Oly’ hűs és forró,
Oly’ lágyan kínzó –
Úgy ölelsz át,
Ahogy vad szél egy fát…
Legyőz a vágy:
Egy fájó, mély csók.
A testem várt rád,
Nem is várok szép szót…

Késő este volt. A szél úgy süvített, hogy a vékonyabb fák törzse majdnem a földig hajlott. Rázta az ablakokat, leveleket és port szállított. A sötét füvön zajlott lefelé, jajgatott és zokogott. A hold elé sötét felhőket sodort, így csak csíkokban tért ki az ezüst holdfény a szürke árnyak elől. A gyér világosság megvilágította a sápadt, gyönyörű, szemtelenül szabályos arcot a domb aljában, a komisz szél tépte, mindenfelé sodorta derékig érő ezüstszín haját. Fázósan húzta össze magán a fekete, ilyen időben meglehetősen vékony szaténtalárt. Sóhaját elmosta a dühös széláramlat süvítése a lombok között.

Nyelt egyet, majd tett egy lépést előre... Majd még egyet... És végül elindult a kastély felé.

Ablakai messzire ragyogtak, benn gyertyák pislákoltak. Már nem mozogtak árnyak mögöttük – bizonyára diákok aludtak el tanulás közben. Lassan kelt át a dombon, a késő őszi levelek fájdalmasan nyikorogtak a talpa alatt. Végre a bejárat elé ért, halkan nyögve nyitotta csak egy testrészre az ajtót, szinte teljesen zajtalanul. Ahogy körülnézett, mintha élénkebben csillogtak volna jégkék szemei a visszafojtott könnyektől, de erőt vett magán, és csendes, puha léptekkel indult a pince felé. Senkivel sem találkozott, nagy szerencséjére, de nem is érdekelte volna. Rettenetesen el volt keseredve: a szívét mintha vasmarok szorongatta volna, ami minden lélegzetvételnél egyre erősödik. Lassan leért egy simára csiszolt kőfal elé. Ki sem mondta a jelszót, csak ráfektette a tenyerét a hideg márványlapra, mire az elhúzódott előle. Benn zöld, hideg fényű lámpák vetették kísérteties árnyaikat a jeges kövekre, bőrfotelek, és faragott asztalok álltak körben. Valahonnan, talán falakból halk, lüktető, furcsa zene szólt. És a smaragd lángú tűzbe egy szőke, magas fiú bámult. Nem fordult meg, de a lány pontosan tudta, hogy észrevették.

Mindent gyógyít és bánt:

Mindent felgyújt egy láng,
Mindent feldúl egy érintés.
Mindent megkapsz, ’mit vársz –
Mindent átjár egy láz,
Mint egy álomszép tévedés.

Percekig hallgattak, egyetlen zaj sem hangzott az éjszakában, csak az a most már végtelenül idegesítő, egyre hangosodó zene. Még a mágikus tűz sem ropogott. Végül a fiú hangja úgy zúzta át a törékeny, álló levegőt, mint a leheletnyi üveget.

- Miért jöttél? – szólalt meg hirtelen Draco, tökéletes franciasággal.

A Fleur szívét szorító vasmarok akkorát rándult a közönyös hangtól, és a kérdéstől, hogy a lány lába is megroggyant.

- Holnap... – hangja idegennek, és rekedtnek tűnt még anyanyelvén is. - Holnap én... férjhez megyek.

- És? – fordult meg hirtelen Draco. – Mit érdekel engem, ha hozzámész ahhoz a koszos Weasleyhez?! – hangjából undorodó indulat csendült ki.

Fleur nem válaszolt, csak tett egy lépést előre.

- Hidd el, nekem sem jelentettél semmit. Csak gondoltam, emberhez méltóbb, ha... – hazudta egyenesen a szürke szemekbe, melyek az eget, a szárnyakat jelentették neki, amik folyamatosan elhagyták – leejtették a semmibe, hogy aztán újra felemeljék.

- Mikor voltunk mi emberiek? – nevetett fel a fiú hidegen.

Fleur szája sarkába erőltetett, keserű mosoly kúszott. Beauxbatons-os éne egyenes úton tört fel belőle, miközben a lelke úgy reszketett, mint odakinn a gyenge levelek.

- Soha – válaszolt aztán hűvösen, és megfordult. – Mivel most sem tudsz civilizáltan viselkedni, én elmegyek. Viszlát, Draco.

