3. fejezet

Szoba és háztársak

ettőt keversz balra, aztán beleszórod a... Rhos? Figyelsz te egyáltalán?

- Hogy mi? – bámult hirtelen az anyjára.

- Ez így nem fog menni – sóhajtotta lemondóan Arymilla, megtörölve a homlokát.

Az üst meleg, észveszejtően büdös párába foglalta a garázst, bugyogásának hangja az egész teret betöltötte. Rhoswent a rosszullét kerülgette, azonkívül nem is nagyon érdekelte más, mint a Roxfort. Törődött is ő a Veritaserum hozzávalóival...!

Már augusztus vége volt, a lány megkapta a könyvlistát, és a tudnivalókat. A szülei szerencsére könnyen elintézték a beíratását. Néha jól jön, ha az ember apja fejes.

- Jobban kéne figyelned, különben mit fognak szólni a tanáraid... Te lány, te lány – rázta a fejét az aggódó anya.

- Ez a lány tökre figyel – fonta össze maga előtt a karjait. – Csak rosszul vagyok a szagtól.

- Márpedig, ha örökölted a tehetségem bájitaltanból, bizony sokat főzőcskézhetsz.

- Remélem ebben apára ütöttem – borzongott meg Rhoswen.

- Akkor meg megbuksz – kuncogott fel a nő.

- Inkább az, mint ez a dögletes bűz állandóan.

Arymilla megcsóválta a fejét. Kimerte az üst tartalmát pár üvegbe, felcímkézte. Rhos unottan figyelte anyja ténykedését, aztán hirtelen ötlete támadt. Megvárta, amíg a nő egy pálcaintéssel feltakarítja a koszt, és kisétál a garázsból.

Rhoswen felpattant, és a bájitaltárlóhoz lépdelt. Egy diadalmas kis mosollyal zsebre vágta az egyik üveg Veritaserumot, és ő is kiment.

×××

Rhoswen tettetett közönnyel, de dübörgő szívvel tolta végig a King’s Crosson a csomagjait, és egy huhogó, kékesen csillogó fekete baglyot.  Füle mögé tűrte a haját, majd apjára nézett.

- Biztos, hogy normális dolog ez? – bökött a fejével a kilences és tízes vágányt elválasztó falra. – Vagy csak be akarsz égetni?

Jefferson felnevetett.

- Ugyan már, Rhoswen, csak bátran.

A lány vett egy hatalmas levegőt, és összeszorított szemmel átvágott a falon. Az első meglepetés és öröm, melyet akkor érzett, amikor sértetlen átjutott a falon, hamar el is illant, amikor megtántorodott, és jól hanyatt esett – volna, ha erős kezek nem ragadják meg, és segítik álló helyzetbe.

- Na, ne tapizz már! – méltatlankodott Rhoswen megfordulva.

- Jó, akkor legközelebb hagylak elvágódni – vonta meg a vállát a szőke fiú, és Rhosra fintorgott. Jó egy fejjel magasabb volt a lánynál, de az csak a szemeit forgatta, és eltolta a kocsit a vonat felé.

Mikor elvették tőle a poggyászait, Rhoswen fülke-keresésre indult. Nem volt számára valami biztató a kínálat...

Ez lúzer... Ez debil... Ennek répa lóg a fülében... Ez a szőke tapizós hülye... Ez meg a Nagy Harry Potter.

A lány arcán mosoly szaladt végig, és belépett a kupéba.

- Leülhetek? – kérdezte, és már le is vágódott egy üres helyre.

- Szia! – köszöntötte Harry, aki zavarodottan bemutatta a mellette ülőket.

- Sziasztok – mosolygott rá arrogánsan a fintorgó fiúra és lányra. Megszokta már, hogy nem mindenhol veszik jó néven a nagyszájúságát, és hogy nagyon nem törődik a világgal.

- Ti is griffendélesek vagytok, igaz? – kérdezte aztán.

