8. fejezet

Három egyszerre?!

Nem sokáig lábadoztam a gyengélkedőn, de arra pont elég időm volt, hogy kigondoljak egy gyenge hazugságot egy elrontott bájital és az öntudatlan állapot főszereplésével. A legijesztőbb, hogy egytől-egyig bevették. Mikor a griffendéles fiúk jöttek látogatni, alvást színleltem. Igazából semmi okom sem volt haragudni rájuk, de... Szerintem mindenki érezte már azt, hogy megbántották egy kis semmiséggel, és ha nem is hivatott ezt kimutatni, bájologni akkor sem akar az illetővel.

A sebeim hamar begyógyultak, nemsokára már megint az alagsori klubhelységünkben találtam magam. Gondolkodva üldögéltem belesüppedve a kandalló előtt egy fotelbe. Sirius és James vajon tudják, hogy tudom a titkukat? Remus elmondta nekik a fogócskánk? Egyáltalán fogalmam sem volt róla. Nem tudtam, hogy viszonyuljak ehhez az egész helyzethez.

Lassacskán beköszöntött a december, nekem meg valahogy mindig sikerült elkerülni a fiúkat. Ha szembejöttek, eszeveszett tempóban dolgom akadt, így csak egy köszönésre, és egy „sietek”-re futotta. Luciust csupán párszor láttam, akkor is csak messziről, de a lábam majd’ összecsuklott ilyenkor is alattam. Mindig felrémlett a sok rémkép, ami a legtöbb éjszaka is kísért. Persze sohasem mutattam ki... Semmi értelme nem lett volna

Legtöbbször Sherryvel, vagy Benékkel lógtam, de mégiscsak többet egyedül. Celia nem volt hajlandó továbbra rám nézni se, Amossal falták egymást egész nap.

Kihirdették – legnagyobb sajnálatomra - a karácsonyi bált, így egészen le voltam sújtva, a párkeresés meg egyéb dolgok miatt. Tudtam, nem hagyhatom ki – csak a javamat szolgálná, ahogy Sherry bizonygatta nekem egy végtelen hosszú órán keresztül. Megígérte, hogy segít majd elkészülni, sminkelni, hajat csinálni, ruhát választani, meg a többi dologban, amihez olyan szuperül ért.

Viszont én a pár-dolog miatt ettem magam. Sirius nem hívhat el, mert nem, és kész. Ez ki van zárva. Mi oka lenne rá? És akkor kire gondoljak? Aden és Ben már biztosan foglaltak...

Úgy rezzentem össze a köszönéstől, mintha halálosan gonosz dolgokról filozofáltam volna előtte.

- Szia Aden! – köszöntem vissza a fiúnak.

Az rám mosolygott, és lehuppant a mellettem lévő fotelba.

- Van már párod a bálra? – kérdezte csak úgy, olyan „tanultál már?” hangsúllyal.

- Nincs – húztam el az orrom.

- Ez csodálatos! – vidult fel Aden.

- Szörnyen! Mondd csak, milyen barát vagy te? Mondhatom...

- Nyugi már – intett csendre. – Én akarlak elhívni a bálra.

Egy pillanatig némán tátottam a szám, aztán elnevettem magam.

- Hát hívj.

- Jaj, dehát már...

- Gyerünk!

- Oké... Szóval ó, Lucia Day, kegyeskednél eljönni velem a bálba? – kérdezte ünnepélyesen. – Vagy le is térdeljek? – nevetett aztán.

- Nem kell – mosolyodtam el. – Kegyeskedem elmenni veled.

- Szuper – válaszolt vidáman Aden, és felpattant. – Na megyek, Ben azt mondta, van valami kép a harmadikon, ami mögött titkos folyosó van.

Megcsóváltam a fejem. Ha ezek megint bajba keverik magukat...

- De vigyázni ám, mert különben nem lesz párom!

Aden biztatóan kacsintott, majd kilépett a portrén.