Hátracsapta a haját, és elindult kifelé... Azonban egy kéz ragadta meg a karját, és hátrarántotta.

Sikolt a vágy,
A bájad forró –
Mért’ tagadnád,
Sose volt mással jó...!
Nem baj, ha fáj!
Így szeret majd a Halál:
Ordító kéjjel!
Ne féltsd őt, rád talál...

- És mondd csak – kérdezte Draco maró gúnnyal, magához rántva Fleurt. -, mikor ő ölel, akkor is így dübörög a szíved?

Fleur fehér arcára piros foltocska kúszott, a hirtelen közelség valóban elgyengítette: a szíve most verdesni kezdett, ellökve magáról a láncot, de a vasdarabkák... Igen, azok szúrták még, és vérzett mindenütt.

- Neki is a nevét suttogod minden éjjel álmodban? Jó párszor aludtam melletted, Fleur.

Mindent eltűr az Éj,
Mindent elrejt, oly’ mély –
Mindent kaphatsz, csak fényt ne kérj!

A lány nem szólt, csak dühtől, és valami mástól örvénylő szemekkel bámult a fel a fiúra. Testéből hideg áradt, de Fleurben ez élénk tüzet szított fel. Draco mindkét kezével magához szorította, és lehajolt hozzá egy mohó, forró csókra. Ajkai és fogai szemérmetlenül kóstolgatták a lány hamvas rózsaszirom ajkait, kezeivel az ezüstszőke hajat simogatta, nyelve éppen betört volna Fleur szájába, de az elhúzta a fejét.

- Gyűlöllek – suttogta a lány elhalóan, miközben hagyta, hogy Draco a nyakát csókolgassa.

Nem, neki ezt nem lehet. Holnap ott áll a férfi az oltárnál, akit tisztel, és rá vár. Hófehér ruhában fog felvonulni, kimondja, hogy vele lesz, mindörökké...

- Hazudsz – mosolygott bele halványan a fiú az ölelésbe, és lecsúsztatta a sötét szatén anyagot a gömbölyű, hófehér vállról, fogaival gyengéden sóhajtozó szeretője bőrébe harapott. Birtokolta, ahogy sokszor már. Az öröm, melyet akkor érzünk, ha valami csak a miénk lehet, ez éltette.

Minden Árny engem hív,
Mindent elveszt egy szív –
Több, mint játék – ez szenvedély!
Ez egy mézédes bűn!

Fleur végleg elveszett. Igen, egy éjjel még neki is kijár! A vére úgy futott az ereiben, mint egy megvadult ló, a gondolatok pedig lomhaságba temetkeztek, szinte megszűntek létezni. Az érzékei kiéleződtek, ahogyan keze Draco hajának selymét járta, ajkai a jól ismert arcon csúsztak végig, test a testnek nyomódott, lélegzete a jól ismert illattal gazdagodott, amit annyiszor érzett már, és ami teljesen megbolondította. Draco ledöntötte az egyik fotelra őt, kezeit a háttámlára fektette, úgy csókolta a lányt, kifulladásig, ameddig levegőért nem kapkodtak mindketten.

Fleur remegő kezei is elkezdték leoldani a talárt a fiú felsőtestéről, lassan előbukkant a mellkas egy szelete, amit a lány féltő csókjaival és sóhajokkal borított be.

Nem kell szó,

Egy sem jó.

Érted rég, szemem mit súg.

Tűz és Jég:

Álomszép!

Érzem rég, hogy máshoz nincs út.

Draco ismét felhúzta maga után a lányt álló helyzetbe, vadul csókolta, kezei a testén szánkáztak, belecsókolt a kulcscsontjának hajlatába, mire Fleur tetőtől-talpig megborzongott, és kéjesen felsóhajtott. Fázott, és egyszerre lángolt a teste, amikor lekerült róla a ruha. A földön landolt, selymes halomként omlott a lábuk alá.

- Az enyém vagy... Az örökkévalóságig... – suttogta éhesen végignézve rajta Draco, és ismét szorosan átölelte a lányt.

Ez egy mézédes bűn!

Ez egy meg nem bánt bűn –

Szabad szárnyakkal szállsz!

Legyen, bármit kívánsz!

Tudom, angyalt nem vársz –

- Táncolj velem, Fleur... – lehelte a fülébe.

- Még egyszer... Az örökkévalóságig...

Ez egy ördögi tánc…