2. fejezet

Magyarázatok

efferson és Arymilla Buryhill sokatmondó, szülői pillantást vetettek egymásra, majd visszanéztek egyetlen lányukra.

- Nos? – kérdezte Rhoswen türelmetlenül, követelőző hangon, és csípőre vágott kézzel.

- Ülj le, kicsim – állt fel sóhajtva az apja, kihúzva az egyik széket.

Rhos bizalmatlan arccal, lassanként ereszkedett le a rá. Szüleit fürkészte: mindketten a földet, és egymást figyelték, idegesen tekintgetve fel és le.

- Először is – kezdett bele Jefferson. – Mondd el, hol láttál...khm... Magunkfajtát.

- A Privet Drive-on – vágta rá fagyos hangon a lány, majd hozzátette: - Velem kábé egyidős fiú lehet... Volt neki egy sebhelye... – bökött a homlokára szemöldökét ráncolva.

- Ó! – kiáltott fel az anyja. – Tudtuk, hogy Harry Potter valahol itt lakik, a közelben, de nem gondoltam hogy...

- Szóval akkor tudtátok? – kiáltott fel keserűen Rhoswen. – És... Hányan vannak még?

- Sok... Sok millióan – hajtotta le apja a fejét.

- Ó.

Rhoswen először érezte életében, hogy elakad a szava, hogy most nincs frappáns visszavágása. Szemei elhomályosultak a könnyektől, ezért ő is a padlót kezdte vizsgálni.

- Tudod, Rhos, mi nagyon... Sajnáljuk – mondta Arymilla szánakozó hangnemben. – Meg van az oka, amiért nem mondtuk el.

- És mi az? – csattant fel fátyolos hangon. Az első könnycsepp már végigfolyt az arcán.

- Hát akkor kezdjük az elejéről – mondta az apja csendesen. – A világot valójában a varázslók és boszorkányok irányítják, a muglik (szebben mondva varázstalan emberek) tudta nélkül. Van egy Mágiaügyi Minisztérium, és miniszter is...

- A Minisztériumban dolgozik apád, nem egy irodában – vette át a szót Arymilla. – Azon az osztályon, amelyik minden igyekezetével arra törekszik, hogy a muglik ne szerezzenek tudomást a létezésünkről.

- Ez eddig mind szép és jó – törölte meg Rhoswen az arcát. – De még mindig nem magyarázat arra...

- Nézd – vágott közbe az apja. – Abban az időben, mikor születtél, a hatalmon egy szörnyű varázsló volt... Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén.

- De azért csak van neve, nem? – vonta fel a szemöldökét Rhos.

- Van, de soha nem mondjuk ki – válaszolt neki anyja.

- Miért nem? – kérdezte csípősen.

- Mert mindenki retteg tőle. Már a nevétől is. Ebből láthatod, hogy nagy hatalmú varázsló volt, aki elérte, hogy mindenki féljen tőle. Sok derék varázslót és boszorkányt megölt...

- Mondd inkább tovább.

- Hát jó... – sóhajtott édesanyja. – Tudod, a mi családunk nagyon régóta aranyvérű, tehát csak varázslókból áll.

- Ezt az egyet tudtam – mondta a lány fanyalogva.

- És szégyellem bevallani, de... A nagyapád, és ennek hatására apád is a szolgálatában állt egy darabig, a legelső időkben Tudjukkinek.

- Mondd már el, hogy hívják ezt az átkozott Hú De Nagy Vagyok, Féljetek - manust! – kiáltott fel Rhoswen indulatosan.

- Vo... – suttogta apja, közelebb hajolva. – Voldemort.

Arymilla megborzongott.

- Na, helyben vagyunk – mondta a lány elégedetten.

- Tehát... – vette át a szót apja megint. – Nagyon hamar megbántam, hogy Őt szolgáltam, ezért amilyen gyorsan csak lehetett, ki akartam szállni a halálfalók köréből. A halálfalók a Tudjukki szolgái.

