1. fejezet

Dupla L

A hatalmi harcok már elsőben megkezdődtek. A Potter kontra Malfoy, griffendél kontra mardekár dolog nélkül a Roxfort már kicsit sem lett volna Roxfort. A magam részéről ezt szánalmasnak tartom.

A hugrabug és a hollóhát kimaradt mindebből. Hálát adok az istennek, hogy nem abba a másik két őrültekházába kerültem annak idején, mikor a süveg az agyamban turkált. Igaz, néha hiányzott, hogy a mi házunknak is jusson dicsőség, és fény, de én egész jól elvoltam éjszakai párbajok, meg parázs viták nélkül. Hát igen. Nem hiába osztottak be a hugrabugba.

Harmadikra ezek a dolgok olyannyira eldurvultak, hogy a tanárok kénytelenek voltak mindenféle ütődött szabályt bevezetni a diákok védelme érdekében. Hol itt a védelem, mikor a gondnok olyanokat ordibál egyesek után, amitől még nekem is égnek áll a hajam?! Persze utánam nem ordibál senki semmit.

Lucia Day csendes, mindig jól tanul, észrevehetetlen, mindenki lelki szemetesládája. Őt nem bántja senki, ő sem bánt senkit. A kis aranyos, derék varázslócsaládból származó Lucia.

Annyira elegem van abból, hogy mindenki cukinak, kedvesnek, mintakislánynak néz, aztán másnap ha megkérdezik, ismer-e engem, fogalma sem lesz, hogy ki is az a Lucia.

Kelletlenül áttoltam a kocsit a King’s Cross durva téglafalán, hogy kapásból nekiütközzek valamelyik nézelődő embernek.

- Bocsánat... – sóhajtottam.

- Semmi gond – szólt az illető félvállról, és rám sem nézve eltűnt valamerre a tömegben.

Ez az én formám.

Nehéz kezek kaptak el hátulról, és valaki belevisított a fülembe.

- Egyszer megsüketülök, az biztos! – mondtam nevetve, és arrébb taszigáltam a barátnőmet. Barna haja úgy állt a feje tetején, mint aki egy hete nem fésülködött, de tudtam, hogy csak ma reggel nem volt ideje fésülködni a nagy sietségben. Celia mindig, mindenhonnan elkésett.

- Annyira jó, hogy látlak! – mondta, és csillogó, nagy őzikeszemeivel a vonat felé intett. – Megyünk?

Némán bólintottam, de szememmel én is jelt adtam, hogy várnia kell, mert egy hosszú, és nyálas búcsúzás következik. Végigcsókolgattam anyám aggódó arcát, hagytam, hogy apu összeborzolja a hajam, és félórás prédikáló szövegbe kezdjen. A nővéremmel engedelmesen hallgattuk, bár ő titkon közben a legújabb pennáját próbálta összeszerelni.

Sherry pont az ellentétem volt. (Ne kérdezzétek, miért van ilyen idétlen neve, drága szüleim biztos ennek az italnak a hatása alatt voltak, mikor nevet kellett választani.) Ő olyan „társaságközéppontja” fajta volt, ha nem lenne a nővérem, egyszerűen ribancnak hívnám. De mivel viszonylag jóban vagyunk (a smink és ruha ellopkodásokon kívül) nem rovom fel neki, hogy egy hónap alatt a második pasiját mutogatja körbe pórázon. Természetesen ő griffendéles, miért is került volna a hugrabugba? Semmi szelíd nem volt benne.

Mikor könnyes-nyálas búcsúnk véget ért, Celia megragadta a kezem, és szó szerint felvonszolt az expresszre. Addig szaladt, amíg rá nem lelt a „megfelelő” kupéra, ahol már ültek egy páran. Nagy lendülettel nyitott be, a bennlévők megálltak a beszédben, eléggé meglepte őket, hogy Celia így berontott.

- LucésCel! – mosolygott ránk Ben, aki éppen a haját igazgatta.

Hát igen, mi voltunk, csak így egyszerűen LucésCel. Mindenki (aki ismert minket annyira) ha együtt voltunk, csak így hívott bennünket. A tanárok rendszeresen kevertek, ugrottam én már a Miss Hooper, és a Celia felszólításra is. Barátnőm ugyanígy.

A mi baráti körünk nem volt túl nagy, de szoros kapcsolat fűzött össze mindannyiunkat. Bár... Tulajdonképpen Bent nem is értem, mit is keres köztünk: szőke haj, nagy, égkék szemek, szívdöglesztő mosoly, izmok, meg minden ilyesmi. De a lányok, mint lányok nem is érdeklik. Talán meleg. Ki tudja?

Ben mellett a húga foglalt helyet. Ő csak egy évvel volt fiatalabb nálunk, tehát most kezdte a harmadikat. Hasonlított bátyjára, bájos volt, de ugyanúgy észrevehetetlen, mint én. Ezért is kedveltem annyira Joannát.

