar zsarolni? Vagy félemlíteni? Meg akarja bosszulni? - sziszegte Eugene.

- Nem! Dehogy! Csak tisztázni akarok veled néhány dolgot. És amíg ez nem sikerül, addig nem engedlek el.

- Hagyjon békén - szűrte a fogai között Eugene.

- Nem. Amíg nem hallgatsz végig, itt maradsz ebben a szobában.

- Apám keresni fog - próbált a férfi józan ítélőképességére hatni.

- Nem érdekel. Ezen az ajtón nem tud bejönni. Ezt a záró bűbájt elég nehéz kívülről kinyitni - Remus kényelmesen kinyújtózkodott a fotelben, és kezébe vette a serleget. Eugene, arcán tömény undorral nézte, ahogy a férfi egyszerre megissza a bűzös folyadékot.

Eugene kihasználta, hogy a tanár nem figyel, felkapta az egyik gyertyatartót, és nekiment Remusnak. A férfi viszont résen volt, nem hagyta, hogy a fiú megüsse. Megfogta csuklóját, és erősen tartotta.

- Ez nem lesz így jó… - jelentette ki nyugodtan. Kicsavarta Eugene kezéből a 'fegyvert', és belelökte a fiút az egyik fotelbe - Nem akartam erőszakot alkalmazni, de úgy látszik, nem hallgatsz a jó szóra. Ha nem maradsz nyugton, azt hiszem, kénytelen leszek drasztikusabb módszerhez folyamodni.

Eugene ijedten ült a helyén, már nem látott semmi kiutat. Az ajtó zárva, ő pedig varázserő híján nem tudná kinyitni. Az ablakon sem lett volna könnyű a távozás, mivel a szoba elég magasan helyezkedett el ahhoz, hogy kimásszon onnan. Bár jelenlegi helyzetében még az is vonzóbb lehetőségnek tűnt, hogy a nyakát szegi, minthogy itt maradjon.

- Úgy. Látom, lenyugodtál. De azért a biztonság kedvéért… - Remus elővette a varázspálcáját, és jól látható mozdulattal a keze ügyébe helyezte.

- Nem. Egyáltalán nem vagyok nyugodt - szűrte a fogai között a fiú - Ha tenni akar velem valamit, most csinálja, essünk túl rajta. Védtelen vagyok magával szemben.

Félelme elmúlt, ennek átvette a helyét a kétségbeesett tehetetlen düh.

- Nem foglak bántani.

- Nem? Valóban? Akkor miért tart fogva? Miért nem enged el? Vagy csak azért tart itt, hogy nézzen? - a fiú már fújtatott a dühtől, arca kivörösödött, ajkai remegtek.

- Igen - nevetett Remus.

- Maga beteg - dühöngött Eugene.

- Úgy gondolod? Szerinted betegség, ha olyan valakit szeretek, aki nem viszonozza? - Remus hangjában most kis szomorúság csendült.

- Tessék? - Eugene hisztérikusan felnevetett - Akkor elég furcsa módját választja az 'udvarlásnak'!

A fiú szavai tele voltak gúnnyal és rosszindulattal, de úgy látszott a férfit ez nem sértette meg.

- Miért, mit kellene tennem? Magadtól soha nem hallgatnál végig.

- Mert nem vagyok kíváncsi arra, amit mond! - kiabálta Eugene, és felpattant a helyéről.

- Nyugodj meg, vagy kénytelen leszek ezt használni! - szegezte rá a pálcát Remus.

- Hallgatom - mondta Eugene cinizmussal a hangjában.

- Jó… Elmondom, mit miért tettem… és utána elengedlek. Ha így is el akarsz majd menni, ígérem nem állom utad. Csak egyet kérek… Te is legyél hozzám őszinte.

- Rendben - a fiú nem bízott a tanár ígéretében, de mivel más lehetőséget nem látott, jobbnak látta azt tenni, amit mond.

- Először is tudnod kell, hogy vérfarkas vagyok… Bár gondolom, ezt apád már elmondta.

