Rebben az éj tündérkék szárnyon,

Lebben a bánat hófehér fátylon.

Kedves éji hangok surrannak füledbe,

Ezüstszín könnycseppek pattannak üvegre.

Ködös párák csobbannak halkan,

Apró madárhangok elvesznek a zajban.

Szenvedő s érző hangok füledbe kúsznak,

Arany virágok a levegőben úsznak,

S ketten érnek véget.

Oda képzelik a létet,

Hol csend, s béke van,

Hol az élet nem hasztalan,

Hol titkos mágia szövi át a

Levegőt,

És búskomor vidámság a

Temetőt.

Hol soha nincs fagy, s tél,

Hol kedveseddel békében élhettél,

Hol feltétel nélküli a szeretet.

Hol bőrödön érzed az esőcseppeket,

S megkerül, mi szívedben elveszett.

Olyan hely ez, mit nem foghat fel

sem tudás, sem ész.

Csak könnyű, tündéri

Pára az egész.

Csak szíved érti meg, mi itt van,

Ami szent, az a szemnek láthatatlan.

Ha ide érsz, lelked békés,

Haragod lecsendesül.

Látod mi úszik ott a vízen?

Nem, mert csak gondolkodsz rendületlenül...