Rhos ugyan mordult egyet a „Tudjukki” szónál, de nem szólt.

- Csakhogy Tőle egyáltalán nem könnyű megszabadulni. Akkor majdnem megöltek minket. Egy titokbűbájnak köszönhetően nem találtak ránk. A titokgazdánkat, anyád testvérét viszont megölték. Neki köszönhetjük mindannyiunk életét.

- Féltettünk! – kiáltott fel hirtelen Arymilla. – Azt gondoltuk, jobb lesz, ha nem tudsz semmit erről az egész borzalomról...

- Aztán Tudjukki elvesztette az összes erejét. Tudod kinek hála? Annak a fiúnak, akivel ma találkoztál. A seb a homlokán a halálos átok nyoma. Ő az egyetlen, aki túlélte.

Rhoswen eltátotta a száját.

- De... – hebegte. – Azt nem lehet kivédeni...

- Neki mégis sikerült – vont vállat édesanyja.

- Van egy angol varázslóiskola – fűzte aztán tovább Jefferson. - A világ egyik legnagyobbja. A Roxfort. Tizenegy évesen vettek volna fel, de mi... Nem akartuk. Ostobák voltunk. Annyira féltettünk, hogy nem mertünk elengedni a varázsvilágba. Foggal-körömmel védtünk, nem akartuk, hogy te is átéld azt, amit mi...

Rhoswen szemébe most már nem gyűltek könnyek. Keserű ízt érzett a szájában, ujjaival az asztalon dobolt.

- Megfosztottunk minden lehetőségtől...

- És hazudtatok – szólt rekedtes hangon.

- Sajnáljuk – mondta Arymilla, hangja megbicsaklott, és halkan könnyezni kezdett.

Rhoswen valahogy nem tudta sajnálni. El volt foglalva a saját érzéseivel.

- Mit gondoltatok? – kérdezte vádlón. – Hogy örökké itthon leszek, benn a házban, és úgy nem ér majd semmi baj? Hogy kibírom majd? Hogy gondoltátok, hogy nem jövök rá az igazságra?! – most már kiabált, és felemelkedett ültéből, az asztalra csapva. – Nem hagytatok felnőni! Talán egész életemben egy üvegburában akartatok tartani?!

Sokévi titkolózás bukott fel belőle, az elfojtott düh, öröm, minden benntartott érzés. Haragudott a szüleire, de valahogy mégis...

A két szülő lehajtotta a fejét.

- Megértjük, hogy most... dühös vagy – szólt végül apja. – De ígérem, mindent jóváteszünk.

- Beíratunk a Roxfortba – folytatta édesanyja. – Úgy élhetsz majd, mint a többi varázslógyerek. Hozzád hasonló barátokkal... A legtöbb varázslatot és bájitalt tudod, amit a korodbeliek, igyekezetünk mindent megtanítani neked. De van még mit bepótolnod azért.

Rhoswen minden erejével azon volt, hogy visszatartsa azt a felhőtlen, kitörő boldogságot, ami benne növekedett. Teljesen ellentétes volt eddigi érzéseivel, de mégis ott volt... Legszívesebben megölelte és megcsókolta volna a szüleit.

- Rendben – bólintott szaggatottan. – De most muszáj... – harapta el a mondat végét, és az ajtó felé indult.

Szó nélkül kilépett rajta, és nagyot sóhajtott. Behajtotta maga mögött, és átvágott a kerten, ahogy pár órával ezelőtt is tette.

A lába mintha önálló akarattal rendelkezne, úgy vitte előre, gondosan elkerülve a Privet Drive-ot. Ráfordult a Magnolia útra, onnan pedig a sötétbe burkolózó játszótérre. A szétrongált hinták nyikorogva lengtek finoman az esti szellőben. Rhoswen odasétált az egyikhez, ami még úgy ahogy ép volt, és beleült. Kezeit ráfonta a láncra, és lábaival meglökte magát. A hinta beindult, és lengeni kezdett, bár nem túl magasra, a lány nem hajtotta. Előre meredt, a semmibe, gondolatai megint száguldoztak a fejében. A hinta lelassult, lassan megállt, ahogy Rhos lábai leértek a földre.

