2. fejezet

Ami összeköt

Az első tanulással töltött nap meglepően unalmas, és megszokásszerű volt. Fel voltam készülve rá, hogy a negyedik év milyen nagy változásokat hoz majd, de ez annyira elképzelhetetlennek látszott, mint hogy rózsaszín hó essen.

Legalábbis akkor még így gondoltam.

Éppen a folyosón caplattam a könyvtár felé, hogy utána nézzek a felderítő bűbájnak, amikor James és Sirius jelentek meg a sarkon, most csak ketten. Elmélyülten beszélgettek valamiről, tudtam, hogy köszönésre nem számíthatok, így előre nézve haladtam tovább, elmélyülten tanulmányoztam a szemközti falon lévő kárpitot.

- Szia Luc!

- Öhm... Sziasztok – a meglepetés letaglózott egy pillanatra.

- Hát te? – tette fel a roppant értelmes kérdését James.

- Hát én. Könyvtár.

- Szegény – fintorgott Sirius.

Persze, hülye is lenne egyszer, véletlenségből tanulni. Pedig szerintem lenne esze hozzá... Fiúk. Sóhajtottam egy alig észrevehetőt.

- Nincs kedved inkább kijönni? Észvesztő meleg van.

Szemöldököm a magasba szaladt. Hitetlenkedve pörgettem végig a fejemben az előbbi mondatot, kis híján még hátra is néztem, hogy nekem beszélnek-e.

De akárhogy gondolkodtam, a mondat nekem szólt, arról, hogy menjek velük, VELÜK az udvarra.

- De, a bűbáj várhat – mosolyodtam el, de hangom bizonytalanul csengett.

Csatlakoztam hát a két fiúhoz, akik folytatták a beszélgetést.

- Remus már megint elment...

James jelentőségteljes pillantást vetett Siriusra. Habár nem tudtam ennek a pillantásnak mi a jelentősége. Elhúztam az orrom, de tovább nem érdekelt a téma. Remus elég sokszor eltünedezett.

Ahogy haladtunk a kissé száraz, kisárgult füvön, a nap égette az arcomat. Szeptember eleje még mindig a nyarat idézte, még itt, ilyen esős vidéken is. Megmelengette a tagjaimat, és hallgattam a szemtelen kis madarak énekét.

Az egyik öles fa törzse mellett fekete hajú, sápadt fiú ült. Éppen elhaladtunk mellette, amikor...

- Pipogyusz! – hallottam James kaján hangját.

A megszólított felkapta a fejét. Akkor ismertem rá. Mardekáros fiú, azt hiszem, Perselusnak hívták. Szemeiben tompa fény villant, ahogy rám nézett, nem látott még. Főleg nem a két fiúval.

- Ó, csak nem tanulsz? – kérdezte gúnyosan Sirius, és közelebb lépett a fához. Láttam, hogy keze a pálcája felé nyúl.

De persze nem szóltam, csendesen álltam a háttérben, figyeltem, ami történik, és valami mardosni kezdte a bensőmet. Az együttérzés.

Figyeltem, ahogy Perselus feláll, és maga is pálcát ránt, ám nem sok esélye volt, a két fiú körülfogta.

Sirius vigyorogva felemelte a sajátját, ajkai egy átok szavaira formálódtak. Tudtam, mi ez a varázslat, hiszen sokszor szégyenítették így meg az...

Rádöbbentem, miért is nem szerettem Potteréket. Lábaim önálló akarattal mozdultak, és egy fél percen belül a kis körhöz értek, és kilöktem Sirius kezéből a pálcát.

- Elment az eszed?! – förmedt rám a fekete hajú fiú.

- Én... – nem tudtam megszólalni.

Perselusra néztem, lenn térdelt a földön. Döbbenettel nézett vissza rám.

- Mi történt a csajjal? – kérdezte James Siriustól, aki még mindig úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna fojtani.

Szólásra nyitottam a számat, aztán becsuktam. Nem volt publikus mondanivalóm a fiúk számára. Hátat fordítottam, és elviharzottam a kastély felé.

¤¤¤

Remegtem, ahogy kimondtam a jelszót Zafira portréja előtt.

- Mitől vagy olyan zaklatott? – kérdezte a képen ülő, csinos, fiatal, szaténruhás nő. Fekete haja a derekát verdeste, szálfaegyenes tartással foglalt helyet egy díszes szoba hátterében.

- Semmi – eresztettem meg egy gyenge mosolyt felé. – Engedj be, kérlek.

Zafira fejcsóválva kinyitotta előttem az ajtót, én pedig majdnem elesve beléptem rajta. Odabenn üldögélt az asztalnál Celia, Amos, és Aden. Elmerülten társalogtak valamiről, egész addig, amíg meg nem pillantották falfehér arcomat.

- Luc? – Aden felvonta a szemöldökét. – Jól vagy?

Bólintottam, de a válaszom nem volt valami meggyőző, ugyanis Celia odaszaladt hozzám, és átkarolva felvonszolt a lányhálóba.

- Mi történt? – kérdezte, mikor mellém huppant az ágyra.

- Egy hülye liba vagyok, az történt. Ezek után Potterék agyon fognak kínozni.

- Micsoda? – villanyozódott fel Celia. – Mi után?

- Semmi különös... – sóhajtottam. – Csak kivertem Black kezéből a pálcát, amikor Perselus Pitont próbálta...

- Komolyan?

- Á nem, csak vicceltem! – sóhajtottam.

