1. fejezet

Hazugságban élni

Wisteria sétány olyan álmosítóan nyugodt volt, hogy Rhoswen úgy érezte, ha nem rázza fel magát, menten elalszik. Felpattant az ágyról, eldobta a kezében tartott könyvet, és a fésülködőasztalához sétált. Keresett magának egy hajgumit, és összefogott két felső tincset a hajából, mint egy koronát. Persze a rövid oldalfrufru így is a szemébe lógott, de már megszokta az évek alatt. Vöröses-feketére színezett haja a megpróbáltatásoktól kissé kócosan borult a vállára.

Mint egy szende szűz, gondolta ráfintorogva a tükörképére. Acélkék, sárgás vonalakkal átszelt írisze úgy csillogott a koraesti elhaló fényben, mintha megannyi kis szentjánosbogár tanyázna benne.

Lassan az ablakhoz ballagott, és a párkányra támasztotta két könyökét. Sóhajtozva nézte a lefelé vánszorgó, füsttel borított londoni napot, amely fáradtrózsaszínbe, élénk kékbe, néhol ciklámenbe, és szürkésre festette a felhőket. A nyár egyik legforróbb napja a végéhez közeledett. A kertváros virágai kornyadozva hajlongtak, a gyep megfakultan haldoklott, a kocsikat por lepte. Aszály.

- Valami baj van, Rhoswen drágám?

A megszólított balra fordította a fejét, ahol megboldogult nagyanyja portréja lógott. Ugyanaz a szem, és szemöldökvonal, mint az övé.

- Semmi, nagyi.

Az idős hölgy mindentudóan elmosolyodott, de elhallgatott. A lány megdörzsölte fájós könyökét, majd felegyenesedett.

Lesétált a földszintre, ahol a lábasok nagyban súrolták önmagukat, a kanalak egy kis konyharuhába-dörgölőzés után berepültek a fiókba. A mágikus óra elütötte a fél nyolcat, vagyis nem éppen elütötte, mert előjött belőle egy kis, sárga madár, és közölte, hogy mennyi az idő. A falon beszélő képek csüngtek. Rhos kedvence az a fiatal, és szemtelen, fekete hajú fiú volt, akivel ő rengeteget vitatkozott. Persze, kép révén mindig ugyanazt ismételgette, így a lány a beszélgetések végén már fetrengett a nevetéstől.

Beljebb, a nappaliban sötétvörös kanapé terpeszkedett, előtte egy közönséges televízió. Leült a konyhaasztalhoz, ahol anyja pár pálcaintéssel kevergette a kávéját.

- Mi az, kicsim? – kérdezte a lányára nézve.

Kicsi a...

Rhoswen rezignált mosolyt erőltetett az arcára, és úgy válaszolt:

- Unatkozom.

- Mért nem mész egy kicsit ki? – kérdezte a konyhába éppen befutó apja. Ledobta a táskáját a konyhaszekrény mellé, adott egy szájrapuszit feleségének, majd kioldva a nyakkendőjét leült a lánya mellé.

- Úgyis egész nap bent ülsz.

- Szia apa – mondta gúnyosan a lány, és hátradőlt. – Ebben az istentelen melegben sok kedvem van kimenni – húzta el az orrát.

Anyja fintorgott egyet, és felállva a konyhaszekrényhez sétált, hogy keressen még egy porceláncsészét a férjének. Mikor végre némi csörömpölés után megtalálta, letette az asztalra, és töltött a neki is a koffeines italból.

- Milyen volt a napod, Jeff?

- Jó sűrű... Képzeld el, ma két régi aktát találtam felelőtlen vezetésről, és mindkettőben ugyanaz a...

Rhoswen rémülten pattant fel. Pont ez hiányzott neki... Végtelenül unta apja munkahelyi beszámolóit. Ügyet sem vetve olyan formaságokra, mint az elkéredzkedés, kisuhant az ajtón, át a pedánsra nyírt, azonban kiszáradt magnóliabokrok között, keresztül a tökéletesen kitikkadt gyepen és a fehérre festett kertkapun. Egyszóval egy teljesen átlagos kertvárosi udvaron. Csak ő nem volt teljesen átlagos kertvárosi jelenség.

