Mélypont

Eugene elbúcsúzott Hagridtól, mondván, hogy visszamegy az iskolába. Persze esze ágában sem volt a Roxfort felé indulni, helyette a Tiltott Rengeteg felé vette az irányt, mikor látótávolságon kívül került.

Senkinek sem beszélt erről, hiszen tudta: mindenáron vissza akarnák tartani.

"Mintha olyan fontos ember lennék" gondolta szomorúan. Soha nem szeretett varázslók között élni, de most már semmi nem kötötte ebbe a világba, hiszen az a két ember, aki miatt érdemes volt az ittlétet elviselni, nincs többé. Ahogy erre gondolt könny szökött a szemeibe. De nem akart sírni, ez nem a megfelelő pillanat.

Hiszen sírt eleget, csoda, hogy maradt még könnye. El akart menni abból a világból, ahol csak fájdalom jutott neki. Milyen boldog volt egyszerű mugliként... De már nem lesz semmi a régi. Ami elmúlt, azt nem lehet semmilyen bűbájjal visszahozni.

A hipogriffek karámjához ment. Tudta, hogy nem szabadna egyedül járkálnia a Rengetegben, de nem érdekelte. Az csak mellékes dolognak számított, hogy valami veszedelmes lény megtámadhatja.

Mint ahogy az is, hogy hová fog menni. Hiszen haza nem mehetett, mert félő volt, hogy a halálfalók rajta is bosszút akarnának állni apja árulása miatt. Eugene nem is saját magát féltette, inkább a családját... Már ami a családjából megmaradt.

Magához hívta Ébent. Nagyon megszerette a hatalmas állatot. Sokat gondolkodott, hogy tudna innen észrevétlenül megszökni. Végül rájött, hogy egyedül hipogriff segítségével lenne ez csak megoldható, mert az eget nem lehet záróbűbájjal lezárni.

Megsimogatta a lény csőrét és szép fekete tollait. Szerencsétlenségére az állat kantárját túlságosan erősen kötötték oda a karám falához, és semmit nem hozott magával, hogy elvágja a szíjat.

De nem adta fel. Hosszú percekig küzdött, hogy egy kicsit meglazuljon a kötél, de csak azt sikerült elérnie, hogy leszakadjon az egyik körme.

Dühösen nézegette vérző ujját, majd bekötötte egy zsebkendővel. Utána óvatosabban folytatta a bogozgatást, de amikor majdnem egy óra múlva sem ért el eredményt, feladta. Nem esett kétségbe, azon az érzésen már túl volt.

Sajnálta, hogy a szökésének e módja ilyen apróság miatt hiúsul meg, de már nem akart visszamenni.

Inkább elindult az erdő mélye felé. Nem figyelte az utat, csak ment amerre a lábai vitték. Amikor elfáradt, leült egy fa tövébe, és nézte az eget. Gondolta, majd ha kipihente magát, továbbáll valamerre. Nézte a tavaszi természetet. Igen... A természet képes továbblépni, nem úgy mint az esendő ember.

Hiába volt gyönyörű minden, csak egy valamit érzett: ürességet. Mintha a lelkén a seb soha nem akarna begyógyulni. Ujjaival végigsimított a puha pázsiton. Arra gondolt, milyen szép lenne kedvesével együtt ülni itt... Bármit megadott volna, csak hogy legalább el tudjon búcsúzni tőle....

Még ez sem adatott meg neki.

***

Rettegve ült a sötét pincében néhány fiatalabb diákkal együtt, akik még nem tudtak részt venni a Nagy Háborúban.

Csak csendben ült, és imádkozott, hogy a szerettei túléljék.

Nem számolta a napokat. Próbált higgadt maradni, hátha így könnyebb elviselni a bizonytalanságot.

Annyira megörült, amikor hallotta, hogy jönnek... És akik jöttek, azok boldogok voltak, hiszen véget ért a rémálom, és soha többé nem tér vissza ez a szörnyűség.

Örülhetett a világ, hiszen újra béke honolt. Csak Eugene kívánta vissza a sötét időket. Önző volt, de ezt a csodálatos győzelmet könnyen odaadta volna, ha egyszer még láthatja menyasszonyát.

Pedig hogy kereste tekintetével a visszatérők között... Egy halálfaló végzett vele, mialatt muglikat menekített ki egy házból.