- Igen – bólintott a Hermione nevű lány. Rhoswen nem találta túl szimpatikusnak, a belőle sugárzó határtalan intelligencia és tanulásmániásokra jellemző tekintet miatt. A vörös hajú, szeplős fiú pedig nem keltett benne semmilyen érzéseket: közömbös arccal szemlélte őt.

Beszélgetésbe elegyedtek: a kezdeti unszimpátia hol eltűnt, hol fellángolt. Mire az öltözésre került a sor, Rhoswen az „egész aranyosak” kategóriába sorolta őket, de nem tudta, őt hova tették, főleg, mert Harry olyan feszélyezetten viselkedett egész végig. De most már nem bánta volna, ha a Griffendélbe teszik.

Miután csodálkozott eleget, hogy ló, meg mindenféle gép nélküli fiákerekkel felvitték őket a kastélyba, ahol Rhos egy csapat másodikos kis hollóhátassal ült, akik rettenetesen untatták (nem győzött ásítozni), megint majdnem hanyatt esett a kastély látványától: ősrégi kövek, hatalmas udvar, rengeteg járat, magas tornyok, fénylő ablakok... A lány mindig is erre vágyott! Mennyivel jobb lesz, mint otthon!

Lelkesedve baktatott be a tömeggel a terebélyes főkapun, ahol is elég hamar egy lokalizáló-bűbájt érzett magán végigfutni. Szinte ugyanabban a pillanatban kezet érzett a vállán, mire sebesen megfordult.

- Miss Buryhill, McGalagony professzor vagyok, az igazgatóhelyettes. Üdvözlöm a Roxfortban. Mivel magát is be kell osztanunk egy házba, az elsősökkel együtt kell jönnie.

- Na ne már! Még hogy én, ezekkel a kis taknyosokkal!

- Kérem, fékezze a nyelvét! – mondta összepréselt ajkakkal. – Jöjjön velem. – Azzal meg sem várva a válaszát, karon ragadta, és maga után vonszolta.

Rövid, idegesen elhadart ismertető után (amiből Rhosnak mindössze valami székre ülünk és akkor a süveget sikerült kihámoznia) bevonult egy csapat reszkető gólyával az ebédlőbe, amiről utólag derült csak ki, hogy errefelé nagyteremnek hívják. Jóval magasabb volt a kicsiknél, ezért ki is tűnt a tömegből.

A lány éppen azon agyalt, hogy a tanárnőre ráférne egy wellness-hétvége, mikor meghallotta a szemüveges-kontyos nő hangját.

- Idén egy ötödévest is köszönthetünk iskolánk falai között, legelőször ő kerül beosztásra. Buryhill, Rhoswen.  – mondta kissé türelmetlenül.

Flegma arckifejezéssel lépett ki a lány a sorból, pedig a gyomra fickándozott, mint egy hal. Leült a háromlábú, meglehetősen ingatag székre, az idegzsák nő pedig a fejére helyezte a süveget. Az hatalmas volt, de még a fejébe sem volt ideje csúszni, mert rögtön elrikkantotta magát:

- Mardekár!

A jobbról második asztalnál kitört a taps, de Rhoswen szíve valahogy összeszorult. Harryék asztala felé sem nézett, inkább megcélozta a zöld-ezüst nyakkendősök táborát.

A tapizós szőke.

Elhúzta az orrát, mikor a bőszen tapsikoló fiúra nézett. Leült az asztal mellé, és körmét piszkálgatva figyelte az ügyetlen kis elsősök beosztását. Tekintete a tanári karra tévedt: első pillantásra megállapította, hogy a középen ülő öreg, olyan földigérőszakállas-bölcsöreg kinézetű férfi az igazgató. A többi tagja a tanári karnak nem mondott túl sokat neki. A beosztási ceremónia véget ért, és Dumbledore (akinek a nevét Rhoswen úgy hallotta ki egy beszélgetésből) szólásra emelkedett. Jelezte, hogy az erdő tiltott terület, pár szabályt, a gondnokot, meg hasonló, végtelenül unalmas dolgokat.

