4. fejezet

Barátság-zálog és séta

Következő nap az idő szelesbe fordult, bár a nap sütött, a diákok felvették a hosszú ujjú felsőiket, hogy ne dideregjenek az udvaron. Rhoswen is így tett: most talár nélkül, egy farmerdzsekiben üldögélt az udvaron, Molly és Selina társaságában. Nem tudta megszokni az egyenruhát, mindig zavarta, és szörnyen hivatalosnak tartotta.

Az frissen kézhez kapott órarendjét bámulta: mennyi bájitaltan!

Blőáh!

Sokkal jobban örült volna egy csomó bűbájtannak, amit otthon is imádott, vagy még az asztronómia, de ez... Orrát elhúzva fintorgott, miközben hallgatta a másik kettő sopánkodását.

- Már megint a griffendélesekkel! Megőrülök, ha azt kell hallgatnom, Malfoy és Potter hogyan ölik egymást, meg Piton prof Pottert. Kész élvezet – nyögte Molly.

- Te azokat még nem láttad – nézett a kételkedő Rhoswenre Selina. – Esküszöm, inkább ülnék be csillámporral beszórva egy csapat orrontó furkász közé, mint ez.

Rhos felnevetett, majd sejtelmesen hozzáfűzte:

- Meglátom.

- Na gyertek – kászálódott fel Molly a padról. – Következik aaaa...

- Gyilkolás! – kiáltott fel színpadiasan, vigyorogva Sel.

Rhoswen nevetve és fejcsóválva sétált be az épületbe mellettük.

×××

A bájitaltan tényleg meghozta a szörnyűségeket: nem is a piszkálódás miatt – mit érdekelte a lányt, hogy Piton hatmillió pontot levont a Griffendéltől, Draco valami ismeretlen eredetű cuccot dobott Harry üstjébe...?

A borzalmak a szagokkal kezdődtek, mikor az üstök felforrósodtak. Rhoswen szédelgett, Pitonról pedig megállapította, hogy egy besavanyodott, kiállhatatlan alak lehet, amit Sel meg is erősített. Molly azonban érthetetlen módon csak hallgatott.

Az óra második felében Draco sündörgött oda, amikor éppen nyelvkidugva koncentrált. A fiú megfogta a könyökét, mire Rhoswen ijedtében beleöntötte a fél csomag őrölt sárkányfogat az üstbe.

- Gratulálok! – mondta morcosan Dracora bámulva, de az ártatlan képe láttán kissé megenyhült. – Na mondd, mit akarsz.

- Nincs kedved estefelé sétálni egyet? – suttogta körbetekintve.

- Őőőő... – A lány arcán rózsaszín foltocska jelent meg. – Felőlem oké – szedte össze magát gyorsan, miközben ő is körbenézett.

Holtan terült volna el akkor, ha pillantással ölni lehetne. Harry a másik asztaltól úgy nézett rá, mintha világellenes bűncselekményt követett volna el. Rhos értetlenül bámult rá, mire egy fejcsóválás volt a válasz. A lány azonnal leolvasta az arcáról: „mardekáros”.

Sóhajtva próbálta aztán figyelmét megint az órai tennivalókra terelni, de ez elég nehezen ment, főleg mert a mellette álló Selina folyamatosan böködte az oldalát, és vihogva sustorgott a fülébe.

- Jaj, hagyj már! Csak sétálunk!

- Aha, ahogy Malfoyt ismerem... – mondta kajánul a lány, miközben megkeverte a főzetét.

- Nem is ismered Dracot, akkor meg ne ítélkezz! – morogta Rhos.

Kitöltötte egy üvegbe a szörnyűséges kék színű löttyöt (elvileg smaragdzöldnek kellett volna lennie), felcímkézte, és letette a tanári asztalra, éppen fordult volna meg, amikor az eddig írogató professzor felemelte a fejét.

Nekem lőttek – emelte Rhoswen az égnek a szemeit.

- Miss Buryhill, kérem jöjjön velem megbeszélésre. – A lány akkora szemeket meresztett, mint egy-egy csészealj. Hátranézett a vállvonogató lányokra, majd bólintott.

A tanár felállt a helyéről, és a hátsó szoba felé sétált, Rhoswen pedig követte. Belépett a terembe, ahol még erőteljesebben megcsapta az orrát az a szörnyű bűz, amit minden bájitalraktár közelében érezni szokott. Megpróbált nem fintorogni. Körülnézett – valószínűsítette, hogy tényleg itt tárolja a hozzávalókat, meg itt javít dolgozatot, az íróasztalon sorakozó papírhalomról ítélve.

- Tessék – mondta félvállról, és ledobta magát az asztallal szembeni székre, ami mögött Piton most ült.

- Jó napot, Miss Buryhill – kezdte amaz csípősen. - Perselus Piton professzor vagyok, ha ezt még nem tudta volna. Nos, örülök, hogy a Mardekár hírnevét lett hivatott öregbíteni, de ide most a bájitaltan miatt jött. Kikérdezem magát, hogy mennyire tájékozott... Miss Buryhill, hiába vág ennyire szenvedő arcot, akkor is kérdezni fogok.