Ezt csak később tudta meg, miután látta apját meghalni. Perselus Piton ott feküdt a sebesültek között, már haldoklott. Rajta a halálfalók álltak kegyetlen bosszút. De tőle legalább el tudott búcsúzni. Neki legalább megmondhatta, mennyire szereti.

Eugene keserűen elmosolyodott a gondolatra, ahogy apja az utolsó szavaival sem hazudtolta meg önmagát, arra kérte: őrizze meg a méltóságát - és ő mennyire nem tudta apja végakaratát teljesíteni.

Amikor Harry odament hozzá közölni a hírt, hogy Hermione nincs többé összeomlott. Hetekig a Szent Mungóban kezelték, mert képtelen volt feldolgozni a tragédiát. Ha legalább a sírját meglátogathatná... De még tisztességes temetést sem tudott a lánynak rendezni, hiszen egy tömegsírba lökték, mint ahogy a rengeteg elesett varázslót.

Az ispotályban nem bíztak a teljes felépülésében, ahhoz más is kellett volna: Eugene akarata. Csak azért engedték vissza a Roxfortba, mert tudták: a fiú csak itt van igazán biztonságban. Az összes olyan embert is az iskolába helyezték el, akiknél félő volt, hogy esetleg a halálfalók keresnék őket.

***

Könnyes szemmel felnézett az égre. Az gyönyörű kék színben szikrázott, csak elvétve lehetett rajta látni néhány fodros bárányfelhőt.

A fiúnak hirtelen eszébe jutott valami... Valami fontos.

Kétségbeesetten kutatott a zsebeiben még a fájós kezével is. Nem hozta magával a gyógyszert! A bájitalt ami nélkül képtelen úrrá lenni a fájdalmán. Elég erős nyugtató hatású főzetet kapott, aminek az alapanyagai közé tartozott az ópium.

A néhány hét alatt rabja lett a szernek, titokban a háromszorosát is elfogyasztotta, mint amennyit szükségszerűen előírtak.

Kétségbeesetten pattant föl. Ha más miatt nem is, de ezért vissza kell mennie...

- Eugene! - hallotta egy férfi hangját a háta mögül. Persze azonnal felismerte, ki szólította meg, ezért visszarogyott a fűbe.

- Mit akar? - kérdezte agresszívan.

- Visszavinni téged - válaszolt nyugodtan Remus.

- Amúgy is oda indultam.

- Jó. Akkor vársz egy kicsit, mert beszélni szeretnék veled - mondta lassan a férfi.

- Még mindig nincs miről beszélnünk - sziszegte a fiú.

- De van.

- Azt hiszi, hogy most, hogy nincs Hermione, van esélye nálam? - kiabálta.

- Nem. Harryék kértek meg rá, hogy próbáljak hatni rád. Itt a bájitalod - a fiú felé nyújtott egy kis fiolát, aminek a tartalmát Eugene egy húzásra kiitta.

- Csak ennyit hozott? - kérdezte egy kicsit nyugodtabban.

- Igen. Mert ennyi lenne a napi adagod. Ülj le - mondta egy kicsit erélyesebben, amire a fiú szót fogadott, majd Remus is letelepedett mellé.

- Miben akar rám hatni? - ajka cinikus kis mosolyra húzódott.

- Eugene... Te segítségre szorulsz. Harryék nagyon aggódnak érted - Remus nem nézett Eugene szemébe, úgy tűnt, mintha csak magának beszélne.

- Köpök én Harryék véleményére - vetette oda mogorván.

- Tudom. És ők is tudják. Mégis aggódnak érted.

- És ön? Ön aggódik értem? - kérdezte gúnyosan.

- Igen. Csak nézz a tükörbe! Teljesen kifordultál önmagadból - szomorúan nézte a fiút. Hajdan szép fekete haja most rendezetlen lett és zsíros, szemmel láthatóan hetek óta nem borotválkozott.

Ruhája gyűrötten és piszkosan lógott rajta, hatalmas szemei megtörten és fénytelenül tekintettek a világba.

- Talán így már nem tetszem? - gonoszkodott.

- Ne tereld el a szót! Tudod jól, mit akarok ezzel mondani - már ő is kezdett egy kicsit dühös lenni.