Szakadt farmerja összes lyukán bebújt az a hűvös fuvallat, ami átfutott egész Little Whingingen. A műanyag karkötők a kezén megcsörrentek, de zavartalanul haladt tovább. Befordult a Privet Drive-ra, lassan sétált el a házak mellett. A puccos járókelők fejcsóválva nézték a fekete tornacipőt, amit a lábán viselt, és a napban csillogó, halványsárga ékkövet a köldökében.

Belesett a kertekbe, a nyitott ablakokon. Mindenki benn hűsölt, de ő most nem tudta volna elviselni a szüleit. Akkor inkább ez a meleg. Hamarosan az utca végére ért, de mikor a hármas szám mellett haladt el, hangos pukkanást hallott a nyitott ablakon keresztül, majd a kertben megjelent egy kócos, fekete hajú, szemüveges fiú, a felpattanás lendületében beverte a fejét az ablakpárkányba, de a kezében...

- Pálca? – suttogta Rhoswen elhűlve, és hirtelen előhúzta a sajátját is. Ordibálás hallatszott, és két lilás kéz nyúlt a fiú után ki az ablakon. A lány ijedve besurrant a bokor mögé, onnan figyelte az eseményeket.

Teljesen össze volt zavarodva. Miért van ennél a fiúnál varázspálca? Ő mindig is úgy tudta, hogy az ő családja az egyetlen a világon, aki varázserővel bír... Legalábbis ilyen közel magához nem sejtett hasonlókat. És az a pukkanás vajon hoppanálás hangja volt?

A szülei meg nem is tudtak róla? Vagy... titkolták előle?

Harag és tanácstalanság feszítette belülről. Lázasan gondolkodott, szinte hallani lehetett, ahogy csikorognak az agya fogaskerekei. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy összerezzent, mikor egy zöld szempár nézett vele szembe. Ijedten pillogott vissza, majd követte a fiú tekintetét, egészen le a kezében tartott pálcáig.

Egy félpercnyi döbbent csend után ellökte magát a menedéket nyújtó sövénytől, és elrohant az utca közelebb eső vége felé. Miután lefordult a sarkon, úgy gondolta, nincs elég messze... Tovább futott, majd mikor egészen elfáradt, lihegve nekidőlt egy krémszín házfalnak, miközben behunyta a szemeit. Az oldala kegyetlenül szúrt, a térdére volt kénytelen támaszkodni.

Egyszerűen nem értett semmit. Felborult az a békés kis képe, amiben eddig hitt. Egész tisztának, magától értetődőnek hitte családja történetét. Az ősidőktől megvolt a Buryhill család ereje, mindenki szépen sorban örökölte, és vele együtt a titkot is, mit csak a família tagjai érthettek meg, és tudhattak. Mindenki kapott egy pálcát, mikor betöltötte a tizenegyet, aztán a szülei tanították mindenfélére.

Rhoswen ökölbe szorította a kezét. Mennyit szenvedett ez miatt! Hányszor került lehetetlen helyzetbe, amit átlátszó dumákkal magyarázott ki! Hányszor akarta elmondani a barátainak a titkot! És most kiderült, hogy még sincs teljesen egyedül.

A szíve úgy dörömbölt a mellkasában, hogy kapkodnia kellett a levegőt. A felfedezés egyszerre szabadított fel belőle mérhetetlen örömöt és dühöt.

Aztán összeszorult a szíve. Egész eddigi élete egy jól kitervelt hazugság volt... Hát hogy bízzon ezután a szüleiben?!

Pár percig még pihegett, zúgó fejjel, majd a másik oldalról megkerülve a háztömböt hazáig szaladt. Az ajtót úgy tépte fel, mint egy őrült. A szülei megilletődötten pislogtak felé a konyhaasztal mellől.

- Mért nem... – kezdte lélekszakadva Rhoswen, de nem kapott levegőt. – Mért nem mondtátok el hogy... – gesztikulált lihegve, indulattól kipirult arccal. – Hogy nem mi... vagyunk az... egyetlenek?!