7. fejezet

A telihold fényénél

Csendes megnyugvás. Igen, ez következett a következő pár napban. Sherry és én, mint a „kisangyalok” (ahogy Mrs. Craine nagy kegyesen megjegyezte) járkáltunk összebújva mindenhova, a nővérem még a klubhelységbe lejött. Erre persze sok szemöldök felszaladt, meg rosszalló fejcsóválást produkáltak a prefektusok, de egyik sem szólt semmit, érdekes módon. Csokit ettünk, Sherry idétlen szépségápolási lapjait olvastuk, és olyan gusztustalan csajos dolgokat műveltünk, mint régen a nyári szünetekben, mikor kisebb voltam.

Mikor Sherry hajlandó volt elengedi a kezem, elindultam a griffendéles fiúk keresésére, hajtott a bűntudat, hogy ezer éve nem láttam őket. Végigmentem a fél iskolán, benéztem a könyvtárba, a nagyterembe, míg végül az udvaron láttam meg őket egy ablakból. Lesiettem hozzájuk, egy öles törzsű, lehajló lombú tölgyfa alatt ültek mindannyian. Furcsálltam is, mivel elég hideg volt akkor. Közeledtem feléjük, amikor akaratlanul is beszélgetésfoszlányokat hallottam meg.

- Ma este megint menni kell... – James sóhajtott, aztán meglátott engem, és összerezzent. – Szia Luc! – köszönt zavartan.

Mosolyogva köszöntem vissza nekik, és végigfuttattam rajtuk a tekintetem, ami Remuson akadt meg. Rettenetesen nyúzott volt, a szemei alatt karikák éktelenkedtek, bőre sápadt árnyalatú. Aggódó szemmel leültem mellé, és az arcát fürkésztem. Zavarodottan nézett vissza rám, de csak egy picit megrázta a fejét, úgyhogy a többiekre figyeltem.

- Nincs kedvetek ma este sétálni egyet? – kérdeztem, egészen elképedve saját vidám hangomtól. Jó színész lennék, komolyan.

- Nincs! – hangzott a válasz sztereóban, négy embertől.

Elkerekedtek a szemeim.

- Bocsánat, de büntetőmunkán vagyunk mind – szabadkozott Remus nem túl meggyőzően.

- É... értem – mondtam kétkedve, de többet nem szóltam a dologról.

Sirius gyors témaváltást eszközölt ki, hamarosan az elsősök szívatásáról folyt a szó, mi persze Remussal konokul hallgattunk.

- Sziasztok! – köszönt oda a nővérem, és hátradobta a haját, mire mind úgy bámultak, mint a moziban. – Luc, gyere – fogta meg a kezem, és felrángatott.

- Mi van? – kérdeztem a fogaim között szűrve.

Elindultunk a kastély felé, ő pedig rám mosolygott.

- Semmi. Csak gondoltam megint beszélgethetnénk egy kicsit.

- Dilis vagy – böktem vigyorogva oldalba. Sherry nem vett tudomást erről a kijelentésről, és dumálni kezdett, mint általában: hadarva, és érthetetlenül. Elkalandoztak a gondolataim, a fiúk körül jártak. James azt mondta, hogy ma este megint menni kell... Lehet, hogy a büntetőmunkára gondolt, de kétlem, annyihoz túl furán viselkedtek. Valamiben törik a fejüket, ez biztos.

¤¤¤

Igaz, hogy hugrabugos vagyok, szerény, csendes, jóindulatú, meg minden, de van bennem egy jó nagy adag hollóhátas kíváncsiság is. Legalábbis erre akkor jöttem rá, mikor este a Griffendél torony lejáratánál egy szobor mögött álldogáltam. Teltek a percek, az órák, én pedig leültem a fal mellé.

Félig már bóbiskoltam, amikor lépteket hallottam. Gyorsan kinyitottam a szemem, és rendbe szedtem kómás agyam. James és Sirius volt az. Felvont szemöldökkel utánuk surrantam a bejárati csarnokig. A lopakodásom szinte tökéletesre fejlesztettem az otthoni évek során, mert sokszor volt olyan, hogy apu éjjel dolgozott, nappal aludt, és ha felkeltetted, annak nagyon nem örült. Szóval meg kellett tanulnom mindent a legnagyobb csendben csinálni. Mindez most nagyon jól is jött...

A legkevesebb zajt csapva kisétáltak a bejárati ajtón, én pedig még náluk is halkabban utánuk. A telihold sápadt arcával, felhőtlenül ragyogta be az éjszakai udvart, a fák leveleiről ezüstös fény csepegett. Megborzongtam az arcomat megcsapó hűvös széltől, de csak mentem tovább. A két fiú megállt a fúriafűznél. Furcsálló tekintettel lestem őket egy nagyobb, sűrű bokor mögül, a hold megvilágította mindkettőjük arcát. Egymásra pillantottak tétován, a következő percben meg már csak egy szarvast, és egy kutyát láttam. Pislogtam párat, majd tágra nyílt szemekkel bámultam rájuk, lefagyva a döbbenettől.