Rhos nem igazán akarta bevallani, hogy a szagoktól és a kis zöld izéktől van hányásközeli állapotban, így csak megpróbált emberhez méltó képet vágni.

- Elnézést, tanár úr – mondta minden meggyőződés nélkül.

Piton felvonta a szemöldökét, és legalább hatvan rettenetesen unalmas és nehéz kérdéssel bombázta Rhoswent, aki többnyire azért tudott felelni.

- Rendben van, az ön tudása kielégítő – mondta végül összetámasztott ujjai felett a férfi.

A lány hatalmas megkönnyebbült sóhajt hallatott.

- A többi tantárgyból pedig majd minden tanárral megbeszéli a dolgok állását. – Felállt az asztaltól. – Most pedig elmehet.

Rhoswen már az ajtónál járt, amikor Piton újra megszólalt.

- És kisasszony! Netalán tud kviddicsezni? Animágia? Valami egyéb megjegyzés?

A lány elhúzta az orrát.

- Semmi speckó cucc – válaszolta.

- Csak az éles nyelve, nemdebár? – hunyorgott a professzor tőle meglehetősen szokatlan módon derűsen.

- Ahogy mondja – vigyorodott el Rhoswen, majd kinyitotta az ajtót. – Viszlát.

×××

- Na, mi volt? – kérdezte Molly felnézve a könyvéből, amit az ágyán, hason fekve olvasott.

- Megevett – mondta nevetve Rhoswen, és lehuppant az ágyára. – Semmi különös, csak kérdezett „pár” – karcolta az idézőjeleket ujjával a levegőbe. – dolgot. Hol van Lin?

- Lin? – rántotta föl a szőke lány a szemöldökét.

- Hát Selina – mosolygott Rhos mindentudóan.

- Itt! – kiáltott egy hang az ajtóból.

A két lány a hang irányába kapta a fejét, és egy százwattos-vigyoros Selinát láthattak.

- Mi van, ki szórt rád vidítóvarázst? – kérdezte Molly meglepetten.

- Senki – válaszolt még mindig vidoran a lány, és lehuppant Rhoswen ágyára. – Nézzétek, mit hoztam nektek! – Azzal kinyitotta eddig ökölbe szorított tenyerét.

Azon három ezüstgyűrű csillogott, bennük átlátszó kő verte vissza a fényt.

- Jaj, Sel, én nem megyek hozzád feleségül – vihogott Rhos. – De azért kösz.

- Lökött – bökte oldalba a neonzöld szemű. – Ezek hangulatgyűrűk.

- Azok a féldolláros vackok, amik a testhődre változnak? – kérdezte fintorogva Rhoswen.

- Dehogy – mondta fennkölten a másik. – Ezek igaziak! Tényleg a hangulatodat mutatják... Valami bűbáj van rajtuk.

- Hú Sel... És ezért mi mennyivel jövünk neked? – kérdezte ámulva Molly.

- Semmivel... Csak legyetek mindig velem – nyújtotta ki tréfásan a nyelvét.

- Micsoda jótét lélek – húzta össze a szemét Rhos, és elvette az egyik gyűrűt.

- Aha, persze – nevetett fel aztán Sel. – Ingyen kaptam őket, bónuszként apa új seprűje mellé – vigyorgott diadalmasan.

- Tudtam én! – nevetett a most már nem is annyira új lány, és az ujjára húzta a gyűrűt.

Az abban a pillanatban vakító türkizkékre váltott.

- Ez mit jelent? – kérdezte hunyorogva Molly.

- Vidámságot – válaszolt Lin.

Mintegy végszóra, a szobába robbant a vinnyogó Rebecca és Pansy. A vakító ragyogás alábbhagyott kissé. A másik kettőre is rákerült az ékszer közben, mindkettőjüké ugyanolyan világoskéknek látszott, bár Mollyéba vegyült valami unalomról árulkodó mocsárzöld is.

- Mi van, mit bámultok? – kérdezte Reb kényesen.

- A frissen mosott hajad... – morogta Molly.

- Mit mondasz, DeHay? – csattant fel a szöszi.

- Semmit – sóhajtott Molly, miközben a kékség lassan teljes sötétzöldbe kúszott át.

- Hú lányok – pattant fel Rhos ijesztő hirtelenséggel ültéből. – Nekem mennem kell.

- Sok sikert a randihoz! – mondta Sel a „randi” szót furán hangsúlyozva.

- Nocsak – vihogott fel Pansy. – Kivel van találkád, Buryhill?

Rhoswen szemöldökén volt a sor, hogy a magasba szaladjon – egyszer sem hallotta még, hogy a vezetéknevén szólítják.

- Közöd, Parkinson? – mondta teljes undorral, majd kilépett az ajtón. Lesietett a klubhelységbe, ahol már ott ült az egyik fotelban Draco.

- Na végre – kászálódott fel a fiú ültéből.

- Draco, nem lenne jobb, ha valamikor nappal...?