¤¤¤

December vége felé leesett az első hó. Hatalmas, összetapadt pihékben hulltak a hideg csillagocskák. A levegő hirtelen hűlt le, a nap nem látszott a hatalmas, dunyhaszerű felhőrétegtől, amiből peregtek a kirázott tollak. A diákok nevetve, kipirult arccal hógolyóztak a szünetekben.

A kastélyban csilingelő, karácsonyi tündérek repkedtek, lépten-nyomon kis, feldíszített fenyőfák voltak, a lépcsőkön lógott a fagyöngy, a nagyterem pedig maga volt a csoda: a mennyezetről hullott a hó, ami persze pár centivel a diákok feje felett elolvadt. Most két hatalmas karácsonyfa is állt ezüst díszekkel, a zászlótartókon pedig ragyogó jégcsapok lógtak.

A Hugrabug klubhelységében mi magunk állítottuk fel a fát. Csupa sárga szalad és dísz volt, és finom gyantaillatot árasztott. Sherry meggyőzött, hogy maradjak a kastélyban vele karácsonykor. Igazán haza akartam volna menni, de arra hivatkozott, hogy most igazán semmi kedve a hatalmas banzájhoz, aminek szervezése idén a mi családunkra hárult. Az egész rokonság ott lett volna, az összes jó barát, idegesítő nagynénik és ötéves, ördögfajzat varázslógyerekek, akik folyton robbantgatnak. Anyuék inkább tehermentesülésnek vették, hogy nem kell még ránk is főzniük, meg egyebek.

A karácsonyi bált egy nappal a szünet elé tették, hogy az is részt vehessen rajta, aki haza akart térni az ünnepekre. Azon a napon gyanútlanul sétáltam a folyosón a klubhelység felé reggeli után, mivel akkor már nem voltak óráink. Az egyik sarkon a négy griffendéles fiú fordult be – gyorsítottam a tempón.

- Szia! – köszöntek.

- Sziasztok – mondtam, és siettem volna tovább, de egy kéz elkapott a vállamnál, és szelíd erőszakkal visszarántott.

Sirius rám nézett, majd szólásra nyitotta a száját.

- Bocsi, de rohannom kell a könyvtárba – próbáltam mentegetőzni.

- Nincs is lecke – emlékeztetett a fiú kissé szemrehányóan.

- Óh, hát csak valami olvasnivalót keresek.

- Az ráér – intett Sirius. – Figyelj – kezdett bele aztán, nagy levegőt véve. – Én nem tudom, mi bajod velünk, de...

- Ugyan már, semmi bajom nincs veletek – mondtam jó hugrabugoshoz méltóan. Észrevétlenül Remusra néztem, aki lesütött szemmel állt.

- Pedig mintha menekültél volna előlünk – állapította meg James.

Erőltetetten felnevettem.

- Dehogy! – hazudtam egyenesen a fiúk szemébe. Ez egyáltalán nem jó hugrabugoshoz méltó.

- Akkor jó – mosolyodott el halványan Sirius, aztán intett a másik háromnak a fejével. – Menjetek előre, majd megyek utánatok.

James és Remus megértették a célzást, és a karjánál fogva elrángatták a „miért?”-ező Petert.

Nyeltem egy nagyot. Ezek szerint mégis tudják, hogy láttam őket...

- Luc – kezdte megint a fiú. – Eljönnél velem a bálba?

Éppen fülig kezdtem vörösödni, amikor valaki meglökte a vállam.

- Nem tudsz vigyázni? – rivallt rám a fintorgó Celia.

Hát igazán nem tudom, ki állt egyhelyben.

Sirius a szemét forgatta, aztán kérdőn rám nézett. Megvártam, amíg a lány elmegy, majd nekikezdtem.

- Hát én... Sajnálom, de már elígérkeztem – magyaráztam az ajkamba harapva.

- Ó. – Sirius arcáról lassanként leolvadt a mosoly.

- Bocsánat, tényleg – mentegetőztem.

- Semmi gond – rázta meg a fejét csalódottan, szóval igenis látszott, hogy nem esett jól neki. Hát hiába, biztos nem akadt még nőnemű személy, aki elutasította.

- Akkor szia... Ja és – fordult még vissza mentéből. -, mi nem szoktunk ajándékot venni egymásnak, ez törvény.