- Szia!

A lány összerezzent, de nem nézett hátra. Így is tudta minden idegszálával, hogy ki áll a háta mögött. A varázsvilág megmentője, a nagy Harry Potter.

A fiú megkerülte a nehéz vasállványt, és letelepedett a Rhos melletti hintába.

- Gondolom tudod, mi is a helyzet – jegyezte meg tárgyilagos hangon a lány.

- Azt hiszem – bólintott tétován Harry.

- Na jó... Akkor essünk túl rajta – sóhajtott fel a lány, és Harryre emelte a szemeit. – Azt tudom, hogy te ki vagy. Én Rhoswen Buryhill vagyok, és egészen máig azt hittem, hogy a családunk az egyetlen mágikus képességekkel rendelkező embergyűjtemény – közölte csúfondárosan.

- Hogy... Miért? – kérdezte kíváncsian Harry.

- Mert a szüleim óvni akartak – hangja már csöpögött a gúnyba fojtott keserűségtől. – Apám halálfaló volt Voldemortnál, vagy ki a frásznál... Aztán megtért, vagy mi, és titokgazdára bízott minket...

Látta, hogy Harry szája sarka megrándul, de figyelmen kívül hagyta. Biztos a név miatt, gondolta.

Fogalma sem volt, mért mondja el egy szinte vadidegennek az egész életét, de valamiért bízott a fiúban. Talán, mert ő volt az első, mert miatta indult el az új, végre valós élete.

- Jövőre a Roxfortba fogok járni – mondta aztán szárazon.

- Hány éves vagy?

- Tizenöt – nézett rá megint.

- Akkor egy évfolyamra fogunk járni – mosolyodott el a fiú. – Remélem a Griffendélbe kerülsz majd...

- Hogy... hova? – vonta fel a szemöldökét.

- Ja persze, te akkor nem tudod. Szóval az egész suli négy házra oszlik: a Griffendélre, a Mardekárra, a Hugrabugra, és a Hollóhátra. Én a Griffendélbe járok.

- Aha – bólintott Rhos, majd cinkos félmosollyal felsandított a fiúra. – És mért szeretnéd, hogy oda kerüljek?

Harry elpirult, és elfordította a fejét, de nem válaszolt. Rhoswen mosolya vigyorrá szélesedett.

- Neked milyen a pálcád? – szólalt meg aztán.

Jó kis témaelterelés, gondolta kajánul a lány.

- Kilenc és fél hüvelyk, rózsafa, unikornisszőr maggal – darálta.

- Aha.

Rhos direkt nem kérdezett vissza, a témaváltás már úgyis megvolt, különben sem izgatta különösebben Harry pálcája, azon kívül, hogy van neki, a többi nem érdekelte.

- Te a szüleiddel laksz? – tette fel végül azt a kérdést, amely után őszintén érdeklődött.

- Nem – húzta el a fiú a száját. – A nagynénémékkel. Egyszerűen szörnyűek. Láttad ma azt a jelenetet a kertben?

- Mikor valaki elkapta a nyakad? – vigyorogott Rhoswen.

- Az a nagybátyám volt – mondta szomorú mosollyal.

- Micsoda családi szeretet – válaszolt gúnyosan.

Harry elhúzta az orrát, láthatóan nem esett jól neki, de Rhos ezzel mit sem törődött. Egy sóhajtással felállt a hintából, és elindult kifelé, majd a válla felett arisztokratikusan visszapillantott.

- Akkor még találkozunk... Potter – tette hozzá vigyorogva.

Látta, hogy a fiú szemöldökei összeszaladnak, pont mint mikor valaki nem kívánt ismerőst lát. Valakire emlékeztethetem, futott át a lány fején.

Rhoswen nagyokat szippantva az esti levegőből, zsebre tett kézzel sétált tovább.