Aztán ott volt még Aden. Őt egy emberként szerettük, ő volt a társaság lelke, humora, és esze egyben. Ha szépen pislogtam, megcsinálta a házimat, sőt, szinte bármit. Eleven volt a zöld szemeivel, fel volt pörögve még a legkorábbi hajnali órákban is. Mondtam neki, hogy le kéne állnia azzal az undorító löttyel.

- Zöld vagy kék? – kérdezte hirtelen Aden, mikor mellé ültem.

- Hm... – mondtam elgondolkozva. – Zöld.

- Nem talált! – nevetett Aden. – Most pont kék.

Na igen, kedvelt téma volt a szemem színe, ami bármelyik szeszélyesebb pillanatában képes volt megváltoztatni magát kékről zöldre, vagy fordítva. Volt, amikor hangulattól függően.

Megjátszott csalódottsággal sóhajtottam, és a többiek felé fordultam:

- Mesélni! – hangom parancsoló, és kíváncsi volt.

Mindenki egyszerre vágott bele a nagyon érdekfeszítő nyári kalandjaiba, és észre sem vették, hogy dőlök a nevetéstől.

- Mi van? – esett le Joannának, hogy egyáltalán nem is figyelek, mit mondanak.

- Csak... – törölgettem meg a szemem. – Annyira... – kezdtem sunyin. – Hülyék vagytok!

- Te is hiányoztál nekünk! – mondta Ben a társaság nevében.

Hosszúnak ígérkezett az út. Mindenki sorban beszámolt a medencetisztítás és a parton való csókolózás fájdalmairól, de legalább egy darabig elegem lett belőlük.

Szótlan lett a társaság, én elmélyülten babráltam a szőkés hajvégeimmel. A teteje persze nem szőke, hanem sötétebb, olyan aranybarna féle. A nap, meg a tenger szívta ki a végét teljesen szőkére.

- Színes hajdani nyár... – dúdolta Celia kinézve az ablakon.

Nehéz szívvel lestem ki a tájra én is. A nap már alacsonyan járt a fák teteje felett, a felhők kezdtek vérbe borulni.

Szerettem őket. Persze. De a tanulás kicsit sem hiányzott.

Kiküldtük a fiúkat, és áthúztuk a talárjainkat. A vonat döccenéssel megtorpant, egy-két csomag a fejünkre potyogott. Nevetve kászálódtunk le a vonatról, bár imbolyogva egy kissé a viharos megállástól. A fiúk valahol eltűntek, Joanna pedig elment a barátnőivel. Ketten maradtunk Celiával, a fiákerek felé siettünk.

Undorodva figyeltem, ahogyan Sherry vihorászik, máris egy csapat fiú gyűrűjében. Beültünk a többiekkel a láthatatlan lovak, vagyis thesztrálok (igazából nem is nagyon érdekelt) által vontatta kocsikba.

- Hányni fogok... – nyögte Ben a szája elé tartva a kezét.

- Kifelé légy szíves – fűzte hozzá Aden, és újra a könyvébe temetkezett.

- Mit olvasol? – kérdeztem a fiút.

- A metamorfmágia és az animágia kedvelt...

- Hát ez milyen remek! – kiáltott közbe nevetve Celia, hogy ne kelljen az egész címet végighallgatnia. Aden nem sértődött meg. Nem volt olyan.

A kocsik csikordulással megálltak. Egymás után kiugráltunk, mind az öten. Én egyenesen valaki nyakába.

Fájdalmas nyögéssel dörzsöltem meg a könyököm. Megint hozom a formám. Kinek fogok én még neki menni ma?

A „karambol” másik áldozata a földre került.

- Jaj, sajnálom... – mondtam, és kezet nyújtottam a földön heverő fiúnak.

- Azért nem kellett volna gyomron könyökölni. – morgott.

Hajaj. Sirius Black.

- Mondtam, hogy bocs. – a kócos, fekete hajú fiú elfogadta a segítő kezet, és belekapaszkodott.

Egyenesbe kerültünk, és egymásra bámultunk. Egy jó fejjel magasabb volt nálam. A kezem még mindig fogta.

- Öhm... – zavartan az összekulcsolódott végtagokra néztem, és finoman elhúztam tőle.

- Bocs! – nevetett fel Sirius. – Kicsit kikészített az utazás.

- Megbocsátok – szóltam nagy kegyesen, és elindultam a tölgyfaajtó felé.

Körülpillantottam: mindenki lelépett. Mármint az én társaságomból. Micsoda barátok! Csak így itt hagynak. Még Cel is.

- Hogy is hívnak? – kérdezte a fiú, miközben mellém csapódott.

- Lucia. Day. – tettem hozzá a vezetéknevem nevetve.

James Potter, Remus Lupin, és Peter... hogyishívják csatlakozott a kettősünkhöz.

- Te vagy Sherry húga? – kérdezte James.

Kelletlenül bólintottam, és elhúztam a számat. Persze kiről ismernének meg, mint a nővéremről? Nevetséges.

Különben meg igenis láttam, ahogy a fiúk összenéztek. A nővérem NEM ribanc.

- Hugrabug, igaz? – kérdezte most Remus. Rápillantottam. Sápadt arca nyúzottnak látszott.

