4. fejezet

Vihar

Lucia Day lógott órákról. Nem viccelek, komolyan nem voltam hajlandó részt venni a tanításon. Életemben ilyet még nem merészeltem, és nem is tudom, mi üthetett belém akkor, de eszem ágában sem volt elhalasztani a sürgős önsajnálatot, és kikelni a jó meleg ágyból. Aztán kora délután meguntam az összehúzott baldachin mögött való üldögélést, és rendbe szedtem magam egy kicsit. Megfésülködtem, megmostam az arcom, és leslattyogtam a klubhelységbe.

Az egyetlen vidító tippnek az ígérkezett, ha megkeresem a fiúkat. Durcásan hagytam ott a benn ücsörgőket, és a földszintre vezető márványlépcső felé vettem az irányt. A nagyteremben elég sokan voltak, a késői ebédjüket eszegették. A fiúk ott ültek a Griffendél asztalánál, és jóllakottan beszélgettek már éppen.

Odamentem hozzájuk, és egy bágyadt köszönést intéztem feléjük.

- Esőcsatorna? – kérdezte felhúzott szemöldökökkel Sirius.

Vágtam egy gúnyos pofát, és leültem melléjük. Ezek szerint roppant szép lehetek a vörösre dagadt szemeimmel... De ahogy a bölcs mondaná: c’est la vie.

- De komolyan. Mi a baj? – kérdezte Remus rám függesztve aranybarna szemeit.

- Cicaharc – morgott Sirius.

- Mi? – kérdeztem kissé éles hangon.

- Hallottam ám... Véletlen! – tette hozzá sunnyogva a fiú, és elnézett a másik irányba.

Ezek szerint Sirius mindent hallott, amit mondtam Celia-nak... A fejemet elöntötte a forróság, visszaidézve a beszélgetés szavait. Hát, ami azt illeti, cseppet sem vidultam fel attól, hogy körülöttem volt ez a négy szerencsétlen. Felálltam hát az eddigi helyemről, és az ajtó felé igyekeztem.

- Most mi a baja? – hallottam a hátam mögül James csodálkozó hangját.

Semmi baja... Csak idióta – mérgelődtem magamban.

Aki mindent elront. Értem én már, miért osztottak a Hugrabugba. Nem, a Hugrabugról jót vagy semmit.  

Megálltam a bejárati csarnokban, és az alagsorba levezető lépcső felé fordultam. Lesiettem rajta, megtörölve egy picit az arcom, és éppen lefordultam a konyha melletti sarkon, amikor puha mellkasba ütköztem, különös illat csapta meg az orrom: egyszerre gyengéd és ijesztő. Felnéztem, hogy bocsánatot rebeghessek, de megelőztek:

- Nocsak, Lucia... – mondta szemöldökfelhúzva, de vigyorogva Lucius.

Ijedten dobbant egyet a szívem. Ezek szerint direkt rám várt... Ismerem én ezt a hangsúlyt, és nem nyugodtam meg tőle.

- Lucius – mondtam határozottnak szánt hangon.

- Mondd csak... – végigmért tetőtől talpig, és nekitámaszkodott a falnak, elállva így az utamat. – Nem lenne kedved sétálni egyet?

- Sietek – vágtam rá talán kicsit túl gyorsan is.

Ezzel a séta dologgal csábítja a libákat az ágyába? Jó szöveg, de tőle azért többet vártam volna. Valami... luciusösebbet.

- Naaa... – mondta gyerekesen, és a másik karját is a fejem mellé támasztotta, egészen nekiszegezve a falnak.

Néhány kócos hajszála simogatta az arcomat, acélszürke szemeit az enyémbe fúrta.

- Mondom, nem érek rá, bocs – préseltem ki hadarva magamból.

Tiszta szerencse, hogy nem vagyok valami magas, ő pedig ellentétben velem az. Könnyedén átbújtam a karjai alatt.