- Igen tudom - mondta közönyösen a fiú.

- És ez a betegség… Teljesen megváltoztatja az embert… Ahogy változik a hold, úgy veszi át fölöttem az uralmat egy másik lény… - látta, hogy Eugene nyel egyet félelmében, ezért sietett megnyugtatni - Ne ijedj meg, nem fogok most átváltozni! Szóval nem csak teliholdkor van ez a kór rám hatással. Nem röpke pár perc alatt lesz belőlem vadállat. De ilyenkor még tudok uralkodni magamon. Legalábbis a legtöbb esetben - lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy elszégyelli magát - De ezekről nem ír a szakirodalom. Ezeket a változásokat csak azok érzik, azok tudnak róla, akik szintén vérfarkasok.

Várta, hogy Eugene hozzáfűz valamit, de a fiú csak unott ábrázattal hallgatta.

- Sajnos aznap is… amikor… amikor majdnem bántottalak… akkor is csak néhány nap volt a teliholdig. Tudom, hogy az én hibámból történt… tehettem volna ellene. Sajnálom - eltakarta arcát, Eugene ezt a mozdulatot az idegességnek tudta be.

- Ennyit akart közölni? - kérdezte maró gúnnyal Eugene - Mert ha igen, akkor engedjen el, ahogy ígérte.

- Nem. Várj még - mondta furcsán remegő hangon a férfi.

- Jó. Várok - a fiú úgy érezte, kezd fölénybe kerülni Remusszal szemben, és ez nem kis magabiztosságot adott neki.

- Eugene… én… soha nem bántanálak. Nagyon szégyellem, ami történt, és… szeretném jóvátenni. Tudom, hogy nehéz elhinni, de nem akarnék neked rosszat.

Nem is akartam soha felfedni előtted az érzéseim… De nem akarom, hogy azt hidd rólam, hogy…

- Mit? - kérdezte hidegen Eugene.

- Hogy egy ilyen vadállat vagyok. Én tényleg… nagyon szeretlek, mióta megláttalak. Tudom, hogy ezt az érzést soha nem fogod viszonozni, de kérlek… próbálj meg megérteni.

- Elég nehezet kér tőlem - a fiú ajka gonosz kis félmosolyra húzódott.

- Tudom! Kérlek… mondd el, mivel tehetném ezt a hibám jóvá?

- Azzal, hogy elenged, és soha többé nem jön a közelembe - Eugene hangjában nem volt szánalom, vagy megértés… de harag sem. Ezek a szavak üresen koppantak. Remusnak ez még jobban fájt, mint amikor haragot látott a fiú szemeiben. Intett egyet a pálcájával, és kinyitotta az ajtót. Eugene szó nélkül felkelt, és elindult az ajtó felé.

- Eugene… ha gondolod… bármikor visszajöhetsz - tett egy utolsó kétségbeesett próbálkozást a férfi.

- Köszönöm - válaszolta a fiú mérhetetlen cinizmussal a hangjában - de azt hiszem, nem fogok élni vele - azzal büszkén, magabiztosan kiment a folyosóra.

Azt hitte, ha kiszabadul abból a szobából, meg fog nyugodni.

De nem. Most, hogy egy kicsit lehiggadt, a megkönnyebbülés helyett valami mást érzett. Szégyellte magát. Úgy érezte, sokkal kegyetlenebb dolgot művelt Remusszal, mint amilyet ő vele. Megtorpant, és megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen az eddig rettegett ajtóra.

Még tárva nyitva volt. Néhány lépés távolságból újra belenézett a borostyánságra szemekbe. A férfi pillantásától teljesen zavarba jött. Egy kicsit még hátrébb lépett, és kifürkészhetetlen pillantással méregette Remust, majd megfordult, és távozott.

Remus addig nézett a távolodó alak után, amíg a folyosó el nem nyelte a fiú lépteinek a zaját, majd ő is visszament a szobájába.