- Hogy így nem vagyok az esete - vonta meg a vállát flegmatikusan. Maga sem tudta, miért akar fájdalmat okozni a tanárnak. Tudta, hogy Remus tényleg segíteni szeretne neki, de képtelennek érezte magát arra, hogy elfogadja tőle. De nem csak Remustól: senki sajnálatából nem kért.

Remusnak viszont nagyon fájt Eugene viselkedése, de semmiképpen nem akarta most itt hagyni.

- Eugene, te beteg vagy. Egyedül nem fogsz meggyógyulni - az amúgy mindig nyugodt hangjában már érezhető volt az idegesség.

- Maga is az - vágott vissza dühösen a fiú.

- Igen. De én elfogadtam mások segítségét. Mert nekem nem a büszkeségem a legfontosabb.

- Egyedül is boldogulok.

- Én nem ezt látom. Kérlek, csak most az egyszer hallgass meg! Nagyon sokan szeretnek itt, és aggódnak érted. Nekik fáj látni, hogy teljesen tönkreteszed magad. Gondolod Hermione és Perselus örülne neki, ha így látnának téged? Ebbe bele fogsz pusztulni - mondta most már nyugodtabb hangnemben, hátha így talán elér valami célt a makacs kölyöknél.

- Akkor legalább újra velük lehetek - nyögte kétségbeesetten.

Nem akart Remus előtt gyengének mutatkozni, de ismét ellene tett apja utolsó akaratának. Eltakarta arcát, hogy Remus ne lássa könnyeit.

- De még élsz. Kérlek, gondold végig. Mind a ketten azért haltak meg, hogy ezzel mások megmeneküljenek, és boldogan élhessenek egy szebb világban.

- Hermione nem akart meghalni. Ahogy apám sem - Eugene belemarkolt a pázsitba néhány szál füvet tövestől kitépve.

- Persze hogy nem - egy kicsit közelebb húzódott a fiúhoz, és a vállára tette a kezét.

- Nem akarom elfelejteni őket! Hiszen... Ezt maga úgysem értheti - felhúzta térdeit, és idegesen beletúrt a hajába.

- De értem. Én is eltemettem már majdnem mindenkit, akit szerettem - szólalt meg csendesen Remus.

- Majdnem? - még így, könnyeivel küszködve is sikerült egy gúnyos mosolyt küldenie Remus felé.

- Igen. De úgy tűnik őt is hamarosan elveszítem - mivel Eugene eddig nem tolta el a válláról a kezét, gyengéden simogatni kezdte a fiú haját.

- Miért jött ide? - kérdezte csöndesen.

- Már mondtam. Harryék észrevették, hogy eltűntél... És megkértek engem, hogy keresselek meg, és beszéljek veled.

- Van valami más oka is? - a fekete szemekben egy pillanatig felcsillant Eugene régi önmaga.

- Igen. Tudod jól, hogy... - nem folytatta, de ujjaival gyengéden végigsimított a fiú arcán.

- Még mindig? - Remus csak remélni merte, hogy tényleg egy kis megkönnyebbülést vélt felfedezni Eugene hangjában.

- Ha ezt szeretnéd hallani - mosolyodott el szomorúan.

- Az igazságot akarom hallani - nézett áthatóan a férfi szemébe.

- Az igazság az, hogy vérfarkas vagyok... - kezdte nagy nehezen a férfi.

- Ezt mintha hallottam volna - sóhajtott Eugene.

- Igen, de azt hiszem, nem tudsz mindent rólunk... - mosolyodott el Remus, finoman simogatva a fiú arcát.

- A vérfarkasokról? Mit kellene tudnom róluk? - kérdezte egy kicsit türelmetlenül, de még mindig nem tett érte, hogy Remus megszakítsa az érintést.

- Elég sok mindent. Hiszen akkor nem kérdeznéd, hogy mindig szeretlek-e...

- Nocsak - kíváncsian fürkészte Remus tekintetét.

- Tudod, nekünk nem olyan egyszerű megtalálni a párunkat. Nem csak a betegség miatt... Hanem azért, mert mi természetünknél fogva csak egyvalakit szerethetünk. De őt nagyon... és életünk végéig - elfordult, most ő sem mert Eugene-re nézni.

- És... Miért engem választott? - szólalt meg hosszú hallgatás után a fiú.

- Ez nem választás kérdése - mosolyodott el még mindig a földet bámulva.

- Akkor?