Nagyon halványan elmosolyodtam, és megértően bólintottam.

¤¤¤

- Sherry, ez nem lesz túl... Erős? – kérdeztem a tükörképemet vizslatva.

Egy meglehetősen nem átlagos, zöld ruhás, sötétzölddel árnyékolt szemű, szájfénytől csillogó ajkú Lucia nézett rám a tükörből, akinek a haja szelíd hullámokban omlott a hátára.

- Szerintem fantasztikus – szemlélte nővérem a művét.

Mosolyogva ránéztem. Ő sokkal inkább volt fantasztikusnak mondható – piros dísztalár, cseresznyepiros ajkak, világos hajába egy ugyanilyen színű selyemszalag volt kötve.

- Tarolni fogunk – tette aztán hozzá vigyorogva, miközben végigsimított a szemöldökén.

Természetesen megint feljött a hálónkba, de vetett egy pár csábos szempillarezegtetést a prefektus felé, aki erre meg azt mondta, hogy akár át is költözhet ide.

Sherry a faliórára pillantott, majd felcsatolta a nyakába az ezüst nyakláncát, aminek a tökéletes mása az én nyakamban lógott.

- Szerintem mehetünk – mondtam, és kifelé indultam.

Próbáltam teljesen észrevétlenül leslisszolni, de Aden túl hangosan ámuldozott, szóval mindenki minket bámult.

- Tudom, hogy szépek vagyunk – sóhajtott fel jó hangosan a nővérem. – De szemeket le a mellemről.

Erre a hugrabugos fiúk nagy része elpirult, és a fal kimerítő vizsgálatába kezdett. Aden vigyorogva nyújtotta felém a kezét, én pedig belekaroltam.

- Hú, de lovagias vagy – mondtam nevetve.

- Még szép – húzta ki magát a fiú, és kifelé indultunk. Ahogy kiléptünk Zafira portréján, egy hetedikes, flangáló griffendéles fiút láttunk, aki úgy bámult, mikor Sherry odalibegett mellé, mintha hasba vágták volna. Adennel összevigyorogtunk, és a nagyterem felé sétáltunk. Bentről már dőlt a fény, és a diákok zsivaja. Összerándult a gyomrom – az ajtó előtt ott állt fensőbbségesen mosolyogva Lucius Malfoy, kéz a kézben Bellatrix Black-kel. Sherry meg a megtermett griffendéles előttünk haladt, így jól láthattam, mikor nővérem magas sarkú cipőjében jól végigmegy a szőke mardekáros lábán, majd bájosan hozzáteszi:

- Bocs, seggfej.

Akaratlanul is elvigyorodtam, így emelt fővel vonulhattam el a bosszús Lucius mellett. Már kezdtem megszokni, hogy a testvérem lépten nyomon valami elkövet a fiú ellen, de egyáltalán nem bántam.

Besétáltunk a terembe, ahol az asztalok el voltak tolva középről, hatalmas tánchelyet hagyva így szabadon. Rajtuk metszett kristálypoharak és edények sorakoztak, tele punccsal, tökével, néhányféle keksz, és kisebb sütemények. A zene már ment, mágikusan töltötte be az egész termet egy óriási hangszóróból. Stílusosan késtünk.

Amos és Celia már nagyban ropták a parketten, Siriust láttam, aki unott képpel vedelte a puncsot egy százwattosan vigyorgó, griffendéles, fekete hajú lány mellett. James éppen a nagyon-nagyon morcos Lily Evanst próbálta meg valamire rávenni, Remust és Petert nem láttam sehol. Ben egy gyönyörű, hollóhátas porcelánbabával táncolt, a húga, Joanna pedig egy nála három fejjel magasabb ismeretlennel.

Újra elmosolyodtam: mindenki olyan boldognak tűnt.

- Na, jössz? – kérdezte Aden túlkiabálva a zenét.

- Hova? – néztem értetlenül.

- Hát táncolni! – vágta rá a fiú, és válaszomat meg sem várva előre vonszolt. Megforgatott, hogy beleszédültem, majd nevetve táncoltunk tovább.