Hamarosan azonban megjelentek a vacsora első falatjai a tányéron, Rhoswen pedig mind a főételből, mind a desszertből rendesen beevett, korgó gyomra már igényelte a táplálékot. Jóllakottan, fél-elégedetten állt fel az asztaltól. Valamit felfogott abból is, hogy a prefektusokat kellene követni, így hát mikor felkiáltott a szőke srác, hogy elsősök utánam, Rhos egy fintorral indult el.

Amaz félvállról, sietve kormányozta az újakat a bonyolult folyosórendszerben, mintha örök életében itt járt volna. Rhoswen már a negyedik kanyar után végleg elvesztette a fonalat, a sötét pince hidege átjárta a testét. Nemsokára sima kőfal előtt torpantak meg, ahol a prefektus jó hangosan kimondta a jelszót.

- Invito!

Még ilyen hülye jelszót, fintorgott a lány, miközben a kő eltolódott, és mögötte zöld lángokkal lobogó kandalló, hideg falak, sejtelmes, zöld fény, és zöld-ezüst bútorok álltak. Rhoswen érdeklődve nézelődött körül, és bár kissé ridegnek találta a helyet, de a világért sem panaszkodott volna érte.

- Lányok balra, fiúk jobbra, fel a lépcsőn – mutogatott unottan a szőke.

A lány lenn maradt volna a többiekkel, de kíváncsisága győzött, és felrohant a hálójukba. Fenn már ott várták az egyik üres ágy mellett a csomagjai, és Sening, a baglya kalitkája is ott volt, a madár viszont már nem. Rhoswen elég hamar napirendre tért a dolog felett, majd az ágyához sétált.

Abban a pillanatban kegyetlen vihogás ütötte meg a fülét.

Csak ne a szobatársaim legyenek, csak ne a szobatársaim legyenek... – szuggerálta magában, ám lemondóan sóhajtott, mikor a visítás egyre erősödött, és két lány lépett be a szobába. Az egyik félhosszú, fekete hajú, furcsán hegyes vonású lány volt, sápadt bőrrel; mellette egy derékig érő, szőke hajú és meglepően magas lány, eléggé csinos.

- Áh – hagyta abba a fekete hajú a vihogást. – Szia! Pansy vagyok – mutatkozott be kissé bizalmatlanul, miközben a lány felé sétált, és pofátlanul végigmérte.

- Rhoswen Buryhill – válaszolt talán túl tüskésen, karba font kezekkel.

- Én meg Rebecca – mondta a szőke, ő sem több kedvességgel.

- Nos, akkor Rhoswen – kezdte Pansy. – Lássuk csak a szabályokat: a cuccainkhoz egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá, se pasinkhoz, se egyéb tulajdonunkhoz, azonkívül...

- Fogd be, Parkinson! – kiáltott fel a belépő, sötétbarna hajú lány.

Rhoswennek legelőször a neonzöld szeme tűnt fel, talán nem is természetes eredetű. Mögötte közvetlen lépett be egy rettenetesen törékeny, halk szavú, félénk kislány, már amennyire egy ennyi időst annak lehet mondani. Ő mégis annak látszott szőkés hajával, és seprűs szempilláival.

A neonzöld szemű szépség odasietett a lányhoz, és a kezét nyújtotta felé.

- Üdvözlünk a Mardekárban! Selina vagyok, ő meg Molly – mutatott a mögötte állóra. – Ne is törődj ezzel a két libával, hatalommániások.

- Te beszélsz, Riley? – csattant fel Rebecca Selinára hadonászva. – Kis szuka, azt hiszed, mindig megmondhatod...

