Köszönet: John Lennonnak, Paul McCartney-nak, George Harrisonnak és Ringo Starrnak a Blackbird című dalukért.

Blackbird singing in the dead of night
Take these broken wings and learn to fly
All your life
You were only waiting for this moment to arise

- Meghalt... – Remus Lupin üveges szemmel fürkészte a konyha szemközti falát. A ház üres volt, csak ő volt itt egyedül. Rabnak érezte magát. Most már tudta, mit érezhetett Sirius ezen az átkozott helyen. Gúnyos keserűséggel elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy Sirius panaszáradatára azt válaszolta, hogy „ugyan már, nem lehet olyan borzalmas”... De igen, az. Szörnyű, idegtépő, és igen, borzalmas.
Akár haza is mehetnék, gondolta. De valahogy nem volt képes felállni a székről, és kimenni az ajtón. Meg különben is, meg kell várnia Mollyt, hogy visszaérjen. Remus kezeibe temette sápadt arcát, és felsóhajtott. Sirius halála óta mintha az összes érzést, korábbi józan gondolatait, céljait kiszippantották volna a testéből. Olyan lett, mint egy gép... Ő legalábbis így érezte.
A csengő és Mrs Black visítása összetörte a magány csendjét és Remus önmarcangolását. A férfi felállt, és felment a hallba. A festmény rikácsolására ügyet sem vetve gyakorlott mozdulatokkal nyitotta ki a zárakat, lakatokat és oldotta le a láncokat az ajtóról, majd félreállt, hogy beengedje az igencsak paprikás hangulatban lévő Perselus Pitont.
- Lupin – biccentett a fekete hajú, fekete taláros alak, és válláról lepöckölt egy kósza hópelyhet.
- Perselus – Remus ideges mosolyt erőltetett az arcára. Nem... most semmiképp nem tud úgy tenni, mintha örülne, pláne Pitonnak nem.
- Dumbledore itt van? – kérdezte Perselus, és sebes léptekkel a konyha felé igyekezett.
- Nincs – felelte a másik. – Csak én vagyok.
Perselus morgott valamit, majd a tűzhelyhez lépett. Remus ismét leült.
- Teát?
- Kérek.
Pár percig csak a porcelánedények csörgése, majd a víz fodrozódása hallatszott, majd Perselus letette a csészéket az asztalra, és maga is helyet foglalt.
Remus kortyolt egyet. A méregerős, valódi angol tea szinte égette a torkát, de jólesett neki. Hangtalanul sóhajtott. Tekintetét ismét a falra függesztette.
- Meghalt – suttogta bele a csészéjéből felgomolygó vízgőzfelhőbe.
- Nem ő lesz az egyetlen, Remus – szólt csendesen Perselus. A világosbarnás-őszes hajú férfi döbbenten nézett rá.
A konyhára hosszú és kínos csönd ereszkedett, amit végül Perselus tört meg azzal, hogy csészéjét halk csörömpölés kíséretében a mosogatóba tette. Még háttal állt, amikor Remus ismét megszólalt.
- De én szerettem.

Blackbird singing in the dead of night
Take these sunken eyes and learn to see
All your life
You were only waiting for this moment to be free

Perselus vonásai egy pillanatra észrevétlenül megmerevedtek
- Tudom. – fordult meg, majd ismét leült.
- Tudod? – Remus őszintén megdöbbent. – Hogyan? És egyáltalán...
- Rájöttem. Még a Roxfortban. De talán nem ez a megfelelő időpont a régi sérelmek előhozására.
- Nem, igazad van... – Remus nagy levegőt vett. A Sirius halála égette seb a lelkén egyre mélyebb és mélyebb lett, most azonban úgy érezte, felszakadt, és dől belőle a vér. El kell mondania valakinek... Nem bírja tovább. De pont Perselusnak... Aranybarna szemeivel esdeklőn nézett gőzölgő teájára, mintha a csésze forró italtól várná a választ. – Néha... Néha még mindig azt hiszem, hogy Sirius bármelyik pillanatban besétálhat az ajtón. Mintha csak... Csak egy hétre ment volna el. Pedig június óta... – Remus már könnyfátylon keresztül nézett Perselus merengőn csillogó, fekete szemébe. – Untatlak, igaz?
A fekete hajú férfi nemet intett.
- Tudom, hogy már rég fel kellett volna dolgoznom a halálát – folytatta Remus. – De nem megy. Nincs olyan pillanat, hogy ne rá gondolnék.
Perselus összerezzent, de nem szólt.
- De persze, ezt nem tudhatod, hiszen még senkit nem vesztettél el. – Remus ahogy kimondta ezeket a szavakat, szívesen visszaszívta volna őket. Érezte, hogy érzékeny pontra tapintott.
- Még nem halt meg senkim, Lupin – Perselus hangja metsző volt és hideg, mint a hűvös acélpenge. – De van, akit elvesztettem. Sokáig... túl sokáig hittem azt, hogy mégsem. A remény vakká tett. Alig maradt bennem boldogító érzés vagy gondolat, és a remény közben rögeszmévé torzult. – a férfi mintha kicsit önmagához is beszélt volna. – Mindent kizárt a lelkemből. Nem is tudom, képes vagyok-e még emberi érzésekre. Nem vagyok biztos benne, hogy te is ezt akarod tenni magaddal – nézett rá Remusra, aki őszintén megdöbbent.
A teáscsészéből már csak vékony, foszladozó gőzcsík kúszott a plafon felé. Remus úgy érezte, képzelt sebe már nem vérzik, és egy gondos kéz elkezdte volna összevarrni.
Hosszú percek teltek el, amíg Perselus felemelkedett a székéből.
- Mennem kell. Ha találkozol Dumbledore-ral, add ezt oda neki – azzal lepecsételt pergamentekercset nyújtott át Remusnak, aki remegő kézzel fogta meg.
Perselus sarkon fordult, és talán túl nagy lendülettel igyekezett kifelé a konyhából. Fekete köpenye suhogott utána a levegőben. Remus kikísérte a bejárati ajtóig.
- Várj... – szólalt meg, amikor Perselus kilépni készült a dermesztően hideg decemberi reggelbe. – Ki volt az... Ki volt, akit elvesztettél?
- Te, Remus Lupin – felelte Perselus, majd halk pukkanással eltűnt.
Remus még sokáig pásztázta könnyben úszó aranybarna tekintetével a Grimmauld tér fagyos csöndjében fürge táncot lejtő hópelyheket.

Black bird fly, blackbird fly
Into the light of the dark black night