Jó lenne, ha az egész csak vicc lett volna. De amilyen hülye vagyok, feltámadt bennem az a fene nagy empátiám. Mivel Perselus annyira hasonlít rám a szürkeségében. Persze, most már teljesen ugyan olyanok leszünk, mert Potterék engem is gyilkolni fognak. Örvendek.

Megmasszíroztam a halántékom, és hanyatt dőltem a sárga baldachin mögött.

- Szerintem nem kellene így felfognod – nézett rám komolyan Celia. – Semmi baj nem lesz, ennyiért nem szoktak rászállni az emberre.

- Köszi – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Ha nem haragszol...

- Nem – válaszolt gyorsan barátnőm és felállt.

- Tényleg köszönöm – intettem neki, miközben kifelé ment a szobából.

¤¤¤

A következő napokon nem volt sok időm a történteken töprengeni, annyira elkezdődött a tanulás. Szerencsére mivel felsőbb évesek voltak Siriusék, meg Luciusék is, egyszer sem találkoztam velük.

Celia, Ben, Aden, Joanna és én lenn ültünk a nagyterem faasztalai, és aranytányérjai mellett, amikor a semmiből mágikus papírrepülő szállt a tányéromba. Miután túl voltam az enyhe lefolyású szívrohamon, széthajtogattam.

Aztán jött a következő infarktus.

Mi volt az a múltkor?

S.

- Van valakinek egy pennája? – kérdeztem sóhajtva, miközben megpróbáltam elrángatni Celiától a levelet. Közben Aden az orrom alá dugott egy sastoll írószert, én meg kicsit megrágva a végét egyetlen szót firkantottam oda:

Szemétség.

Majd mielőtt megbánhattam volna, összehajtogattam, és egy rövid kis varázst mormolva útjára indítottam a levelet. Aztán a tálamba temetkeztem. Nem akartam látni Sirius arckifejezését, mikor megkapja.

Az asztalnál mindenki érdeklődéssel figyelte, kinek is írogatok a vacsora alatt.

- Nyugodjatok már le, jó? – pirítottam rájuk tőlem szokatlan hangnemben. Mindenki abbahagyta a nyaknyújtogatást.

Lehet. De minek avatkoztál bele?

Elöntötte a fejem a forróság. Komolyan mondom, mit képzel ez magáról?! A kezem ösztönösen járni kezdett, a betűim a szokásos kerek helyett megnyúltak a gyors írástól.

Nehogy azt hidd, te bárkivel bármit megtehetsz, mert te vagy a nagy Sirius Black.

Villámgyorsan repült a kis fehér jármű, átszelte a termet, szinte hallatszott, ahogy süvít a levegőben a griffendél asztala felé.

Szó sincs erről. Ilyen az élet rendje.

Jó kis rend, mondhatom. Azt bántjátok, aki titeket nem.

Nem védd! Igenis árt nekünk.

Ugyan miben?!

Nem vagyok hajlandó folytatni. Minden jót.

Felpattantam az asztaltól, és a hugrabug és griffendél asztalnál ülők tekintetétől kísérve. Végigrohantam a folyosón, és kitártam magam előtt a tölgyfaajtót. Lihegve, kipirultan vágódtam le a simára csiszolt kőpadra, indulatom lassan aggodalommá és remegéssé változott. Rosszul éreztem magam. Utálok veszekedni, szörnyű vitapartner vagyok, ráadásul egy gyáva nyuszi is.

Szidtam magamat, hogy is lehettem ennyire hülye. Ha elrontottam a dolgot a pálcás dologgal, akkor most bombát robbantottam.

Közeledő léptek zaja verte fel a meleg őszi levegő csendjét, én pedig a kezembe temettem az arcom.

- Celia, semmi gond... – szuszogtam az ujjaim között.

- Hát nem úgy látom – hallottam egy zengő hangot, ami kicsit sem hasonlított Celiáéra.

Hoppá.

Csendesen üldögéltem tovább, mintha ignoráltam volna a választ, pedig a szívem úgy dübörgött, mint egy veszett vonat.

Hallottam magam mögött a közeledő lépteket, majd azt, hogy a fiú leül mellém a padra.

- Ne haragudj – mondtam teljesen halkan.

Hát igen, most meg megalázkodom ezelőtt a felfújt...

- Nem haragszom – válaszolt, belevágva a gondolatmenetembe.

Hú de jó nekem. De most komolyan. Már nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, persze beszólni még mindig nem akartam neki, hallgattam, mint 14 évig mindig, kivéve az előző öt percet. Azt hiszem, ezt hívják kiborulásnak.

- Igaz – folytatta. -, hogy nem volt jogod beleszólni, de hiszen csak lány vagy.

Abban a szent pillanatban megremegett a kezem, és már indult is volna egy jó kis balegyenesre, de megszorítottam a padot, a fogaimat meg össze. Gondolom, meglátszott az arckifejezésemen, hogy káromkodási szókincsem jelentősen bővült az elmúlt másodpercben, és Sirius felmenői is említésre kerültek, mert megszólalt:

- Ugye ezt most nem kellett volna?

- Hát nem – nyögtem kicsit megnyugodva, persze nem a fiú szavaitól, csak a tízig elszámolástól és a nagy levegőtől.

- Akkor te se haragudj.

- Nem haragszom – válaszoltam gúnyosan, Sirius előbbi megnyilvánulását utánozva.

Sirius elnevette magát, közben fekete tincsei az arcába hullottak. Elpirultam egy pillanatra, majd felpattantam a padról, és zavartan elköszöntem tőle.

- Nekem mennem kell... Szia.

- Kár. Szia! – köszönt vissza, és feltette a lábait a padra.

Rávillantottam egy apró mosolyt, és visszasiettem az épületbe.