- Kussolj már, légy szíves! – emelte fel a hangját Rhoswen, és a szemeit forgatta. – A magas frekvencia, amin sipítozol kikészíti a fülemet.

Rebecca csak hápogott, majd kiszőkített haját hátracsapva kivonult a szobából, Pansyvel együtt.

- Áh... – heveredett végig az ágyán Selina, tarkója alá csúsztatva a kezét. – Nem tudom, hogy fogom kibírni ezekkel...

- Négy évet már kibírtál – szólt alig hallhatóan Molly.

- Akkor ez már piskóta lesz – toldotta meg vigyorogva Rhoswen.

- A lényeg – ült le Molly az új lány ágya szélére. –, hogy fel se vedd, amit mondanak. Annyit sem ér a szavuk, mint egy nagy kupac sárkánytrágya.

Rhoswen megütközve nézett Mollyra. Ezen a pillantáson aztán Selina jót nevetett.

- Na igen, Mollyt mindenki törékeny kis tündérvirágnak nézi... Pedig egyáltalán nem az – mondta még mindig vigyorogva.

Rhoswen visszamosolygott rá – saját meglepetésére teljesen kedvesen. Ebben a két lányban valahogy nem talált semmi kivetnivalót... Bár az idő elmúltával biztosan fog. Egyelőre azonban teljesen elégedett volt a sorsával.

- Lányok – szólt aztán, átfutva egy kefével a haján. – Én lemegyek körülnézni. Nem jöttök? – kérdezte a tükörből sandítva rájuk.

- Nem köszi – mondta Sel, miközben egy kocka csokit tömött a szájába. – Én szerintem mindjárt bevágom a szunyát.

Molly csak megrázta a fejét. Rhoswen elindult lefelé a lépcsőn, még mindig kíváncsian nézelődött körbe. A klubhelység üres volt, hisz már elég késő volt, de ez a lányt cseppet sem zavarta. Ledobta magát az egyik fotelba, és a smaragdszín tüzet kezdte bámulni. Egy hangra ijedt fel, ami közvetlen mellőle szólalt meg.

- Őh... szia – riadt fel kábulatából Rhoswen, de máris sóhajtott, mikor a szőke prefektus állt felette vigyorogva.

- Szia – köszönt vissza, miközben leült a Rhos melletti fotelba. – Draco Malfoy – mondta a kezét nyújtva.

A lány pár pillanatig bizalmatlanul méregette a végtagot, majd megszorította.

- Rhoswen Buryhill.

- Tudom – somolygott a fiú. – És – kezdte aztán. -, hogy tetszik a Roxfort?

- Felesleges ilyen udvariasan beszélned – dőlt hátra a fotelben. – Egész jó. Csak ez a Pansy meg Rebecca...

- Részvétem – közölte szenvtelenül Draco. – Egyébként hallottam már apádról, meg a családodról is. – Arca fura fintorra húzódott.

- Aha – válaszolt nagy értelmesen Rhos. Igazából nem érdekelte, mit gondol Draco a családjáról, inkább a róla alkotott véleménye izgatta. Vöröses fényű, fekete hajának egy tincsét az ujja köré csavarta, és a fiúra bámult. Aztán hirtelen megundorodott magától: rögtön Rebecca stílusa ugrott be neki.

Mégis mikor viselkedett ő így egy fiúval? Soha az életben. Ez a Draco előbb-utóbb még tönkre fogja tenni a hülye szürke szemeivel.

A hajtincs lehullott, Rhoswen pedig felpattant.

- Jó éjt – mondta gyorsan, és már a háló felé igyekezett.

- Mész is? – kérdezte egy kicsit csalódottan a fiú.

- Hát... Álmos vagyok – mentegetőzött Rhos, és igyekezett laposakat pislogni.

- Akkor szép álmokat – mosolyodott el Draco, de nem állt fel.

A lány pedig egészen addig, míg fel nem ért a lépcsőn, a hátán érezte a tekintetét.