Mikor véget ért a szám, cserélődtünk – mi leültünk, néhány ülő pedig bekapcsolódott a forgatagba. Megvártam Adent, amíg hoz mindkettőnknek puncsot, közben pedig lihegve, ragyogó arccal nézelődtem. A tekintetembe egy sötét szempár fúródott: Sirius a túloldalon úgy bámult, mintha két fejem lett volna. Elmosolyodtam, és intettem volna neki, de Aden megjelent mellettem, és a kezembe nyomta a puncsot.

- Köszi – kortyoltam bele szórakozottan.

Szótlanul iszogattuk a hűsítő, halványrózsaszín italt, majd mikor mindkettőnké elfogyott, akkor én ragadtam karon Adent, és belibbentünk tovább táncolni.

 Most három számig bírtuk, ám utána fájós lábbal és kimerülten huppantam le mellé.

- Huh – sóhajtotta a fiú. – Legközelebb már ötöt táncolunk.

- Persze – bólogattam. – De akkor szedhetsz össze kiskanállal.

Pár percig némán ültünk, kipihenve a fáradalmakat, amikor hirtelen Remus bukkant fel a tömegben.

- Beszélnünk kéne – mondta nekem, sokatmondó pillantással.

Komolyan bólintottam, majd felálltam. Adenre néztem, és odasúgtam neki:

- Nemsokára visszajövök.

Követtem Remust a bálozókon keresztül, át a bejárati csarnokon, majd ki az udvarra. Leült az egyik hó- és szélvédett sarokban, majd intett, és én követtem a példáját. Dideregtem a vékony zöld anyag alatt.

Ahogy rám emelte a szemeit, bevillant az az éjjel... Megborzongtam, de most nem a hideg miatt.

- Lucia, én annyira... – elcsuklott a hangja, végtelenül szomorú volt. – Sajnálom.

- Ne sajnáld! – mondtam gyorsan. – Ez egyáltalán nem... Nem a te hibád volt, hanem az én hülye kíváncsiságom. Megérdemeltem volna, hogy...

- Ne! – kapta fel a fejét Remus. – Ilyenre ne is gondolj. Nem akarom, hogy más is átélje, amit én.

Tekintete furán csillogott, a hulló pelyhek visszatükröződtek benne. Hirtelen annyira megsajnáltam, mint még soha senkit... Mennyivel rosszabb lehet neki, mint akkor nekem volt, azon a sápadt délutánon! Harcokat vívhatott magával, az élettel, hogy minden teliholdkor...

Én már egész biztosan belehaltam volna. Akkor jöttem rá: ő értheti. Olyan történik veled, amire nem tudsz nem gondolni, ha felveszed is a normális élet szürke álarcát. Mindenki azt hiszi, megbirkóztál a teherrel, s néha, az éjszaka legsötétebb perceiben jut majd csak eszedbe... Pedig ott lebeg a fejedben minden percben, mint egy rémálom, ami egész nap kísért, és bár elfojthatod a tudatod legmélyére, a szíved sérüléseit nem kötözte be senki, s csak mérgesednek...

- Jaj, Remus... – A hangom még engem is meglepett: elfúlt a sírástól, a hidegtől merev arcomon forrónak tetsző könnycsepp folyt végig.

- Ne már... – mosolyodott el a fiú, és letörölte a cseppecskét. Ahogy ujjai az arcomhoz értek, kellemes borzongás futott végig rajtam, és a szívem akkorát ugrott bordáim rejtekében, hogy egy pillanatig attól féltem, Remus meghallja. Az arca egyre közeledett az enyémhez, én pedig akaratomon kívül is lehunytam a szemem. Éppen csak súrolta a szája gyengéden az enyémet, amikor gúnyos ciccegés ütötte meg a fülem. A hó alkotta csendes buborék szétpattant körülöttünk, és úgy húzódtam hátra, mintha súlyos bűnt követtem volna el.

- Ejnye, Day... – Celia rideg hangja úgy hatott, mintha rikácsolt volna. – Azért ez szép... Egyszerre három!