- Hál’ istennek.

- Miért? – kérdezték kórusban a fiúk, mintha valami világelleneset mondtam volna.

- Őrültekháza – mutattam a halántékomra vigyorogva.

Meglepődtem a bátorságomon. Ahogy vesszük, beszóltam a Potter galerinek. Lehet, hogy holnapra négy fülem lesz.

Ami azt illeti, egyáltalán nem vagyok ilyen. Talán a nyár egy kicsit megváltozatott... Otthon felnőttebbnek kezeltek idén egy picit. Mindig is Sherry kapott a gondoskodásból, és a figyelemből, de a szüleim, lehet, hogy rájöttek, mennyire gyerekként vagyok elintézve.

Siriusék meglepődve bámultak rám, majd James felnevetett.

- Igazad van...

- Szép lesz ez az új év, nem, Potter?

Gúnyos hang csattant a hátunk mögött. Azt hittem, mindjárt elszaladok.

- Nocsak, melyikőtöké a csaj? Nem láttam még...

Némán álltam, az arcomon rózsák jelentek meg. Más lány kiállt volna magáért. Kedvem lett volna képen törölni Luciust.

- A csajt Luciának hívják. – szólt gorombán Sirius. – És azt hiszem, magát birtokolja.

Hálásan sandítottam a fiúra. Nem gondoltam volna, hogy pont ő fog engem megvédeni Malfoytól.

- Lucia? – a szőke fiú íves szemöldökei a magasba szaladtak.

- Lucius és Lucia – vihogott az említett mellett Bellatrix.

A legtöbb, amire tellett, egy utálkozó fintor volt.

- Áh, Lucia Day – szólt Andrews, Lucius egyik hű csatlósa. Malfoy elvigyorodott.

- A nővérét egyszer...

Felkaptam a fejem.

- Fogd be, Malfoy! – csattant fel James.

Remus rosszallva csóválta a fejét, Peter nem reagált, Sirius meg elindult Lucius felé, ám kénytelen volt a hirtelen kivágódó kezemmel szembekerülni. Akármennyire is megsértette a testvéremet Malfoy, a szívem mélyén egy kis hang ujjongva csilingelt.

Megcsapott a népszerűség szele?

- Nem éri meg! – súgtam Siriusnak, miközben a tekintetem Luciusra függesztettem.

- Muszáj megint a gyomromba kö...

- Te is sorra kerülsz! – nevetett alattomosan a fiú.

Sirius egy pillanat alatt elfeledkezett a kezemről.

- Persze. Kasztrállak te...

- Sirius! – hangomra az egész egybegyűlt társaság összerezzent. Eddig egyetlen hangos szót sem szóltam.

Nem kellene kiállnia értem. Nem ismerem. Persze jól esett, magamban csendesen ünnepeltem, ugyanakkor tanácstalan voltam.

- Luc! Hol a fenében voltál?! – hátunk mögött felhangzott Ben és Celia megkönnyebbült kiáltása.

- Csak itt... – mosolyogtam könnyednek szánt hangon rájuk. – Mennem kell – intéztem Jamesékhez.

- Majd találkozunk!

A háttérből gúnyos huhogás volt a válasz. Hátrapillantottam a vállam felett, és félszegen elvonultam a két barátom között.

¤¤¤

- Komolyan? – Cel szája tátva maradt, amint elmeséltem neki a mozgalmas megérkezést. – Én hülye, hogy otthagytalak! Csak annyira akartam már...

- Tudom! Találkozni a hősszerelmeseddel.

Celia felnevetett. Amos Diggoryval már egy egész éve, meg persze egy nyara járnak. Kikészülök tőlük, ha nincsenek együtt, nekem jönnek panaszkodni, és elvárják, hogy bizonygassam nekik a másik irántuk érzett megingathatatlan érzéseit.

- Nem akkora szám ez – tettem hozzá. – Beszéltem két szót Potterékkel. Holnapra már nem is emlékszenek rám.

Direkt nem mondtam úgy, hogy Blackék. Valahogy kínosnak éreztem, hogy említsem Siriust a barátnőm előtt. Olyan volt, mintha lenne valami titkom... Pedig semmi. De azt súgta a bensőm, hogy kerülnöm kell a témát.

Végighúztam az ujjam a fotel karfáján, amiben elhelyezkedtem. A klubhelységben voltunk, lenn az alagsorban. A legjobb hely szerintem a kastélyban, a hőmérséklet megfelelő, a konyha itt van egy köpésre.

A mozaikos kandallóban már égett a tűz, hiszen a kastély falai óriási méretűk voltak, széltében, hosszában. Hátrahajtottam a fejem, és behunytam a szemem.

- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel mellettünk Joanna. – Dupla mágiatöri?! Gyerekkínzás!

Elmosolyodtam. Az én féléves órarendem nem ígérkezett olyan szörnyűnek... Egyelőre.

- Ne izgulj – vigasztalta Celia a szőke kislányt. – Dupla óra alvás.

- Alvásról jut eszembe...