- Nos... Ezt nehéz megmagyarázni. Nagyon sokáig kerültem mindenkit, akihez egy kicsit is vonzódhatok, mert tudtam, hogy nálam ez mivel járna. De amikor megjelentél a Nagy Teremben... Elég volt megérezni az illatod.

- Szóval, ha akkor más arcszeszt használok, akkor nem is... hmm... tetszem meg magának? - mosolyodott el

- Dehogynem - mosolygott a férfi is - Én a TE saját illatod éreztem, ami sokkal finomabb akármilyen kölninél - Eugene értetlen arcát látva gyorsan hozzátette - Mivel a betegségem miatt így ember formájában is nagyon érzékeny a szaglásom. Ennek köszönhetően találtalak most is meg.

- Érdekes - mondta elgondolkodva a fiú.

- Én őszintén elmondtam neked, amire kíváncsi voltál. Most kérlek te is válaszolj nekem. Miért utasítasz el mindenkit, aki segíteni akar? - Remus szavaira Eugene ismét elkezdett sírni, de most nem fordult el, hagyta, hogy Remus ujjaival letörölje könnyeit az arcáról.

- Nem tudom. Tényleg nem!

- És jó így neked? - kérdezte halkan.

- Nem. De nem... Nem tudok mit tenni! - most már kitört belőle a zokogás. Remus gyengéden átkarolta őt, és magához húzta. A legnagyobb meglepetésére Eugene ezt is hagyta, sőt a vállára hajtotta a fejét. A férfi nem is próbálta vigasztalni. Tudta, hogy erre a fájdalomra csak az idő jelenthet gyógyírt.

- Akkor fogadd el a segítséget Harryéktől. Kérlek - suttogta a fiú fülébe. Eugene vékony teste rázkódott a sírástól.

- Én nem akarok itt maradni! - fakadt ki, átölelve a férfit - Itt minden csak rájuk emlékeztet! El akarok menni innen!

- Nem mehetsz haza. A te érdekedben - még jobban magához ölelte a szenvedő fiút.

- De... Képtelen vagyok itt maradni!

- Sajnos nem mehetsz sehová. Harryék itt lesznek veled, és nem hagynak magadra. Hidd el, én tudom a legjobban, hogy mit jelent a barátok közelsége - Remus hangja is megremegett egy kicsit.

- És ön? - kérdezte halkan a fiú.

- Én sajnos nem lehetek itt... Apádon kívül nem sokan tudják elkészíteni a farkasölőfű-főzetet. Ha nem találnak néhány napon belül még valakit, aki meg tudja nekem főzni, el kell menjek innen - Eugene karjai még szorosabban fonódtak a férfi nyaka köré.

- Hadd menjek magával! - nyögte Eugene.

- Tessék? - egy kicsit eltolta magától a fiút, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Magával akarok menni. Ha igazat beszél... Ha tényleg szeret, akkor megteszi nekem - hangja nyugodt volt, de a szemében néma könyörgés látszott.

- Megbánnád... - simogatta a hátát a fiúnak.

- Kérem... - a hatalmas fekete szemekbe nézve Remus elfeledett minden aggályt. Érezte, önzőség kihasználni a fiú elesettségét, de képtelen volt uralkodni magán.

- Jó... Beszélek az igazgatóval. Kicsi házam van, de ketten elférünk benne. Csendes kis erdőben épült... Nagyon szeretni fogod - suttogta. Utálta magát ezért, hogy ismét képtelen volt felülkerekedni a benne lakozó farkason.

De most csak az számított, hogy szerelmével együtt lehet...

Nem bizonyult nehéz dolognak rábeszélni Dumbledore-t, hogy Eugene-t engedje el, az ötletet Madam Pomfrey is támogatta.

***

Ahogy a minisztériumi autó vitte őket a ház felé, Remus egyre idegesebb lett. Eugene vele szemben ugyan olyan ridegen és érzéketlenül ült, ahogy eddig.

Amikor a fiúval közölték, hogy ezentúl Remus háza lesz a lakhelye, mégsem úgy reagált, mint ahogy a férfi várta. Csendben bólintott, fájdalmas pillantással. Remus úgy érezte, talán Eugene rájött, hogy mégsem kellene... Talán már most megbánta...

Csak akkor nyugodott meg igazán, amikor a fiú hálásan megölelte őt, ahogy beértek a házba.