Animágusok? Mindketten? És hol van akkor Remus? Mert az még megértem, hogy Peter ilyesmire egyelőre még nem képes... És legfőképpen: mit keresnek kinn éjszaka?

Feleszméltem, ahogy a fekete kutya ügyesen beszaladt a csapkodó ágak közé, megérintett jobb mellső mancsával egy göcsörtöt, mire a fa ágai megszelídülve hajladozni kezdtek a szélben. Mindkét állat besurrant a fa törzse alatt rejtőző lukba. Rájöttem, hogyha meg akarom tudni, hogy mi folyik itt, akkor most kell cselekednem... Ki tudja, mit művel velem a fúriafűz, ha újra mozogni kezd.

Kiugrottam a rejtekhelyemről, és futásnak eredtem. Már a lejáratnál voltam, amikor egy kétujjnyi vastag ág arcon talált. Felszisszentem, de nem sikítottam. Becsusszantam a járatba, és végigsétáltam rajta. Égett az arcbőröm, és patakokban csordogált róla a vér, de rendületlenül kitartottam, amíg gyenge világosság nem támadt az arcom előtt. Nem mertem felmenni – a falhoz simulva hallgatóztam. Pár percen belül iszonyatos zaj keletkezett, állati üvöltések, üvegcsörömpölés és reccsenő fa hangja, kaparászás, majd futás zaja. Érzékeltem, ahogy a járat felé igyekeznek. Ijedtemben csak kapkodtam a fejem, majd rájöttem a megoldásra: intettem a pálcámmal, mire kisebb luk keletkezett a puha földfalban, én pedig belehúzódtam. Négy patát és még négy mancsot láttam elhaladni, és zihálást hallottam, majd csend lett. Óvatosan kimásztam a lukból, és a fény felé indultam, sáros kezemet törölgetve.

Ekkor már tudtam, a legjobb lenne, ha visszafordulnék. Meg is torpantam egy pillanatra, hogy visszavonulhassak, ám ekkor keserves nyöszörgés ütötte meg a fülem. Én, mint jótét lélek pedig gondolkodás nélkül felmentem. Na jó, a nagyszívűségem mellett jócskán dominált a kíváncsiságom is. Lábam alatt fapadló nyikorgott, körülöttem bedeszkázott ablakok, amiken sávokban tört be a fény, összetört bútorok és tükrök voltak mindenütt.

Szellemszállás. A szívem akkorát ugrott a gondolatra, hogy féltem, hallatszik a puha csendben. Óvakodva lépkedtem előre, körbe-körbe pillantgatva. A kezemben remegett már a pálca, mikor a lépcsőfeljáróhoz értem. Hirtelen morgást hallottam a hátam mögül.

Megpördültem, és két véreres szem nézett vissza rám, kivillantott tűhegyes fogsorral, szőrös pofával keretezve.

A sikolyomtól felremegett az éjszaka csendje. Szinte eszemet vette a rémület; egy átkot küldve a vérfarkasra elrohantam mellette, vissza a járat felé. A varázslat csak annyira volt elég, hogy megtorpanjon, de ennek én a végtelenségig örültem. Lélekszakadva rohantam a sötétben, inaim pattanásig feszültek, és szúrt a tüdőm. A gyomrom öklömnyi gombóccá szűkült össze – halálfélelem. Közvetlen közelről hallottam a morgást, a farkas zihálását és lábainak dübörgését, de még mindig volt egy kis egérutam. Megláttam a holdfényt, és botladozva rohantam ki. Irdatlan ütést éreztem a gyomrom tájékán egy ág által, mire hanyatt vágódtam. Öklendezve feküdtem a földön, mozdulni sem bírtam, és levegőt sem kaptam a hátraesés miatt. A fűz ágai megmerevedtek, és megint egy farkaspofa bámult rám felülről, bár már alig láttam a vérrel és piszokkal keveredő könnyeimen keresztül. Abban a pillanatban egészen biztosra vettem, hogy vacsora leszek.

Azonban egyszercsak sötétebb lett egy árnyalattal, a telihold gúnyosan vigyorgó arca elé mélykék felhők úsztak. A vérfarkas lépett egyet hátra, miközben fájdalmasan felüvöltött. A vadállatias hörgés nemsokára emberi zihálásba csapott át. Nagy nehezen, nyögve és remegve álltam fel, hogy szembenézhessek a hátam mögött gubbasztóval. Két aranybarna szemet, meggyötört arcot láttam.

- Remus? – suttogtam elhaló hangon.

- Fuss – mondta szenvedő sóhajjal. Kezdett egyre világosodni. – Fuss már! – kiáltott fel, mire feleszméltem, és ismét hanyatt-homlok futni kezdtem a kastély felé. A felhők elúsztak a csípős szél által a hold elől, mire felhangzott a vonítás. Nem néztem hátra, nem is mertem. A legutolsó emlékem már az, ahogy a tölgyfaajtó döngve csapódik be mögöttem, én pedig elterülök a hideg kőpadlón.