Hátra sem nézve, szinte rohanva mentem a klubhelység felé, de a tekintetét ott éreztem a hátamon.

¤¤¤

Az ágyamon fekve, arccal a párnában feküdtem, kezeimmel a fakósárga ágyneműt markoltam. Az agyam kerekei szinte csikorogtak, úgy száguldoztak a gondolatok a fejemben.

Eddig senki sem tudta, ki vagyok, most pedig Lucius Malfoy „ajánlatot” tesz fel nekem... De nem, miért is lennék én csak egy strigula az ágya támlájába vésve? Ha még tetszene... De istenem, ki akar egy angyaltestbe bújtatott sátánnal összekeveredni?!

Gondolataimból kirángatva nyílt a hálónk ajtaja, Celia és egy másik lány jött be rajta. Celia tudta, hogy ott vagyok, ebben biztos voltam.

- Észrevetted, hogy Lucia újabban, mióta a griffendélesekkel lóg, milyen arrogáns lett? – kérdezte „barátnőm” fennhangon.

Halkan belenyögtem a párnába. Tessék, kegyetlenkedj még, taposs belém... Pont ez hiányzik az életemből.

- De igen – válaszolta a másik lány.

- Azt hiszi, most ő a kisisten. Kit érdekelnek a régi barátai?! Ha lehetnek újak, akik ugyan nem is ismerik, de szörnyen menők – hallottam Celia gúnytól csöpögő hangját.

Felültem az ágyban, és széthúztam a függönyt. A barna hajú lány szenvtelenül figyelte, amint kisétálok az ajtón.

Dühösen, szomorúan, csalódottan, és iszonyatos lelkifurdalással róttam megint a folyosókat. Hogy sehol sincs nyugtom, már egész megszoktam az utóbbi időben. Mindenhonnan elüldöznek... Rezignáltan a könyvtár felé vettem az irányt, legalább kibőghettem volna magam a polcok mögött.

Majd egy hirtelen gondolattal és orrhúzással száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és a tölgyfaajtó felé vettem az irányt.

Igen, elhatároztam már, hogy soha nem megyek vissza abba a belső kertbe, amit Lucius Malfoy „megszentségtelenített”, de vajon mennyi az esélye, hogy megint ott legyen? Elég kicsi. És megint egyedül kell lennem. Senkit nem viseltem volna el magam körül, a könyvek meg nem tompítják eléggé a sírásom zaját... Átvágtam a kerten, a márványboltív alatt, és megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy a kertecske üres és csendes. Beljebb lépkedtem, és megtöröltem csillogó szememet. Befészkeltem magam a szobor egyik gömbölyű hajlatába, kezeimmel átfontam a térdeimet. Arcomba hullott a hajam, csak szőkésen, és csíkokban láttam a külvilágot, de kicsit megnyugodva hunytam be a szemeimet.

De még becsukott szemhéjjal is érzékeltem az azúrkék villanást, ami csupán egy másodpercig tartott.

A tüdőmből kiröppent az összes levegő, a fejem ernyedten bukott a térdemről oldalra, úgy éreztem, mintha minden izmomat eltávolították volna, nem voltam képes se mozdulni, se megszólalni. A hangok megszűntek, mintha valaki egy óriási, hangszigetelt burokba lökött volna. Fulladozva akartam levegőért kapkodni, de nem ment. Elszédültem...

Egy hideg kéz emelte meg a fejem, az államnál fogva. Ugyanazt az illatot éreztem, mint nemrég... Tejfölszőke hajjal keretezett, ridegen mosolyogó arc... Csak egy gyenge szemrebbenés jelezte a rémületet.

A mosoly szélesedett, Lucius szájából fehér gyöngyfogsor villant elő... Ezért a mosolyért bárki ölni tudott volna, de én inkább őt öltem volna meg.

Mi a fenét akar? Mi ez az egész? Hihetetlenül akartam mozogni, azonban a tagjaim ténylegesen felmondták a szolgálatot.