- Csak nem félsz? – kérdezte incselkedve a fiú.

- Én?! – csattant fel Rhos. – Gyerünk. – Elindult az ajtó felé, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni Draco kaján vigyorát.

A kőfal eltolódott, ők pedig kisettenkedtek a puha, hideg pincecsendbe. Szótlanul elmanővereztek egészen a kijáratig (csak egyszer jött a Véres Báró, de előle elbújtak egy üres teremben), ahol kiléptek az éjszakába. Az ég kemény fekete, felhőtlen gránitján kivirágoztak az ezüst csillagok. A levegő most száraz volt, és eléggé fogvacogtató.

Rhoswen összehúzta magán a farmerdzsekit, úgy baktatott egy ideig szótlanul Draco mellett.

- Mi világít ott az ujjadon? – kérdezte aztán a fiú.

- Ja, ez? – nézett Rhos az ékszerére. – Hangulatgyűrű. Most kaptam.

- Kitől? – kapta fel a fejét Draco.

Rhos pimaszul elvigyorodott. Már a domb tetején jártak, a lábuk alatt összetapadtak a fűszálak, az erdő fái és a vadőr kunyhójának fénye egyre közelebbinek látszottak.

- A barátnőmtől. Afféle barátság-zálog – mondta a lány még mindig mosolyogva.

- Aha! – mondta Draco, mint egy nagy felfedező.

Elmentek a kunyhó mellett, egész végig suttogva beszélgettek, bár Rhos alig bírta ki, hogy néha ne nevessen fel hangosan. Az embernek mindig akkor van nevethetnékje, mikor nem kéne. Himnuszok, fontos beszédek, meg ilyesmik közben.

- Bemegyünk? – kérdezte a fiú fejével a fák felé bökve.

- Na jó – torpant meg hirtelen Rhoswen, és tiltakozólag felemelte a kezeit. – Az egy dolog, hogy nem izgatnak a szabályok, de miből gondolod, hogy meg is őrültem?

- Hát, én azt hittem, ha vagy elég bátor ahhoz, hogy éjjel velem mászkálj, a Tiltott Rengeteg már nem lesz kunszt. De úgy látszik, tévedtem.

Rhoswen legszívesebben fújtatva berohant volna az erődbe, de úgy döntött, nem adja meg a másiknak a káröröm lehetőségét. Draco ezt felfogva fancsali képet vágott, majd megragadta Rhos csuklóját.

- Gyerünk, ne izélj már! Vagy nem akarsz unikornisokat látni? – kérdezte a fiú kissé gyerekesen.

- Őszintén szólva, nem. – A lány megpróbálta helyben tartani magát, de a fiú sokkal erősebbnek bizonyult. – Ne rángass már! – nyafogott végül.

- Oké – engedte el Draco a kezét, majd körbenézett.

Nem voltak még benn az erdőben, szinte tisztán látszott a kastély, csak pár fa sorakozott mögöttük.

Tett egy lépést Rhoswen felé, hogy a testük majdnem összeért, mire a lány hátrált egy picit. Draco megint közelebb jött, és Rhos megint tolatni akart, de hirtelen reccsenés hallatszott, és a lány úgy érezte, megnyílt alatta a föld.

Pár másodpercig zuhant csupán egy ékes visítás kíséretében, majd föld szóródott az arcába, a hajára, a szemébe, a szájába, és minden lélegzőjáratába. Prüszkölt, mint egy megvadult ló, majd felnyögött, mikor megérezte a térdébe nyilalló éles fájdalmat.

Mikor végre eltűnt a por, félve kinyitotta a szemét. Vaksötét volt előtte, semmi hang.

- Draco? – szólalt meg bátortalanul, és félig fekvő helyzetéből felült.

- Itt vagyok – válaszolt egy erőtlen hang valahonnan közelről. - Mi a fene ez? – kérdezte aztán dühösebben.

Az egyetlen fényforrás a Rhoswen kezén barnán és vörösen felváltva lükető gyűrű volt.

- Barna és vörös? – kérdezte a sebes, koszos arcú Draco az ékszerre bámulva.

Rhoswen vonakodott kiejteni a szavakat.

- Félelem és düh – mondta aztán.

- Dühös? Kire? – meresztett a fiú hatalmas szürke szemeket.

- Szerinted? – vette elő a legszigorúbb fintorát a lány.

Valóban mérges volt Dracora, de a benne dörömbölő félelem ennél most nagyobb volt.

Megpróbált felállni, de azonnal felszisszent, és visszaesett ülő helyzetbe. Az arca és a kézfeje is tele volt horzsolásokkal, ahogy a másiknak is. Jobb ötlete nem révén, kúszni kezdett óvatosan, négykézláb. A talaj nedves volt és undorítóan nyálkás.

- Hol vagyunk? – hallotta a háta mögül Dracot.

Rhoswen nemsokára akadályba ütközött: az is vizes volt, és tömör. És ahogy széttette mind a két kezét, rájött, hogy fal kör alakú.

- Egy kútban.