Az arca közeledett az enyémhez, de körülbelül fél centire tőlem megtorpant, csak kegyetlenül méregetett. Kezét az arcomról a nyakamra csúsztatta, majd a blúzomra, amit egyszerűen letépett rólam...

Sikítottam, de a kiáltásaim csak az én fejemben visszhangzottak. Ha képes lettem volna rá, akkor egészen elvörösödöm, de mivel semmi sem volt normális, az arcom ugyanolyan fehér maradt, mint volt.

Éreztem a kezeit, ahogy végigsiklanak a hasamon, a hátamon, és kioldják melltartóm kapcsát. Minden erőmmel bele akartam rúgni, megütni Luciust, csak ennyit akartam...

Szétlökte a lábaimat, és nekem simulva beállt közéjük. Durván megharapta a számat, fájdalom nyilallt belé, valami meleg csorgott végig az államon... A saját vérem. A nyakam bőrét barbár módon marta, már előre tudtam, hogy nyoma lesz... Elérkezett a mellemhez, szájába vette a mellbimbókat.

Olyan mértékű szégyen öntött el abban a pillanatban, amit nem lehet szavakkal leírni. Égette a bensőmet, dübörgött a fülemben.

Nyelvével körkörösen nyalogatta őket, mikor abbahagyta, megkönnyebbültem egy kicsit... Nem volt miért.

Lucius nadrágom gombjával kezdett matatni, egy rövid percen belül már az sem volt rajtam, csak az alsónemű fedte tehetetlen testemet.

Ne merd... Ne...

Most ő következett. Kioldotta a derekát körbefogó övet, róla is lekerült a nadrág... Újra fölém hajolt, éreztem a forró leheletét a bőrömön. Egy szempillantással később már teljesen meztelenül, kiszolgáltatottan feküdtem alatta, összeszorított szemekkel. Tudtam, mi következik most. Száját az enyémre tapasztotta, nyelvével utat tört az ajkaim között, és úgy csókolt, hogy majd’ megfulladtam. Számban keveredett a vér íze az övével. Kezei a belső combomat simogatták. Szemeim megteltek könnyel, de nem mutathattam, hogy sírok, nem...

Gyorsan, kegyetlenül hatolt belém, a testemet görcsös fájdalom járta át. Az első könnycsepp utat tört magának a csukott pillákon keresztül is. Az első lökések úgy fájtak, azt hittem, meghalok akkor. És nem volt elég a fizikai fájdalom, a lelkem annál is jobban sajgott.

A tempó egyre gyorsult, és én egyre jobban szorítottam a szemeimet. Nem tudtam, nem is akartam ránézni erre a pokolian gonosz emberre...

A varázs hatása kezdett gyengülni, az ujjaim lassan mozdultak, a jobb kezem ökölbe szorult. De ezen kívül nem tudtam többet tenni, csak a fülembe szivárogtak halkan, egész tompán a nyögései... Még jobban elborzadva, könnyek sokasága folyt le az arcomon, le márványra, amin feküdtem. A combomon komótosan folydogáltak a közönyös vércseppek.

Elvesztette a teste feletti uralmat, a csípőmet szorította kezeivel keményen. Pár mozdulat, és éreztem, ahogy szétárad bennem a magja. Izzadt teste az enyémre hanyatlott, egyre hangosabban hallottam a zihálását. Még csukott szemmel is tudtam, hogy mosolyog.

Szembeköptem volna, de nem tehettem...

Lassan felállt, egy percig matatott, gondolom, felöltözhetett akkor. Éreztem, hogy fölém hajol, szőke haja megint csiklandozta a bőröm. Diadalittas hangon súgta:

- Látod, nem is volt olyan nehéz.

Felsikítottam. De ezt ő nem hallhatta.

Ott feküdtem a hideg márványon, minden méltóságomtól örökre megfosztva.